A hét végén Visegrádon küzdöttek a buhurt legjobbjai
Erőben, vasban, sisakban
Addig ismeretlen, különös sportággal bővült az 1990-es években a harcművészetek sora. Egy igencsak kemény, hagyományt, erőt, elszántságot és bátorságot egyesítő, magas adrenalinszintű sportról van szó, amelyet szinte az egész világon űznek már napjainkban. Nemrég nálunk találkoztak és mérték össze erejüket a buhurt bajnokai.
„Ebből se lesz tömegsport” – jegyezte meg lelátói szomszédom Visegrádon a néhány napja lezajlott buhurt-világbajnokságon. Pedig a sportág csillaga nagyon is lendületesen emelkedik. Eredetileg orosz hagyományőrzők akarták megismerni, méghozzá testközelből a XIII–XIV. századi fegyverforgatók mesterfogásait. Hogy mi lett a kezdeményezésből, azt mutatja a visegrádi világbajnokság is, ahol Amerikától Ausztráliáig 30 nemzet 700 versenyzője lépett karámba, talpig páncélban! A karám a buhurt erős ácsolatú küzdőterének, ringjének a neve.
Ebben a sportban a zsűri nemcsak a páncélok, de a fegyverek történelmi hitelességét is ellenőrzi, ahogy vizsgálja a kardok, pikák, bárdok, fokosok, buzogányok tompaságát is, hegye és éle semminek sem lehet! A csapások erejét, a vitézek taktikai ügyességét azonban semmi sem korlátozza. Nem az ellenfél megsebesítése a cél, hanem a földre vitele, az a csapat győz, amelynek több harcosa marad talpon. Egyébként megdöbbentő, hogy a harminc-negyven kilós páncél alatta a megfelelő vastagságú vatta- vagy nemezréteggel milyen hatékonyan vezeti el, osztja szét az ellenfél ütésének erejét.
Új nemzetközi szövetsége van a sportágnak. Feltételezhetően az oroszok miatt történt az átalakulás, akik most nem is lehettek itt, Visegrádon. Nemcsak a magyaroknak, de az új szövetségnek is ez volt az első világbajnoksága; hogy megkaptuk a rendezői jogot, megtiszteltetésnek vehetjük. Szinte minden megszólaltatott dicsérte Visegrád, a Duna-kanyar megkapó szépségét, a történelmi „romokat”, amelyek igencsak stílszerű díszletet szolgáltattak a versenyekhez, de Budapest és maga az egész ország is elismerő szavakat kapott.
Laikusként is láthattuk, mennyit fejlődött ez a harcművészet akár öt évvel ezelőtti önmagához képest is. A csapatok már a maguk alkotta tervszerű taktika és stratégia jegyében küzdöttek, a harcosok rendkívüli állóképességről tettek tanúbizonyságot, több két-három menetes mérkőzést is képesek voltak végigküzdeni nehéz felszerelésükben, harminckét-harminchárom fokos hőségben. Többen el is mondták, az állóképességükre legalább annyit kell fordítaniuk, mint a fegyverforgatási vagy a taktikai gyakorlatokra. Ez sok-sok edzést és tudatos, a kihívásokhoz mért táplálkozást, illetve életmódot követel. Különben laposra verik, végül pedig a poros földre taszítják a harcost. Ezzel együtt kezd elterjedni a sportágon belül az a szokás, hogy azok az ellenfelek, akik a karámon belül különösen kemény és heves párharcot folytattak, a mérkőzés végén sisakot levéve megkeresik és megölelik egymást.
Ujvári Ádámtól, a magyar csapat kapitányától tudjuk, hogy általában a nagyobb, értelemszerűen szélesebb merítéssel rendelkező országok sikeresebbek a buhurt nemzetközi porondján. Egyéb erényein kívül a feltörekvő kínai válogatott is ennek köszönheti lendületes fejlődését. Vannak azonban meglepetések is! A 26 milliós Ausztrália nem számít igazán népes országnak, mégis rakétasebességgel robbant az élvonalba két-három évnyi fejlődés után. Az ausztrál válogatott Visegrádon a 12 és a 30 fős csapatok versenyében is aranyérmes lett. Az ötfős kategóriában a britek nyertek.
Idehaza az átlagos sportrajongó számára még mindig misztikus, ha nem egyenesen félelmetes közegnek tűnik a buhurt világa. Nyilván oldott ezen a visegrádi rendezvény, és hát az is, hogy szép magyar sikerek születtek. Bányai Ádám bronzérmet szerzett egyéniben, 12 fős csapatunk pedig legyűrve többek között román és német ellenfelét is, a legjobb hat közé verekedte magát.
További képek az alábbi cikkben
Ezt a csatát meg kellett nyerni (Fotók!)
