A Bibliában az áll: „körbezártál engem, Istenem”. Valóban körbe vagyunk véve, de fölfelé még szabad az út. Talán nekünk, akik keresztyén embernek tartjuk magunkat, és ismerjük az élet végső problémáinak megoldásában az isteni tényezőt, erről kellene hatékonyabban és hitelesebben tanúskodnunk – mondta a Demokratának Ittzés János evangélikus elnök-püspök.

– Megtörtént a nemzedékváltás, ezt mondta evangélikus elnök-püspökké történt megválasztásakor. Megtisztult az egyház? – Az elmúlt esztendő evangélikus egyházunkban a teljes tisztújítás éve volt. Fárasztó választási folyamatnak értünk ezekben a hetekben a végére. Egyházunk vezető tisztségeibe új és többnyire fiatalabb testvérek kerültek. Magam pedig 2000-ben az úgynevezett egyházi ellenzékből kerültem a püspöki szolgálatba. A rendszerváltás előtt és után is kritikusan szemléltem az egyházunkban zajló folyamatokat. Nagy mulasztásnak tartottam, hogy 1990-ben sem az egyházban, sem a társadalmi életben nem húzták meg azt a cezúrát, amely élesen elválasztaná a múltat a jelentől. Ezért még most is cipeljük a múlt sok terhét. Ebben a tekintetben van hasonlóság a társadalmi és az egyházi közélet között. Sokan úgy gondolják, hogy ez a cezúramegvonás nem is lehetséges. Pedig valóban lehetséges lenne a múltat magunk mögött hagyni, hiszen – ahogy hisszük és tanítjuk, de tapasztaljuk is – a megbánt és megvallott bűnökre van bocsánat. Nem kellene a múlt árnyaival viaskodnunk, magunk mögött hagyhatnánk őket… – Magyarországon a felnövekvő generáció előbbre valónak tartja a karrierjét egy jól fizető állás megszerzését, mint hitét, hazáját. Az evangélikusoknál történt változások új hangvételt is jelentenek a fiatalok felé? – Sajnos igaz, nagy a fiatalok érdektelensége is a történelem és különösen a mögöttünk lévő évtizedek iránt. Persze elsősorban nem maguk a fiatalok felelősek ezért, sokkal inkább a felnőttek társadalma, a szülők, a pedagógusok, az idősebb generációk. Sok szülő véti el gyermeke nevelését, amikor azt hiszi, hogy azt az iskola elvégezheti helyette, és amikor nem gondol arra, hogy a gyermek nevelése s bizonyos értelemben a szocializációja is – így vagy úgy – már az édesanya szíve alatt elkezdődik. Egyházunkban is tapasztaljuk, hogy a fiatalok nehezebben megszólíthatók. Úgy látom, hogy ennek ellenére, ahol türelmes szeretettel és gondjaik, kérdéseik iránt nyitott lélekkel fogadják be őket, s ahol hiteles eligazító szót hallanak, ott jól érzik magukat, és keresik is az ilyen közösséget. Sajnos gyakran hiába. – Sokak szerint az emberi értékek melletti kiállás már politikai nyilatkozattétel. Politizáljon-e az egyház? – Ha jól értjük a szót, akkor nem kétséges, hogy igennel kell válaszolni. Hiszen a politika a közügyekkel való foglalkozást, az azokban való állásfoglalást jelenti. Az ószövetségi próféták, Keresztelő János, de maga Jézus Krisztus is állást foglalt a közösség életét érintő kérdésekben. Amikor az elnyomottak érdekében, a társadalmi igazságosság érdekében szólaltak meg, akkor az politikai tett volt. Az egyháznak is feladata, hogy az általa képviselt értékekről tanúságot tegyen, ha szükséges, társadalmi kritikát is gyakoroljon, vagyis politizáljon. De egészen más a helyzet a ma mindent átjáró és megfertőző pártpolitika esetében. Itt határozott nemet kell mondanunk. Az értékelvű politizálás esetén is érhetik ilyen vagy olyan vádak az egyházakat, az egyházi vezetőket, de ha következetesen tartjuk magunkat a helyes alapelvhez, akkor ha ez nem is könnyű, túl kell tenni magunkat a vádaskodáson. – Összeegyeztethető-e, hogy valaki gyakorló lelkész és országgyűlési képviselő is egy személyben? – Meggyőződésem, hogy egyházunk törvényalkotó zsinata