Erős emberek: Tarlós István

A Magyar Demokrata új sorozatában kicsit közelebbről ismerhetjük meg az Orbán-korszak néhány erős emberét. Ez alkalommal Tarlós Istvánt.

– Gondolt-e arra valaha, hogy Budapest főpolgármestere lesz?
– Eredetileg még a politikai szerepre sem. Úgy emlékszem, először 1998-ban gondoltam aztán a főpolgármesterségre. Akkor már nyolc éve óbudai polgármester voltam. Soha nem akartam se miniszter, tulajdonképp parlamenti képviselő sem lenni. Igazából egy álmom volt budapestiként, hogy Budapest főpolgármestere legyek. A várospolitika az én beállítottságomnak jobban megfelel, mint az a típusú politika, ahol a kommunikáció olykor felülírja a valóságot. Ráadásul több mint 20 éve közvetlenül választott funkció, ami nekem fontos. Először tehát 1998-ban fordult meg a fejemben, hogy hátha… 2002-ben már kis híján jelölt lettem, de visszaléptem Schmitt Pál javára. 2006-ban Demszky Gábor alig több mint egy százalékkal tudott megelőzni, 2010-ben viszont minden idők legnagyobb különbségével, közel 25 százalékpontos fölénnyel nyertem meg a főpolgármester-választást. 2014-ben sem volt túl szoros az eredmény. Egyébként nagyon szerettem korábban óbudai polgármester lenni.
– Elégedett az elért eredménnyel?
– Megtisztelő számomra. A korosztályomból 1990 előtt mennyi esélye lett volna a magamfajta civil embernek arra, hogy ilyen pozícióba kerüljön? Gyerekkoromban még a grundon is meg kellett küzdenem, hogy a kezdő csapatba bekerüljek. Ha elégedetlen lennék, az nem lenne igazságos. A fővárosi főpolgármester talán a leglegitimebb és a világon mindenütt az egyik legfontosabb politikai pozíció. Sokkal többet értem el, mint azt valaha is álmodhattam.
– Értelmiségi családból származik, s ez értelmiségi pályára predesztinálta.
– Igen, magam is értelmiségi lettem a nagyapám és a szüleim nyomán, de hozzá kell tennem, a liberálisok szemében „szekunder” értelmiségi. A műszaki diplomát a liberális szürkeállomány és annak legagresszívebb reprezentánsai a 90-es években másodlagos értelmiséginek titulálták. Régi nóta ez, talán még Demszkyék indították útjára.
– Létezhet egyáltalán bárminemű rangsor a humán és a reáltudományok között?
– Nincs értelme ilyen összehasonlításokba bocsátkozni. Mindennek megvan a maga szerepe és fontossága. Hozzám az áll a legközelebb – és ezzel hazabeszélek –, ha valaki mindkettőhöz konyít. Ha valaki a másik térfélen teljesen idegen, az nem előny.
– Humán vagy reál beállítottságú?
– Alapvetően humán, annak ellenére, hogy a liberális média – kétségkívül tudatosan – nyers stílusom miatt kitartóan kritizál. Ez zsigeri reflexszé vált náluk. Ők a szókimondást bunkóságnak tartják és egyben a műveletlenség szinonimájának állítják be. Bunkóságnak persze azt tartom, ha valaki mondjuk becsapja egy nő előtt az ajtót, vagy nagyokat böffent ebéd közben – én ilyeneket nem szoktam tenni. Szeretem viszont, ha mindenki megérti, amit mondani szeretnék. Ez nem egyszerű dolog a mai világban, az üzemszerű torzítások és félremagyarázások korában. Senkit nem akarok személyében bántani, de ha mindig becsomagoltam volna a mondandómat, már réges-rég leírtak volna. Egyébként – másokkal ellentétben – az ordenáré kifejezéseket igyekszem kerülni.
– Segítségére volt műszaki végzettsége?
