Erős emberek: Kerényi Imre
A Magyar Demokrata új sorozatában kicsit közelebbről ismerhetjük meg az Orbán-korszak néhány erős emberét. Ez alkalommal Kerényi Imrét.A Magyar Demokrata új sorozatában kicsit közelebbről ismerhetjük meg az Orbán-korszak néhány erős emberét. Ez alkalommal Kerényi Imrét.
– „A tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott” a hivatalos titulusa. Amikor elvállalta a felkérést, milyen víziói voltak a kultúráról?
– Ez nem titulus, inkább munkaköri leírás. A magyar kulturális élet hatalmas rendszerében néhány fiók megújítása a feladatom. Munkámat a miniszterelnök irányítja. Célfeladatokat végzek, és az a vágyam, hogy kibékítsem, kiegyensúlyozzam a magyar kulturális életet. Ez azonban egyelőre nem lehetséges.
– Miért nem?
– Munkám során naponta tapasztalom, hogy a jobboldal sokkal befogadóbb, mint a politikai térfél másik oldalán állók. Előttünk a liberálfasizmus (Goldberg) végjátéka. Mégsem teljesen reménytelen a helyzet. A másik szellemi térfélről számos szakemberrel kiválóan együtt lehet működni, ám vannak, akik erre nem alkalmasak. Ezt tudomásul kell venni. A gyerekeinkre még igen, de remélem, az unokáinkra már nem örökítjük a mai magyar értelmiségre olyannyira jellemző megosztottságot. Siránkozásra persze nincs szükség, a történelem során ez mindig is így volt, ezzel számot kell vetni. Ettől még lehet békében élni egymással. De kétségtelen, a magyar értelmiségen belül felfedezhető egyfajta népbiztosi magatartás. A népbiztosok kíméletlensége nem tűnt el. Nem állítom, hogy ez kizárólag baloldali jellemvonás, mert a jobboldalon is akad olyan, aki képes ilyen attitűddel fellépni.
– Mit ért népbiztosi attitűd alatt?
– Az 1789-es francia forradalom idejétől datálható ez a saint-justi vagy robespierre-i magatartás: a franciák egészen addig évszázadokon át a hagyományosan ellenségnek kikiáltott angolokat ölték, ami egyfelől érthető, hiszen háborúk sorát vívták az országuk területét védendő, például Normandia birtoklásáért. A nagy francia forradalom idején jött divatba, hogy saját nemzetükön belül keressék az ellenséget. Ez a baloldal haladó hagyományává vált, és tovább öröklődött a bolsevizmus ideológiájában. A sztálini éra alatt éppúgy, elég csupán a holodomorra, a mesterségesen gerjesztett ukrán éhínségre gondolni, amikor óvatosabb becslések szerint is több mint hat millióan vesztek éhen. Hazánkban a Tanácsköztársaság idején, vagy a Rákosi-korszakban is megfigyelhető volt ez a mentalitás. A baloldalnak ez a történelmi meghatározottsága. Legnagyobb bűne az, hogy több ízben rárontott saját nemzetére. Mielőtt bárki felmentést keresne: az ideológiai alapon való gyilkolászás nem azonos a polgárháborúval. A baloldalra ez sötét árnyékként vetül, és e hagyományával a mai napig nem hajlandó szembenézni.
– Innen gyökerezne a művészeti életben tapasztalható szembenállás?
– A megosztottság a nemzeti és a nemzetek fölötti művészet törésvonala mentén értelmezhető, és a színházi világban lángol fel leginkább. A színház a nyilvánosság színtere, alkalmas arra, hogy meglepő politikai provokációk helyszínéül szolgáljon. Ez politikai társasjáték, és számomra nem örömteli.
– A napi politikát a színpadra ráncigálók hathatós érve, hogy véleménynyilvánító, független értelmiségiként megtehetik. Van olyan, hogy független értelmiségi?
