A Magyar Demokrata sorozatában kicsit közelebbről ismerhettük meg az Orbán-korszak néhány erős emberét. Végezetül Kubatov Gábort mutatjuk be.

Adalékok az Orbán-korszak értékeléséhez: Erős emberek

Bár még javában benne vagyunk, a jobboldal adós az Orbán-korszak általános, vagy legalább részleges leírásával, értelmezésével, miközben az ellenzék már hosszú ideje intenzív ideologizálással igyekszik a hazai és külföldi közvéleménybe egy általa készített torzképet plántálni. Ez a torz­kép diktatúrának mutatja a magyar létformát, amit ellep a kormányzati korrupció, ahol a felcsúti kisvasút a népvagyont aranytömbökben szállítja a Puskás-akadémia titkos kazamatáinak mélyére, a nép nyomorog és éhezik, a sajtó rab és így tovább. Ez torzkép, de legalább egységes, ezért is adnak neki hitelt sokfelé külföldön. A jobboldali értelmiség mulasztását igyekszik most a maga módján egy kiragadott momentummal enyhíteni a Magyar Demokrata, amikor a korszak számos jellegzetességéből egy markáns jelenséget és annak főszereplőit kiemeljük. Szembetűnő ugyanis, hogy a miniszterelnök nagy előszeretettel kezdeményez olyan vállalkozásokat – idegen szóval projekteket –, amelyek egy adott terület felfrissítését, esetleg több évtizedes lemaradásának ledolgozását tűzik ki célul. E vállalkozások élére általában egy felkészült és határozott, magabiztos ember kerül, aki ezt követően feltétel nélküli háttértámogatást élvez. Feladata az, hogy az adott projektet időre, pontosan, a lehető legjobb minőségben sikerre vigye. Sorozatunkban a teljesség igénye nélkül olyan erős embereket mutatunk be, akik e felhatalmazás birtokában az eddigi magyar közfelfogástól eltérő, merész, célratörő és az esetek túlnyomó többségében maradéktalanul sikeres munkát végeznek, mivel úgy véljük – s bízunk abban, hogy majd az olvasó is egyetért velünk –, hogy ez a jelenség egyértelműen az Orbán-korszak egyik ismérve, sok más vonása mellett. Sorozatunkhoz az apropót a majd fél évszázada hanyatló magyar labdarúgás váratlan, de nem előzmények nélküli feltámadása adta. Idővel erre külön is kitérünk. Akkor hát ismerjük meg kicsit közelebbről az Orbán-korszak néhány erős emberét.

– Hogyan lett fradista?

– A fradisták közül a legtöbben erre a kérdésre úgy felelnek: „mert apám is az volt”, nincs ez másként az én esetemben sem. Ugyanakkor nálam azért van egy kis csavar a dologban, az édesanyám ugyanis a Dózsának szurkolt. Különösen a lilák csatárát, Bene Ferencet kedvelte, mindig mondta, hogy „milyen rafinált ember”. Többször emlegette azt a Benfica elleni találatát, amikor az ellenfél kapusa hosszan maga elé dobta a labdát, Bene pedig lecsapott rá és a kapuba lőtt. Persze akkoriban, el kell ismerni, valóban jó csapata volt az Újpestnek, például Tóth Andrással, Zámbóval, Dunaival, akikért érdemes volt meccsre járni. Az édesapám megérezte, jobb megelőzni a bajt, úgyhogy elvitt magával Ferencváros-mérkőzésekre, először a Népstadionba, kettős rangadókra. Kimentünk az első meccs második félidejére, ilyenkor általában a Honvéd vagy a Vasas játszott valakivel, majd jött a nagy esemény, a Fradi. Ezek telt házas találkozók voltak, nagyszerű hangulattal, ami persze óriási élmény volt, ahogyan az is, hogy befelé menet láthattam a Szoborparkban melegíteni az akkori sztárokat, olyan játékosokat, mint például az Albertékkel Vásárvárosok Kupáját nyerő, többszörös bajnok Juhász István. Aztán a felépült Üllői útra is egyre többször mentünk együtt, egészen húszéves koromig, ezután már inkább a haverjaimmal jártam, a 2-es szektorba.