– Véletlenül kerültem a műszaki pályára, amit egyáltalán nem bánok. Az, hogy megtanultam műszaki módon gondolkodni, a munkámban sokszor a segítségemre volt és van. Igaz, sok bosszúságot is szerez, mert naponta találkozom olyan értelmetlen kommunikációs trükkökkel, amiket műszaki észjárásom miatt nehezen viselek.
– Hogyan élte meg a rendszerváltás előtti időszakot?
– Néha elég ostoba dolgokat olvasok: „Tarlós elvtársnak” szólítanak egyes bloggerek. Úgy látszik, a világ manapság a sok jó ember mellett tele van bolondokkal. Egy „von Haus aus ” – ha úgy tetszik – jobboldali beállítottságú, vallásos családból származom: a mi családunkban aztán – engem is beleértve – egyetlen MSZMP-tag, egyetlen besúgó, egyetlen munkásőr nem volt. Nem voltam bátor ellenzéki, anyám aggódó típus volt, de hol van ez az „elvtárstól”? Ilyen rosszindulatú sületlenséget csak kitalálni lehet.
– Mire gondol?
– Nem volt sok bajom még a honvédségnél sem, nem hőzöngtem provokatív kinyilatkoztatásokkal, és engem sem bántottak, bár sosem titkoltam, hogy nem vagyok a rendszer barátja. Tudták is rólam. Igazság szerint anyám a korábbi családi tapasztalatok miatt nagyon féltett. Ha úgy próbálnám beállítani, mintha hangos, mértékadó ellenzéki lettem volna, ez nem lenne igaz. Még kevésbé igaz, hogy a rendszer támogatói közé tartoztam volna, legfeljebb azt jegyzem meg, hogy az élet nagyon furcsa dolgokat produkál: voltam már egyes újságírók értelmezésében a „baloldallal kokettáló főpolgármester”, aki kinyírta, kirúgta a „jobboldal egyik reprezentánsát”. Néha csak lesek. Félreértés ne essék: nem tartom éppen bűnnek, ha valaki párttag volt, de az emberi metamorfózis túlzott és hirtelen megnyilvánulásaival nem tudok mit kezdeni.
– Mikor kezdett az SZDSZ-ben politizálni, és miért ott?
–1989 őszén mentem az SZDSZ-be, hozzáteszem, szegény apám véleménye ellenére. Ám az SZDSZ sokkal radikálisabb rendszerváltónak mutatkozott, mint a kétségkívül langyos MDF. A mai fiatalok nem emlékeznek arra, de az SZDSZ-ben akkoriban még nem erőltették a liberális beállítottságot: egyértelműen az antikommunizmus volt a jellemző hívószó. Nem véletlenül veszítette el az SZDSZ 1994-ben, az MSZP-vel kötött koalíció után a tagsága nagyon jelentős részét. Az aktív politikusok közül, azt hiszem, én voltam az első, aki a koalíciókötés után, 1994 nyarán kilépett az SZDSZ-ből. El is mondtam nyíltan, hogy miért. Derce Tamás követett, tán egy héttel később. Nem is léptem be sehová azóta sem. Ma is azt mondom, támadó szándék nélkül, hogy az én szememben az SZDSZ elárulta a rendszerváltozást: kipenderítette a hatalomból az öreg kommunistákat és saját magát helyezte a helyükbe. Koalíciót kötött az 1994-ben még egyértelműen jogfolytonos utódpárttal, az MSZP-vel, amiről maga az akkori MSZP-elnök, Nyers Rezső jelentette ki, hogy az MSZMP utódpártja. Az SZDSZ tehát az én értelmezésemben becsapta a magyar népet. Az ő dolguk, de én nem akkor hagytam ott őket, mikor kikerültek a hatalomból, hanem mikor bekerültek oda.
– Mióta tölt be vezető beosztást?
– Mit tekintünk annak? Ha ide soroljuk például a főépítésvezetői munkát is, akkor a nyolcvanas évek elejétől.
– Mikor indult a politikai pályafutása?