– Nem létezik ilyen kategória. Ez öncsalás. Mindenkinek van értékítélete, mindenki leteszi a voksát négyévenként az egyik politikai erő mellett, vagy ha nem, hát azzal nyilvánít véleményt, hogy nem megy el szavazni.
– Az ön nevéhez fűződő első projekt az Alaptörvény kiadása volt.
– Nekem kellett kigondolnom, hogy a 2011-ben megfogalmazott új Alaptörvény miként kerüljön a köztudatba. Megnéztem, hogyan oldották meg ezt például Szlovéniában, és próbáltam kitalálni, itthon hogyan lehetne megvalósítani. Azóta több millió emberhez jutott el az üzenet. Algoritmussá vált, ami évente ismétlődik: minden október 6-án a tízéves gyerekek megkapják ajándékba a Nemzeti Hitvallást, a tizennégy éves gyerekek a Magyarország Alaptörvénye zsebfüzetet, a leérettségizett fiatalok pedig Magyarország Alaptörvénye díszkiadását, ami nem más, mint egy történelmi képeskönyv. Úgy gondoljuk, a régi rómaiak voltak a történelem legnagyobb katona- és jogásznemzete. Ha valaki átlapozza ezt a könyvet, kiderülhet számára, hogy a magyar ugyancsak jogász- és katonanemzet. Amint megjelent az írásbeliség, bizánci és római hatásra punktumokat, vagyis pontokat, szerződéseket vetettek papírra eleink. Ennek a történetét mutatja be a kötet.
– Szobrok, közterek és Nemzeti Könyvtár. Hogyan kapcsolódik e három téma egymáshoz?
– A projekt során bizonyos kötetekhez szobrokat, köztérfelújításokat társítok. Erre példa a Nemzeti Könyvtár legelső kötete, Tormay Cécile Régi ház című műve. Az írónő egykori lakóhelye közelében, civil kezdeményezésre, szobrot állítottak, én pedig rendbe hozattam a hajdani lakóház emléktáblával megjelölt homlokzatát. Ő az első magyar író, aki az irodalmi Nobel-díj közelébe került: 1936-ban jelölték, ám váratlanul elhunyt, így nem vehette át a várható elismerést, mégis, a magyar irodalomtörténet megkerülhetetlen alakja. Szándékosan nem a Bujdosó könyvet adtuk ki, túl nagy lett volna a dráma és a háború körülötte. A Bujdosó könyv miatt akarja ugyanis Tormay Cécile-t az antiszemitizmus vádjával az agyagba döngölni a másik oldal. Holott az nem más, mint élménybeszámoló. Ez a hölgy az Astoria környékén, a Stáhly utcában lakott, a Tanácsköztársaság idején sok mindent látott errefelé, megfigyeléseit szép sorban leírta, lévén a politikára igen érzékeny művész. Amit papírra vetett, az mind tény.
– Mint például?
– Többek közt, hogy a magyar zsidóság felülreprezentált volt a Tanácsköztársaságban: arról mi nem tehetünk, hogy a negyven népbiztos közül harminckilenc zsidó volt, ez a zsidóság problémája, ezzel nekik kell szembenézniük. A korabeli zsidó hitközség négy alkalommal határolódott el ezektől az emberektől, mondván, bűnösök voltak. Az évtizedek múltával azonban a Tanácsköztársaság rózsaszínűvé vált és bocsánatos bűn lett, a fehér terror pedig halálos bűn, holott a fehér terror a vörös terror következménye volt. Az idő Tormayt igazolja. Kiadtuk Gerencsér Miklós Vörös könyv című művének első és második kötetét is, ez a Nemzeti Könyvtár egyik legfontosabb könyve, mert bizonyítja, hogy Tormay minden sora igaz. És ismétlem, mindez nem vélemény, hanem tény. Gerencsér ugyanis a Népszabadság újságírójaként betekintést kapott a titkos archívumokba, így írta meg a Tanácsköztársaság 133 napjának krónikáját.