ebben a kérdésben nem jó döntést hozott. A református egyház törvényét tartom jónak, amely szerint az a lelkész, aki országgyűlési képviselő lesz vagy pártpolitikai tisztséget vállal, köteles lelkészi szolgálatát arra az időre felfüggeszteni. Korábban ugyanilyen tartalmú módosító javaslatot nyújtottam be zsinatunkhoz, azt azonban elvetették, ezért lehetséges, hogy lelkészi karunkban van országgyűlési képviselő is. – Donáth László szocialista képviselőre gondol? – Igen. Bár ő nem párttag, de a szocialista frakció tagja. Hazai viszonyaink között elképzelhetetlen, hogy a szó teljes és igazi értelmében független legyen valamelyik parlamenti képviselő. Azt vallom, hogy a lelkészi szolgálat olyan páratlan hivatás, olyan életforma, ahol egyértelmű a döntéskényszer: vagy a ránk bízott közösség, vagy valamelyik párt értékrendjének és érdekének szolgálatát választjuk. – Kinőtte már a baloldali hatalom az egyházellenességét, ha soraiban tud egy evangélikus lelkészt is? – A polgári kormány idején úgy érezték az egyházak, hogy könnyebb helyzetben vannak, mint most, és ez bizonyára így is volt. A szociális és az oktatási intézmények körül nem volt hektikus a hangulat. Feszültségi gócok korábban is voltak, de nem kerültek a nagy nyilvánosság elé, mert bölcsebben kezelte mindkét fél ezeket. A jelenlegi elrontott helyzetben az egész társadalomnak pluszterheket kell elviselnie. Olyan súlyos a helyzet, amelyből csak megszorításokkal lehet kilábalni. Az biztos, hogy más politikai erők máshová tennék a súlypontokat, és nem a legkiszolgáltatottabbakat: a nagycsaládosokat, a nyugdíjasokat, az egyházakat, az egészségügyet és az oktatást sarcolnák meg leginkább. A kormányzati szándékkal szemben az egyházaknak azon a ponton van vitája, hogy a megszorítások nem ugyanolyan mértékben terhelik az egyházi, mint az önkormányzati vagy az állami fenntartású intézményeket. Mindeddig nem tették világossá számunkra, hogy milyen módon számolja ki a kormány a diákok után járó normatív támogatásokat. Nehéz nem gondolni arra, hogy az egyházi fenntartású intézményekbe járó diákok, s következésképpen szüleik is a hatalom szemében csak másodosztályú állampolgárok. – Nem csupán anyagi természetű támadások érik az egyházat baloldali kormányok idején, hanem az ötvenes évekhez hasonlóan most is jelen vannak az istentiszteleteken a besúgók, akik vallási ájtatoskodás helyett a szószéki szolgálat tartalmát ellenőrzik. – Nem könnyű erről beszélni, vérlázítónak tartom ezt a leplezetlen cenzúrázó, megfélemlítő szándékot. Ugyanakkor az egyház oldaláról nagy bajnak tartom, ha az értékek képviselete – az emberség, az élet és a nemzet védelme – mellé vagy helyébe pártpolitikai szövegek kerülnek a szószékre. Egyházi vezetőként tiltakozom minden kormányzati túlkapás ellen, de nagyon sajnálom azt is, hogy időnként mi sem tudjuk megtalálni a megfelelő mértéket. Nem hallgathatom el azt sem, hogy úgy látom, a társadalomban meglévő feszültségért a kormányzati oldalt terheli nagyobb felelősség. – Az egyház nem követett el mulasztást? – Átháríthatatlan felelősségünk van, amelyet tizenhat év óta cipelünk. Az egyházaknak, a keresztyén embereknek, a családoknak, a szülőknek, a lelkészeknek, egyházi vezetőknek is az volt és maradt a vétkünk, hogy nem az látszik rajtunk, hogy életünket az Isten akarata határozza meg. Amikor az ember úgy él, hogy döntéseiben nem az a kérdés: Istenem, mit kívánsz tőlem? Ez a mi mulasztásunk, ez a mi vétkünk, mert ezen szocializálódnak a gyermekek, a gyülekezet tagjai. Még súlyosabbá teszi a helyzetet, ha azok, akik arra hivatottak, hogy Isten akaratát tolmácsolják és képviseljék, nemcsak személyükben esendőek, hanem még ideológiát