– Ahol az akkori kemény mag ült, soraiban a 80-as, 90-es évek talán legismertebb futballhuligánjával, a fiatalon elhunyt Karsai „Hypós” Ferenccel, vagy a ma már jobbikos képviselő Szi­lá­gyi „Sziszi” Györggyel. Hogyan került be ebbe a társaságba?

– Egy barátom vitt oda, és nekem nem a balhé miatt tetszett meg. Én a visszafogott fiúk közé tartoztam. Sokkal inkább a klub iránt érzett rajongás vonzott, a jó értelemben vett fanatizmus ragadott magával. Az, hogy minden a Fradi körül mozgott: még a barátnőjének sem engedte meg senki, hogy lila ruhadarabot vegyen fel, a boltban nem fogadtuk el a lila nejlonzacskót, inkább kézben hazacipeltük az élelmiszereket, a srácok a kocsmában zöld üveges sört kértek… Nemcsak meccsnapokon voltunk fradisták, hanem a nap 24 órájában. Nagyon jóban voltunk Simon Tiborral és az édesapjával, sokat voltunk a sörözőjükben, összetartó közösséget alkottunk, hiába nem voltunk feltétlenül egyformák. Valódi barátságok születtek, sokakkal évekkel később is ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol annak idején abbahagytuk. De például amikor a kilencvenes évek közepétől autószerelő műhelyem volt, sok drukker hozzánk járt, ahogyan jó néhány játékos, vagy például Albert Flóri bácsi szomszédja is. Később aztán egészen más utat jártunk be, felnőttünk, gyerekeink vannak, megváltozott a szurkolási stílusunk, van, akiből több klubnál megfordult sportvezető lett, megint másnak újságjai vannak, tudok olyanról, aki masszőr lett és az FTC-nél töltötte a gyakorlatát, ami azonban mindenkinél megmaradt, az a klub szeretete. Bár egy idő után, amikor családot alapítottam, barátaimmal már inkább nyugodtabb környezetben, a sajtóteraszon üldögéltünk, de ugyanúgy a mindenem volt a Ferencváros, mint korábban.

– Beérte a szurkolással, vagy gyerekként futballozott is?

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Hogyne, évekig fociztam, Rózsa Lajos bácsi volt az első edzőm, a korosztályos csapatunkból többen, Dukon Béla vagy Zsivóczky Gyula, ismert élvonalbeli játékosok lettek, én viszont nagyon ügyetlen gyerek voltam. Serdülő koromban abbahagytam a futballt, ennek ellenére édesapám azt tanította nekem, hogy a Fradi hozzátartozik a magyarságunkhoz. Ők osztályidegenként nőttek fel Bács-Kiskun megyében. Ma már a nagybátyám él a nagyszüleim házában, ő persze édesapámhoz hasonlóan él-hal a Ferencvárosért, például vastag szatyrokra tűzve máig ott vannak a falon az Alberték-féle csapat játékosainak fotói, úgy, ahogyan fiatal korukban kitették. Amikor nemrég beteg volt, elmeséltem ezt a történetet a csapat még élő tagjainak, akik egy Fradi-zászlóra ráírták, hogy „Iván bácsi, gyógyulj meg!”, alá pedig a nevüket. A nagybátyám rettenetesen boldog volt, hogy a fotók mellé most már akár kiteheti a kis zászlót is, a kedvencei eredeti aláírásával. Sajnos, a két legkedvesebb játékosa már nem írhatta alá: Albert Flórián és Páncsics Miklós. Ők apukámék kortársai voltak, szintén Bács-Kiskun megyéből, Hercegszántóról, illetve Garáról származnak. Páncsicsot kamaszként még látták is játszani a szomszédos falu csapatában, így el lehet képzelni, milyen szenzáció volt számukra azt látni, hogy ezek a fiúk a Ferencváros és a válogatott csillagai lettek. De volt más családi kötődés is a Fradihoz: másik nagybátyám, Márk bácsi, évtizedekig a Fradi-utánpótlás intézője volt, számos később befutott játékost látott felnőni Lisztes Krisztiántól Hajnal Tamáson át Huszti Szabolcsig. Megrázó volt látni, hogy szinte belebetegedett, amikor az angol érában Berki Krisztiánék kirúgták a klubtól, pedig ő nyugdíjasként dolgozott, a Fradi iránti szeretetből.
– Elég sok gyerek vágyik arra, hogy kedvenc klubja sikeres sportolója legyen, az viszont valószínűleg csak nagyon keveseknek jut eszükbe, hogy klubvezetők szeretnének lenni…