– A múlttal szembenézni. Ez volt a vezérlőelv a sorozat szerkesztésekor?
– A Nemzeti Könyvtár 2018-ra tervezett századik kötetével lesz teljes a sorozat – ezen jelenleg is dolgozunk –, a szerkesztési szempont lényege, hogy azokat a szerzőket, akiket a népbiztosi szemlélet kiátkozott a magyar kultúrából, visszahozzuk. De a sorozat a rendszer kánonját is bemutatja. Meg kell tanulnunk végre a múltunkat: a Tanácsköztársaságét éppúgy, mint a fasizmusét. A fasizmussal és a kommunizmussal való szembenézés az értelmiség feladata. Ez a tanulási folyamat most is tart, ám azt látni, csupán a bűnök relativizálása folyik: míg az egyiket bocsánatos bűnnek hazudják, a másikat nem. Szerintem mindkettő halálos bűn.
– Miért van szüksége egy politikai kurzusnak kánonra?
– Minden rendszernek szüksége van rá, mert abból áll össze a nagytotál. Lehet, hogy lesz benne tévedés, amit a következő rendszer értelmisége korrigál majd, de a szellemi fejlődéshez a kánonalkotás elkerülhetetlen. A társadalmi rendszerek amúgy is törekednek arra, hogy sorozatokban, enciklopédiákban, újraírt történelmi értékelésekben fejezzék ki magukat. A Nemzeti Könyvtár ennek a munkának a hozadéka. Száz év múlva ezt a sorozatot kutatják majd, hiszen kiválóan tükrözi e kor harcait.
– A másik oldal próbálkozott kánonállítással?
– Nincs szükségük rá. Napi gyakorlatuk van, abban nagyon tehetségesek. Remekül fényezik egymást.
– Két éve működik a Magyar Krónika folyóirat. A lap profilja, szellemisége hogyan illeszkedik a kulturális élet kibékítésének programjába?
– Mikor megkaptam a megbízást, arra gondoltam, olyan lapra lenne szükség, amelyben örömöt írunk. Ebben a lapban tilos az ellenfelet és a saját oldalt köpködni: úgy gondolom, a méltó és érdekes élet a köpködésen túl van. Nagyon rossz véleménnyel vagyok a magyar értelmiség kritikai teljesítményéről: lenézem. Ha a magyar értelmiség a nemzeti függetlenségért harcol, egységes és kiváló. Más közügyekben tévelyeg, egoista és érdekvezérelt. A költőkirály Ady Endre újságírói munkásságának jó része vitatható, de akad számtalan más példa is: Kiss József koszorús költő írásaiban ostorozza az Andrássy út felásatását és a földalatti megépítését, mert veszélybe került kedvenc sarki kávézójának léte. Mára beigazolódott, hogy nem Kiss József költőnek, hanem Wekerle miniszterelnöknek volt igaza. Mindig az országépítőknek van igazuk. Az értelmiségi nyafogás lírai műfaj, kedves és sokszor varázsos semmi. Ezért nem szeretném, ha a Magyar Krónika folyóiratban megmondanánk a művésznek, hogy milyen hülye. Ne mondjuk meg. Ha mégis ez a véleményünk, ne írjunk róla, azokról írjunk, akiknek a teljesítménye elragad bennünket. A kritikusi pozíció, amibe a mai értelmiség nagy része beleragadt, egy görcs, mert így akarja bebizonyítani az egyik, mennyivel különb, mint a másik. Normális esetben az alkotóművész van fent, a kritikus lent, ma ez megfordult. Én a cselekvő és az alkotó embert szeretem, ha valaki az alkotásról véleményt mond, az csupán járulék.
– Nem kedvetlenítik el a támadások?
– Az engem ért támadásokra úgy tekintek, mint munkaeszközre: ha nem támadnak, arra gondolok, hogy valamit rosszul csináltam.
Szentei Anna
Fotó: Demokrata, T. Szántó György
Demokrata, 30. szám, 2016. július 27.