A Demokrata november 19-i számában „Pofátlanság a sajtóban” címmel egy korábbi riport állításait vitató cikk jelent meg Cserép János, az Országos Erdészeti Egyesület Miskolci Helyi Csoportjának elnöke, egyben az Északerdő Rt. vezérigazgatója tollából. Ez az írás a tényszerű állítások mellett néhány olyan megállapítást is tartalmaz, amelyeket – szintén tényekkel igazolhatóan – természetvédelmi szempontból okvetlenül vitathatónak, illetve tévesnek tartok. Nyilván nem vitatható, hogy a Sajóládi-erdő „nem tűnt el, csak átalakult”, hiszen az 1985-ös 170,8 hektár kiterjedéssel szemben jelenleg is 165,5 hektár az a terület, amely erdő művelési ágba tartozik, és ebből az FVM hivatalos adatai szerint 136,8 hektár kiterjedésű a 0-20 év közötti korú állomány, a 40 évnél idősebb állomány pedig – szemben a viszonylag optimálisnak mondható 1990-es adattal (110,7 hektár) mindössze 2,3 hektárt tesz ki. Nem is ezt vitatom, még csak nem is azt, hogy a gátlástalan mértékű falopás következtében az erdőben hatalmas, úgymond lékek keletkeztek, ami miatt az erdészeti vagyonkezelő komoly intézkedésekre kényszerült.

Téves viszont a cikknek az az állítása, hogy a Sajóládi-erdő NATURA 2000-es kijelölése 2004-ben történt. 2004-ben a 275/2004 (X.8.) sz. kormányrendelet jelent meg, a területkijelölések 2001–2003 között történtek, és a kihirdetés után minden tulajdonosnak megvolt a felszólamlási lehetősége a törvényben előírt határidőig.

Konkrétan a Sajóládi-erdő esetében, az 1997–1999 között publikált kutatási eredményekre alapozva, a területileg illetékes természetvédelmi igazgatóság már 2000 decemberében kezdeményezte az erdő természetvédelmi oltalom alá helyezését, és az erre vonatkozó részletes szakanyag (amelynek szerzője vagyok) 2001. március 1-jére el is készült, amelyben – az erdészeti üzemtervi térkép alapján – erdőrészlet pontossággal fel vannak tüntetve a védelmet igénylő természeti értékek. Nem fedi tehát a valóságot sem a kijelölés idejére, sem annak módjára vonatkozó állítás („csak régi vizsgálatokra, szóbeszédre alapozták a Natura 2000-re jelölést”). Ami pedig a NATURA 2000-es kijelölések szakmai színvonalát illeti, azok 2005 szeptemberében az úgynevezett Pannon Biogeográfiai Szemináriumon szigorú EU-s bizottsági ellenőrzésnek voltak alávetve, és ebben a magyar természetvédelem és a „keze alá” dolgozó szakemberek jól vizsgáztak. Megállapítást nyert, hogy a területkijelölések mértéke megfelel az EU elvárásainak és Magyarország nemzeti felelősségének az Európai Közösségi Jelentőségű élőhelytípusok és fajok megőrzésében. Ezért bármilyen ezzel ellentétes állítás (az is, amit Cserép úr az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága elnökének tulajdonít) szakmaiatlan, és csupán a természetvédelem elleni hangulatkeltést szolgálja.

Helyreigazítást, de legalábbis érdemi megvitatást igényel a cikk néhány további állítása. Először: a Sajóládi-erdő NATURA 2000-es kijelölése nem egyetlen „jelzőfaj”, a sokat emlegetett díszes tarkalepke alapján történt. Ez a beállítás alkalmas a megtörtént természetkárosítás elbagatellizálására. Részletesen felsorolható még kb. egy tucat további EU-szinten és/vagy hazai szinten védett rovarfaj, továbbá számos védett kétéltű, madár és emlős. Továbbmenve: az az erdőtípus is, amely eredetileg tölgy-kőris-szil ligeterdő volt, és amely tarvágást követően szántással és makkvetéssel lett „szabályszerűen” felújítva, maga is a területkijelöléssel védendő közösségi jelentőségű élőhelytípusok között szerepel. Tehát a vitakérdés nem az, hogy van-e még erdő. Művelési ág szerint természetesen van. Csupán az a baj, hogy jelenlegi állapota nem felel meg annak, amit az európai uniós Élőhelyvédelmi Irányelv „kedvező természetvédelmi állapot”-ként határoz meg.