– Magam sem gondoltam erre, az élet hozta így. Bár sokan azt mondják, engem biztos fentről tettek oda, a valóság ezzel szemben egészen más. Az évek során, amennyire szurkolóként ráláttam a klub működésére, egyre több dolog mérhetetlenül zavart. Sok százezer szurkolóhoz hasonlóan úgy véltem: ha a futballisták 1995-ös BL-szereplésekor kapott több mint félmilliárd forintot jól forgatták volna vissza, még erősebb csapatot lehetett volna építeni, ami sorra nyeri a bajnokságokat. Nem így történt. Láttam, hogy az Üllői úti stadion, amire mi ékszerdobozként tekintettünk, hogyan megy egyre inkább tönkre. Ahogyan a többi létesítmény, így a népligeti edzőközpont is egyre rosszabb állapotba került. Zavart, hogy a Ferencváros hármas jelszavából, amely az „Erkölcs, Erő, Egyetértés”, lassan semmi sem marad. A szakosztályok gazdasági működésükben nemigen tarthatták meg az erkölcsösséget, nem voltunk erősek és pláne nem volt egyetértés. Miközben én abban hiszek, hogy a Ferencvárosi Torna Club csak ezen alapelvek mentén működhet. Úgyhogy amikor 2010-ben kézilabdás vonalról megkerestek a barátaim, hogy legyek az elnökség tagja, azonnal igent mondtam, mert az volt a tervem, hogy a háttérből segítem egy új, működő rendszer felépítését. A valóság azonban megrázóbb volt, mint amire számítottam…

– Úgyhogy mégis elnök lett.

– Amikor a klub akkori első embere, Kovács Miklós lemondott, sokan kezdtek győzködni, mások mellett Albert Flóri bácsinak sem volt ellenvetése, hogy lépjek Miklós helyére, mondván, megvan bennem az elszántság, a kitartás, a tervek, hogy a Fradit ismét Magyarország legsikeresebb klubjává tegyük. Tudtam, hogy az előző húsz-huszonöt évben nem volt Fradi-elnök, akinek a neve a „takarodj” szó kíséretében ne hangzott volna el a lelátón, úgyhogy meg kellett barátkoznom a gondolattal: akármennyire is jót csinálok, néhányan nem fognak szeretni. Először nekem is le kellett számolnom tehát a hiúságommal, aztán megbeszélnem a dolgot a családommal, végül egyezséget kellett kötnöm a klub bajnokaival, a szakosztályok vezetőivel.


– Mi volt az alku tárgya?

– Az, hogy amennyiben engem választanak, teljesen tiszta lapot nyitunk. A Ferencvárosi Torna Club minden szakosztályának megtervezett költségvetéssel kell rendelkezni, amit aztán pontosan be is tart, nem trükközünk, ahogyan számos más egyesület. Azt mondtam, csak akkor vállalom a feladatot, ha mind a tizenhét szakosztály elfogadja ezt. Az akkori szakosztályvezetők ezt tudomásul vették, így vállaltam a jelölést és megválasztott a közgyűlés. Megrendeltünk egy átvilágítást, amit az Ernst&Young végzett el, s ez mindenben visszaigazolt. Ezek az emberek egyszerűen túlélni akartak és valahogy működtetni az irányításuk alá tartozó területet, ám mivel nem voltak gazdasági szakértők, így a professzionalitás sok esetben finoman szólva sem volt jellemző. Ezen sikerült változtatni. Mindössze egy szakosztály volt, a kosárlabda, ahol nem vették komolyan a szabályokat. Hiába kedveltem egyébként a vezetőjét, amikor láttuk, hogy nagy baj van, kifizettük a tartozásokat és megszüntettük a működésüket. El is mondtam a többi sportvezetőnknek: ha ők is erre a sorsra akarják juttatni a saját területüket, akkor velük is ez fog történni. Senki nem próbálkozott. Ezzel együtt ez nagyon nehéz időszak volt, az első hónapokban többször eszembe jutott, hogy hagyni kéne az egészet, mert felemészti az ember lelkét. De az FTC szeretete, a tettvágy, hogy múltjához méltó Ferencvárost építsünk, erősebb volt minden ilyen ellenérzésnél.