is csinálnak abból, hogy miért nem lehet az Istennek engedelmeskedni. Ha pedig van valaki, aki szembemegy ezekkel a folyamatokkal, mint annak idején Ordass Lajos püspökünk, mártír lesz belőle. Nem intézhető el a kérdés azzal, hogy ő csak maga számára választotta ezt az utat, a többiektől ezt nem várta el. Tudható, bizony fájt neki, hogy magára hagyták ezen az úton. Ordass püspök példája is tanít. Amíg nem tanuljuk meg, hogy egyéni és közösségi életünk rendbetételéhez elkerülhetetlen komolyan venni Isten akaratát, addig alapvető fordulatra nem számíthatunk. – Milyen lelki állapotban van a nemzet? – Aggasztóban, elszomorítóban. A napi anyagi gondok valóban megterhelhetik az embert, de nemzetünk állapota elsősorban nem az anyagi nehézségek miatt válságos. Az átélt mélységes csalódást nem is könnyű elviselni. Azt a csalódást, amelyet nemcsak a pártok, a politikusok okoztak, hanem az, hogy rá kellett döbbennünk, illúziók rabjai voltunk. A tizenhat évvel ezelőtt felfokozott várakozást csalódás követte; a valóságos és teljes fordulat nem következett be; a bőven hangzó ígéretek, a remélt cezúra is elmaradt. S mindeközben rohamosan múlik az idő, és csak kevesen látják az alagút végét. Az egészségük, családjaik helyzete, a munkaerő-piaci kilátások, a közhangulat egyre romlik, a félelem, a bizalmatlanság újra eluralkodik az embereken. Emiatt gyakran elfelejtjük, hogy fölfelé nézve van reménység. A Bibliában az áll: „körbezártál engem, Istenem”. Valóban körbe vagyunk véve, de fölfelé még szabad az út. Talán nekünk, akik keresztyén embernek tartjuk magunkat, és ismerjük az élet végső problémáinak megoldásában az isteni tényezőt, erről kellene hatékonyabban és hitelesebben tanúskodnunk. Keresem a magyarázatát annak, hogy rendbe tett házak falán két nap múlva miért van ott a falfirka, miért kell szinte másnap újraültetni a ház elé a virágokat, a cserjéket. Elmegy a házunk mellett valaki és összefesti a falat, letiporja a növényeket, vagy csak úgy, passzióból belerúg az ajtóba. Ez a fajta frusztrált békétlenség, a tehetetlen indulat, a pusztító düh gyülemlik fel az emberekben. A kilátástalanság, a szeretetlenség ilyen pótcselekvésekbe hajszolja bele őket. – Ez a düh vezetett oda, hogy október 23-án ártatlan emberek és papok essenek a rendőri brutalitás áldozatául? – Nagyon nehéz a hivatalos magyarázatokat és mentegetőzéseket komolyan venni, amikor a rendőrök azonosító jel nélkül voltak kivezényelve. Nehezen tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ilyen módon csak az küldi az utcára beosztottait, akinek terve van velük. Ráadásul a hatalom egyik képviselője így reagál a történtekre: „Ha ön Baján lett volna, nem történt volna semmi baja”. Ez olyan cinizmus, ami már alig viselhető el, miközben az így beszélők tevékenysége is közrejátszott a történtekben. Nemzetünk pedig már olyan súlyos lelkiállapotban van, hogy nagyon sokan, milliónyian már meg sem bántódnak ezen. – Ez csak az ország kisebbik fele… – Nem tudok szabadulni attól a vissza-viszszatérő gondolattól, hogy csak azt aratjuk, amit vetettünk. Mintha az Úristen azt mondta volna: ha nem veszitek komolyan törvényemet, nem engedelmeskedtek neki, és a saját fejetek után akartok menni, hát tegyétek… És tőlünk csak ennyi telik. És mégis van bennem reménység. Hiszen a közelgő karácsony, Krisztus születésének, Isten szeretetének ünnepe is azt hirdeti, hogy ő mégsem hagyta magára az embert. Bár a szívem mélyén ott van az aggodalom is, mégis hiszem, hogy megértjük végre, nélküle nem boldogulunk. Bízom abban, hogy mielőtt még túl késő lenne, sokakban megszületik a felismerés: fölfelé még szabad az út! És ez a fölfelé a jövő ígérete. G. Kurucz Péter