– 1989 szeptemberében kezdtem lejárni az óbudai SZDSZ-be. 1990 legelején több mint hatszáz tagja volt az óbudai SZDSZ-nek. 1990-ben Óbudán nehezebb volt polgármesterjelöltté válni, mint azután megnyerni a polgármester-választást. Az SZDSZ és a Fidesz közös jelöltjeként 1990 októberében választottak először Óbuda-Békásmegyer polgármesterének. Egy ottani ELTE-s egyetemi tanár javasolta, hogy én legyek a polgármesterjelölt.
– Önnek sikerült.
– Hozzáteszem, hogy 1990-ben még nem volt közvetlen választás, hanem a közgyűlések választottak polgármestereket. 1994 decembertől van közvetlen polgármester-választás. Én vagyok egyébként a megyei jogú városok közül, Budapestet és a fővárosi kerületeket is ideértve az egyetlen, aki már 1990-ben is polgármester volt és ma is az. Kiesett ugyan közben négy év, a 2006–2010 közötti időszak, amikor a fővárosi ellenzék vezetőjeként tevékenykedtem. Akkor – 2006-ban – bő egy százalék különbség volt köztem és Demszky Gábor között.
– Senkinek sem sikerült addig ilyen jó eredményt elérni Demszky Gáborral szemben.
– Valóban nem, de azóta „megtudtam”, hogy egyes liberálisok szerint nem ez a szoros eredmény, hanem az a 13 vagy 14 százalékos különbség, ami köztem és Bokros Lajos közt volt 2014-ben.

– Most viccel?
– Ezt olvastam a liberális lapokban, de a győztesek általában nem szoktak megsértődni, így én sem sértődtem meg. Frusztrált, indulatos reakció volt a vesztes és a támogatói részéről. Az sem igaz, hogy Bokros az utolsó két hétben kampányolt. Kezdettől ott volt, csak a végén a másik balost visszaléptették, ahogy korábban, Demszky idején például Katona Bélát is.
– Azért kérdeztem, hogy mióta vezető, mert azt szeretném tudni, hogy melyik vezetői típushoz sorolja magát: autokratikus, demokratikus vagy laissez faire (azaz anarchikus) típusnak tartja magát?
– Megmondom őszintén: enyhén autokratának látom magam, bár a határok egyes típusok közt gyakran elmosódnak. Lehet egy viszonylag autokrata beállítottságú vezető is emberséges és arányos, és lehet egy látványos, demokratának látszó vezető is alamuszi és empátia nélküli. Számomra nem igazán mértékadó, hogy kit melyik skatulyába sorolnak be, de ha ezek közül kell választanom, akkor enyhén autokrata típus vagyok. Ez a mai világban nem feltétlenül dicsőség, de elég nehéz nagy rendszereket úgy vezetni, ahogy ma egyesek a demokráciát és a szabadságot értelmezik. Ez a legnagyobb bajom a liberalizmussal is. Nem is beszélve az anarchizmusról, bár jelenleg alig van különbség a kettő közt.
– Kifejtené ezt bővebben?
– Minden liberális azt mondja, hogy a szabadságot védi, de közben minden liberális számára mást és mást jelent a szabadság. Innen kezdve a dolog kezelhetetlen, egyszerűen nem értelmezhető.
– Hol a liberalizmus és az anarchia határa?
– Valószínűleg nincs ennek erős kontúrja, mivel ma lényegében egy tartományban helyezhetők el. Jó ideje nem definiálható egyértelműen a liberalizmus, mert annyiféle létezik a klasszikustól a szociális, a kulturális liberalizmuson át a libertariánizmusig, illetve neoliberalizmusig – jó, ha a felét felsoroltam –, hogy ennyi irányzat mellett a fogalom definiálhatatlan.
– Talán a közgazdasági értelmezés a legnyilvánvalóbb: a piac mindenhatóságáról szóló felfogás.
– Akkor végül is egy liberálisnak kire kellene figyelnie? Montesquieu-re, Adam Smithre, Millre, Kossuthra, Rooseveltre vagy T.G.M.-re? Ugye, nem lenne könnyű T.G.M.-et Kossuthtal összemérni. Nekem egyébként a közgazdasági sem tetszik, mert a szociális piacgazdaságnak teljesen ellentmond. A liberalizmus tele van belső önellentmondásokkal, és valószínűleg azért is jönnek elő az újabb és újabb értelmezésekkel, és hivatkoznak tudományoskodva a titokzatos szürkeállományra, ami valószínűleg nincs, mert ők is érzik, hogy a definiálhatóság környékén komoly zűrzavar uralkodik.