– Eltelt nagyjából öt és fél év. Ami az infrastruktúrát illeti, felépült a Groupama Aréna és megszépült a népligeti sportcentrum. És egyre inkább jönnek a sportsikerek is: tavasszal, 12 év után, bajnok lett a labdarúgócsapat, egymás után kétszer elhódították a Magyar Kupát, Ligakupa-sorozatokat is nyertek. 2015-ben, nyolc év után bajnok lett a női kézilabdacsapat, amely európai kupában is győzött az elnöksége idején, a női labdarúgók a csúcsra értek, a férfi vízilabdázók is megkezdték a felzárkózást a legerősebb klubokhoz, hogy csak a csapatsportágakat említsük. Ott tartanak, ahol ennyi idő alatt tervezték?

– Jó úton járunk, de minden szakosztályunkra igaz, hogy csak az út felénél tartunk. Rengeteg még a teendő. Infrastruktúrában sokat léptünk előre, de a népligeti edzőközpont még így is csak egy közép-európai szintet tud. Megújultak a futballpályák, sőt több lett, hiszen építettünk is, megszépült a környezet, de mondjuk az uszodánk még messze van felszereltségben a XXI. századi szinttől. Hogy egy példát említsek: ma már egy korszerű létesítményben futó ledet tesznek a medence aljára, és a sportoló úgy tud edzeni, hogy a világító fénynek köszönhetően látja, az ellenfele a legutóbbi versenyen hogyan úszott és ahhoz képest ő hol tart az adott szakaszon. A medence szélén, a startköveknél pedig pulzusmérőt helyeznek el, hogy azonnal lássák, milyen eredményeket mutat ötven, száz, kétszáz méter után. És most csak egyetlen sportágat említettem. Ám ebből is kiderül, hány és hány elemzést, edzést segítő korszerű eszköz van, amit mi, a Fradinál s úgy általában Magyarországon, egyelőre nem használunk. Nem kell szégyenkeznünk, már egyáltalán nincs szó arról, hogy balkáni körülmények uralkodnának, ám van hová fejlődnünk. A jégkorong-szakosztálynak is sok évtizedes hagyományai vannak, ám itt egyelőre nem érződik jelentős fejlődés, de ennek alapvetően az az oka, hogy nincs saját jégcsarnokunk. Ami mind az élvonalbeli csapat, mind az utánpótlás szempontjából lényeges lenne. Célunk az is, hogy még több gyereket vegyünk rá arra: nálunk sportoljon, a jelenlegi nagyjából háromezer helyett négy-ötezren, és szeretnénk növelni a kiválasztás hatékonyságát, hogy minél több tehetséget találjunk.


– Bár számos más sportágban is hagyományosan meghatározó egyesület a Fradi, a kirakatcsapat mégiscsak a futballistáké. A 21 pontos előnnyel megnyert magyar bajnoki cím után a közvélemény azt várta, hogy hosszú idő után újra sikerül nemzetközi szinten is sikereket elérni. A válogatott Eb-szereplése még inkább növelte az elvárásokat. Aztán jött az albán Partizani, és két döntetlen után búcsú a nemzetközi porondtól… Mi hiányzott?