Hogy idáig fajult a helyzet, abban kétségtelenül több tényező játszott közre. Az adott időszakban a helyszínen nyert tapasztalataim alapján erősen vitatom, hogy valóban indokolt volt-e 1990–2000 között az üzemtervben eredetileg előirányzott mennyiséget többszörösen meghaladó, a pontosabban soha nem definiált mértékű „száradással” indokolt véghasználat.

Ugyancsak tapasztalati tényként írom le, hogy jóllehet 1990–2005 között minden évben naptárilag felsorolhatóan több terepnapot töltöttünk a területen, és a tapasztalt falopásokat is jeleztük, a helyszínen erdészeti személyzetet semmilyen minőségben soha nem láttunk. Tapasztaltuk viszont éveken keresztül, beleértve a jelen 2008-as évet is, a minősíthetetlen mértékű illegális szemétlerakást, amely – a térségben meglévő súlyos szociális problémák mellett – szintén az erdő őrizetének hiányára vall.

Ami pedig az erdő felújítását illeti, itt szintén történtek olyan szakmai hibák, amelyek védett fajok eltűnéséhez, illetve jelentős állománycsökkenéséhez vezettek.

Mindenekelőtt az, hogy a rövid idő alatt végzett nagy kiterjedésű tarvágások csak fokozták a kiszáradással és gyomosodással járó degradációs folyamatot, ami 2008-as vizsgálataink szerint jelenleg is tart. A Bartha Dénes erdész professzor által szerkesztett „A természetszerű erdők kezelése” című könyv (TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó Budapest, 2001) megfelelő fejezetében ez áll: „A meglevő állományokban csak kis területű, több foltban (maximum 3 ha) tarvágásokat szabad engedélyezni, a kocsányos tölgyből több, a magyar kőrisből és a szilekből kevesebb hagyásfát kell megtartani”.

Jóllehet a véghasználat engedélyezésében az Erdőfelügyelőség részéről is előírták hagyásfa-csoportok megőrzését, ez nem történt meg. Ennek következtében mindazok a fajok, amelyek igénylik a terület legalább részbeni folyamatos erdőborítottságát a megfelelő erdei aljnövényzettel együtt, a területről kipusztultak, vagy legalábbis állományuk az észlelhetőségi szint alá csökkent. Csak tovább rontja a képet, hogy a felújított területeken mind a gyomosodás, mind pedig a visszaszorítandónak ítélt akác felverődése rendkívül erős, amit néhány mellékelt fényképpel is tudok illusztrálni.

Tisztelettel kérem Cserép urat, hogy egy alkalommal tekintse meg például a Beregi-síkon, a Bockerek-erdőben végzett, hagyásfa-csoportok megőrzésével és vadkerítéssel védett felújításokat, és hasonlítsa össze azzal, ami Sajóládon tapasztalható. Pedig az a térség sem mentes a szociális problémáktól.

Végezetül szeretném leszögezni, elsősorban kinn a terepen magam is sokat tanulhattam kiváló erdészektől, akikkel jó sorsom összehozott. Azt is tudom, hogy ezeknek az erdészeknek milyen érdemeik vannak természeti értékeink megőrzésében.

Sőt azzal is tisztában vagyok, hogy ezeknek az értékeknek a megőrzésében külön-külön kevés akár az erdészek, akár a természetvédők ereje, lehetősége. Ezért is igyekeztem ebben a nem mai keletű vitában is a tények és a szakmai érvek síkján maradni, óvakodva az általam partnernek tekintett másik fél megbántásától.

Dr. Varga Zoltán

egyetemi tanár