– Van egy terület még előttünk, amit egyelőre nem mérünk a megfelelő módon: a psziché. Figyeljük a játékosok fizikai állapotát, állóképességét, futómennyiségét, tudjuk elemezni a saját és az ellenfelek taktikáját és még sorolhatnám, és bár most már megvannak az eszközeink a pszichológiai-mentális tesztekhez is, erre nem fordítottunk kellő figyelmet. A jövőben nemcsak a szerződtetni kívánt játékos technikai képességeire kell odafigyelnünk, hanem arra is, fejben bírja-e azt a terhet, amit az jelent, hogy a Ferencvárosban futballozik. Nálunk van itthon a legnagyobb közönség, amely nem elégszik meg a középszerűséggel, sikereket, szép és domináns futballt akar látni. És ha nem kapja meg, akkor hirtelen rendkívül kritikus lesz. Tudnék olyan rutinos, akkoriban magyar válogatott kerettag, vagy akár utánpótlás-válogatott játékosokat is mondani, akik korábbi csapatukban képesek voltak tartósan jó teljesítményre, a Fradiban viszont nem, vagy csak egy-egy meccsen tudtak képességeiknek megfelelően játszani. Nem mintha nem akartak volna alapemberré válni, hanem mert nem bírták el a rájuk nehezedő nyomást. Erre a jövőben jobban oda kell figyelnünk, hiszen, mint mondtam, ez mérhető. Akik pedig itt vannak, azokkal is többet kell törődni, mert meggyőződésem, hogy a koncentrációs képességet vagy mondjuk a döntéshozatali gyorsaságot ugyanúgy lehet fejleszteni, mint a fizikai állóképességet. A nemzetközi kupamérkőzéseknél elsősorban fejben voltunk gyengék, talán az a legjobb szó, hogy fásultak voltunk. Jól mutatja ezt az is, hogy a tizenegyespárbajnál voltak rutinos, komoly játékosok, akik nem akarták az elsők között rúgni a büntetőt. Ezen sokat kell dolgoznunk, aminek a tényleges és érzékelhető eredménye szerintem leghamarabb fél év múlva lesz látható.

– Szóval az esélytelenek nyugalmával pályára lépő albán csapat meglepte a görcsös Fradit…

– Lehet, hogy többek között ezen múlt. Minden hónapban lefordíttatunk egy angol nyelvű tudományos dolgozatot. Amikor kiestünk, a kollégáim elkezdtek olyan írásokat keresni, amelyek a lelki fásultságról szólnak. Sokan mondják ugyanis, hogy az Európa-bajnokság eufóriáját nem lehetett korlátlan ideig fenntartani, s minden ilyen felfokozott állapot után jön egy hullámvölgy. Márpedig nekünk hat játékosunk is kint volt Franciaországban, akik onnan hazatérve, néhány napos pihenő után bekapcsolódtak a közös munkába, hiszen közeledett a BL-selejtező. Természetesen nem csak rajtuk múlott, a kudarc ugyanúgy minden futballistáé, mint a siker, s azt sem állítom persze, hogy ez volt az ok, de szerintem mindenképpen érdemes ebbe az irányba is tapogatózni. Végül hadd említsek még egy szempontot, ami nehezíti a megfelelő játékosok kiválasztását. Egyfelől ugye a Ferencvároshoz az a méltó, ha a sportolók jó emberek, példamutató sportemberként élnek. Másfelől viszont, és remélem, ezt senki nem érti félre, az is kell a sikerhez, hogy legyenek olyan húzóemberek, akikben megvan a határozottság, a mindenáron való győzni akarás ösztöne, akik a fair play keretein belül mindent megtesznek a sikerért. Olyan labdarúgókat, akikre mindkét feltétel igaz, nagyon nehéz találni.

– Pénzkérdés, hogy ilyen futballistákat tudjanak szerződtetni?

– Nem szeretném ezzel indokolni, de azért mondok néhány számot. A topklubok, amelyek mondjuk BL-győzelemre mennek, 500 millió euró fölötti éves költségvetéssel rendelkeznek. A miénk itt a labdarúgásnál 11 millió euró. A Bajnokok Ligájába kerüléshez a tapasztalatok szerint legalább 20 millió euró kell, bár volt olyan csapat az elmúlt években, amely némi szerencsével már 16 millió eurós büdzsével is bejutott a csoportkörbe. Ez is nagyjából másfélszerese a mi lehetőségeinknek. Bízom abban persze, hogy megtaláljuk azt az utat, amellyel áthidaljuk ezt a különbséget és bebizonyítjuk, nem kell 15-20 millió a sikerhez. Ezért dolgozunk… A legborzasztóbb, hogy erre az esélyre újabb egy évet kell várni. Miközben már most is megvolt a tervünk arra, hogy amennyiben továbblépünk, milyen rutinos játékosokat igazolunk, milyen fiatal magyar tehetségeket szerződtetünk, akiket aztán tovább építünk, és hogyan forgatjuk vissza a bevételeinket a csapat folyamatos fejlesztésére, erősítésére. De ezeket az elképzeléseket most nagyrészt félretolhattuk, s egyelőre arra kell koncentrálnunk, hogy megvédjük a bajnoki címünket, például az átigazolási hajrában nagyon megerősödő Videotonnal szemben.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata/archív


– Beszélgetéssorozatunkban olyan embereket mutattunk be, akiknek nagy, meghatározó projekteket kell sikerre vinniük. Magyarország legnépszerűbb és legnagyobb, több mint háromezer sportolóval rendelkező klubjának megmentését, újraépítését ilyen feladatnak gondoltuk, ezért beszélgetésünk apropója elsősorban a Fradi. Ám az ön esetében mégiscsak megkerülhetetlen a politika. Mikor és miért döntötte el, hogy aktívabban szeretne részt venni a közéletben?

– Lehet, hogy álszerénységnek hangzik, de a politikában nem a megélhetést, munkahelyet, hanem a szolgálatot kerestem. Az történt, hogy 2002-ben, amikor elvesztettük a választásokat, az első forduló idején nem voltam Magyarországon, mert úgy adódott, hogy akkor tudtunk elutazni pihenni a feleségemmel. Számomra nagyon pozitív időszak volt az első Orbán-kormány négy éve, s azok közé tartoztam, akik elhitték, mivel sikeres volt a kormányzás és magabiztosan vezet a Fidesz a felmérések szerint, biztosan meg is nyeri a választást. Úgy voltam vele, elég, ha majd a második fordulóban szavazok. Ehhez képest hideg zuhanyként ért az eredmény, s tetézte a fájdalmamat, hogy a lakóhelyemen, Soroksáron már nem is tartottak második fordulót, Hiller István ugyanis már az első körben nyert. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Bár nem voltam a párt tagja, nem ismertem egyetlen fideszes politikust, még csak önkormányzati képviselőt sem, úgy gondoltam, mindezt jóvá kell tennem a magam eszközeivel, hogy a Fidesz minél hamarabb folytathassa a megkezdett munkát. Mivel Soroksáron nem működött jól a csoport, így azt feloszlatták. Úgyhogy előbb polgári kört alakítottunk. Meghívtunk ismert szakpolitikusokat, vagy Wass Albert-estet tartottunk, meghívtuk Bubik Pistát és más kulturális eseményeket is szerveztünk, hogy felépítsünk egy aktív, összetartó közösséget. Érdekes és szép időszak volt, a választási vereség ellenére is. Távoli ismerősökről, szomszédokról derült ki, hogy hasonló értékrendet vallanak, ilyen volt például a családunk esetében Jóska bácsi, akit minden reggel láttunk, amikor édesapámmal felsöpörtük a járdát a műhely előtt, mindig odaköszöntünk egymásnak, ám fogalmunk sem volt róla, hogy ő is polgári gondolkodású. Aktív közösség épült, összejöveteleket szerveztünk, az önkormányzati választásokon kopogtatócédulát gyűjtöttünk, szórólapoztunk, plakátot ragasztottunk, tettük, amit kellett. Miközben személy szerint semmilyen pozícióra nem vágytam. Amikor például összeállt a fejünkben, kikkel, hogyan alapítsuk újra a soroksári pártszervezetet, eljött hozzánk Gyürk András, akinek elmondtam, milyen munkát végeztünk, és azt is, hogy van egy jóravaló, lelkes lány, aki a csoport elnöke lehetne. Én majd a háttérből segítem. András az érveimet meghallgatta és határozottan megkért, hogy ezt a posztot vállaljam el én, voltaképpen neki köszönhetem…

Kubatov Gábor, a Ferencvárosi Torna Club elnöke, a Fidesz alelnöke

Az ötvenesztendős Kubatov Gábor, miután a szakközépiskola elvégzését követően nem vették fel a Műszaki Egyetemre, dolgozni kezdett. Számtalan területen megfordult, szerelt autórádiót a Gelkánál, volt ruhatáros és pincér, foglalkozott ruhakereskedéssel és -készítéssel, végül autószerelő műhelyt nyitott először egy bérelt, majd később saját ingatlanban. A vállalkozás ma is működik, de már felesége vezeti, s 81 éves édesapja is nap mint nap részt vesz a munkában.

Mivel sikeres volt és jól keresett, a továbbtanulást sokáig nem tartotta fontosnak, már aktív politikusként, pártigazgatóként jelentkezett a Budapesti Kommunikációs Főiskolára és szerzett néhány éve diplomát.

– Most az angoltudásom fejlesztésére koncentrálok, mert nem beszéltem elég jól, és ez egyre inkább zavart politikusként és Fradi-elnökként is. Másfél éve, heti háromszor másfél órát járok tanárhoz. Az önbecsülésem miatt fontos cél, hogy jól elsajátítsam a nyelvet – meséli.

Miután a 2002-es választási vereség hatására polgári kört alapított és belépett a Fideszbe, a pártszövetségben egyre fontosabb feladatokat kapott, de nyilvános szereplést, interjút csak nagyon ritkán vállalt. A parlamentben is csupán egyszer szólalt fel tíz év alatt, viszont presztízskérdésnek tekinti, hogy a szavazásokról csak rendkívül indokolt esetben hiányozzon

– Mindig piszkálnak ezzel a szocialisták és a liberálisok, de addig örüljenek, míg nem szólalok meg – mondja ennek kapcsán.

Neve inkább csak a 2006 és 2010 közötti ciklus vége felé kezdett a szélesebb nyilvánosság előtt ismertebb lenni, amikor a Fidesz mozgósításért felelős vezetőjeként a politikai ellenfelek egyik legnagyobb mumusa és céltáblája lett. A párton belül azonban nem kérdőjelezték meg a munkája fontosságát, az Index néhány évvel ezelőtt megjelent portréja szerint azért, mert „látszik, hogy nem érdekli a hatalom, csak a pártszervezés, a kampánystruktúrák és az ügy – így könnyű volt elfogadni”.

Nagyon büszke arra, hogy ott lehetett az új Alaptörvény megszületésénél, és szívügye volt a kettős állampolgárság megszavazása is. Felesége ugyanis „székely lány”, s a Kubatov családnak is van külhoni, délvidéki kötődése. Ugyanígy szívügy a Fradi is, gyerekkora óta zöld-fehér a szíve.

– Nagyon örülök annak, hogy az évek során a Fideszen és a Fradin belül is sikerült meghonosítani a pozitív gondolkodást. Ki nem állhatom azokat a mondatokat, amik úgy kezdődnek, hogy „az a baj”. Egy politikus, egy felelős sportvezető, egy profi sportoló nem mondhat ilyet. Ha látja a problémát, akkor keresse meg a legjobb megoldást és csinálja. A pártban és a Ferencvárosnál is büntetést kellett fizetni az ilyen és hasonló mondatokért, ma már senkitől sem hallok ilyesmit. Negatív hozzáállással ugyanis semmire sem jutunk, ami előrevisz, az alkotó, pozitív légkör, a siker utáni vágyakozás. Az, hogy hiszek magamban, nagy gonddal kiválasztott munkatársaimban, abban, hogy közösen megtaláljuk a helyes utat, és végig is tudunk menni rajta.


– Tehát sikerrel járt, meggyőzte önt.

– Igen. Amikor később megkezdődött a Fidesz szervezeti átalakítása, és Orbán Viktor öt-hat új középvezetőt, regionális igazgatókat nevezett ki, Dél-Pesten sokáig keresték a megfelelő embert. Így aztán, akiket a polgári körös rendezvényeken keresztül megismertem, például Selmeczi Gabriella, Kupper András vagy Simicskó István, mondták a pártelnöknek, hogy Soroksáron van egy Kubatov nevű ember, aki jó dolgokat csinál, beszéljen vele, hallgassa meg. És én egyszer csak ott találtam magam egy értekezleten, amit maga a pártelnök vezetett. Előtte sosem beszéltünk, az ülésen szólított meg először és kérte ki a véleményemet a dél-pesti helyzetről. Mondhatom, remek körzeteink voltak: mindet elvesztettük 2002-ben, Kispesttől Pesterzsébeten át Soroksárig… Utána volt lehetőségem vele személyesen is beszélgetni, ahol ténylegesen bemutatkoztam, elmondhattam, ki vagyok, mit csináltam addig, milyen feladatokat látok magam előtt.


– A semleges létből politikai megbízott lett. Gyors karrier…

– Én azonban nem karrierként, hanem feladatként tekintettem mindenre. Aztán kisvártatva jött a következő megbízatás is. A pártban úgy döntöttek, hogy a törvények biztosította lehetőséggel élve, olyan mozgósítórendszert építünk ki, amelynek segítségével a kampányok során személyesen tarthatjuk a kapcsolatot a választóinkkal. Olyat, amit 2002-ben a szocialisták elkezdtek használni, és ami sajnálatosan nagy szerepet játszott választási győzelmükben. Meggyőződésem szerint ez döntően más felfogású politikát eredményez, az embereknek fontos, hogy szóba álljanak velük, kikérjék a véleményüket, s ne egy szórólapról, egy televíziós hirdetésből ismerjék meg a céljainkat, hanem személyes beszélgetéseken keresztül. Három-négy jelentkező közül rám esett a választás, ezután én feleltem a mozgósításért. Amiben addig a szocialisták voltak a jobbak, s amivel 2006 tavaszán még nem voltunk igazán sikeresek, az önkormányzati választásokon már látható lett az eredménye. 2006 tavaszán mozgósításért felelős kampányfőnök, ősszel, az önkormányzati választásokon kampányigazgató lettem, s ugyanakkor a pártigazgatói feladatot is megkaptam.


– Az a hozzáállás, amit a helyi szervezet kapcsán is említett, miszerint a háttérben szeretne tevékenykedni, sokáig jellemző volt önre. Ám több mint öt éve a Ferencváros elnöke, tavaly óta a kormánypárt egyik alelnöke, vagyis kétszeresen is reflektorfényben van. Meddig tervezi, hogy a kirakatban folytatja?

– Egyik pozícióhoz sem ragaszkodom görcsösen. Ha holnap azt mondanák, hogy van nálam alkalmasabb alelnök, akkor is boldog ember lennék, hiszen részt vehettem annak a pártnak a felépítésében, amely százharminc hónapja vezeti a közvélemény-kutatásokat, s amely kormányzása alatt számtalan történelmi eredményt ért el. Megalkotta az Alaptörvényt, állampolgárságot adott a határon túliaknak, talpra állította a gazdaságot, hogy csak néhányat említsek. Azt szokták mondani, azért vagyunk a világon, hogy nyomot hagyjunk benne. Ne vegyék szerénytelenségnek, de úgy érzem, sikerült politikusként és sportvezetőként is. Kormányzásunk eredményeire éppúgy büszke leszek nagypapa koromban, mint a Fradi új stadionjára vagy a Fidesz most megújuló, gyönyörű székházára. Szerencsére a családom mindenben támogat. Mindaddig, amíg számítanak rám, szeretném folytatni a megkezdett munkát, hisz még közel sem értük el a célt.

Bándy Péter

Fotók: Somfai Sándor/Demokrata

Demokrata, 36. szám, 2016. szeptember 7.