– Mégpedig?
– Szívesen indulnak ki a nagy francia forradalomból, amit mások a vér és sár forradalmának neveznek. Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget hirdettek. Szép szavak, de gondoljunk bele: ahol korlátlan a szabadság, ott lehet egyenlőségről beszélni? Felesleges bizonyítani, hogy lehetetlen.
– Mi jellemzi az ön világképét?
– Azt lehet mondani, hogy alapjában konzervatív vagyok, de inkább földön járó hívő. A különböző besorolásoktól jó ideje idegenkedem. A baloldaliság és jobboldaliság fogalma jórészt elveszítette a korábbi tartalmát. Ma legfeljebb azért érdemes jobb-, illetve baloldalról beszélni, hogy támpontul szolgáljon a különböző beállítottságú emberek besorolásához. Én rendszerint az arányosságot, az életszerűséget és a logikát keresem. Nem vagyok vevő a kacifántos, számomra egyáltalán nem természetes eszmefuttatásokra. Az sem tetszik, ha valakik csak a változtatás öröméért akarnak változtatni. Egy változás nem csak jó lehet, lehet az rossz is. A baloldal már rég nem baloldal a szó klasszikus értelmében, és azt se állítanám, hogy a régi jobboldalhoz képest a mai jobboldaliság tartalma ne változott volna meg.
– A konzervatív értékrend hogyan befolyásolja a döntéseit?
– Azt hiszem, erősen. Ha valaki veszi a fáradságot és utánanéz az életvitelemnek, nem pedig elképzelt történetekkel dolgozik, akkor láthatja, hogy bizonyos normák szerint igyekszem élni. Nem akarok senkit sem elítélni, sem felmagasztalni, helyette a magam részéről igyekszem tartani magamat azokhoz a normákhoz, amelyeket úgy vélem, nem szabad túllépni. Ebben egész biztosan szerepe van az értékrendnek.
– Hogy viszonyul a hatalomhoz?
– Hogy mennyire élvezem, ha én döntök, vagy hogy én írok alá? Ezen réges-rég túl vagyok. Ez a fajta vágy, illetve gyerekes öröm, ami az embert fiatalkorban rendszerint magával ragadja, idővel szertefoszlik. Azt persze nem szeretem, ha megpróbálnak hülyének nézni, vagy ha sodródnom kell az eseményekkel. A polgármesterek felelőssége egyébként még mindig sokkal nagyobb, mint a mozgástere.
– Miért?
– Ha valami pozitív dolog történik, azt nem szívesen írják meg, vagy ha mégis, akkor általában kollektív eredményként állítják be. Olykor felmerül legtöbb helyen a kérdés, hogy miért „pont” a polgármester döntsön el ezt vagy azt. Ez még nem baj, de ha valami fiaskó vagy botrány áll elő, akkor rendszerint a polgármestert helyezik az ügy középpontjába, akár van hozzá köze, akár nincs, akár volt módja megakadályozni, akár nem. Akkor valahogy soha sincs kérdés vagy vita arról, hogy ki vezeti a várost. Rég megszoktam, de ez az, ami az embert állandó készenléti helyzetben tartja. Soha nem tudni, ki, hol, min mesterkedik. Ha hatalomról beszélünk, ez relatív dolog a közigazgatásban is. Már jó ideje bizonyos alázattal, pontosabban óvatossággal kezelem. Az alázat nem megalázkodást jelent. Emberek előtt nem szoktam földig hajolni.
– Értem, de nem erre gondolok. Sokkal inkább arra, hogyan teremthető meg az erő, a tekintély és az alázat egyensúlya.
– A politikában sokan sok energiát fektetnek abba, hogy megpróbálják magukat mesterségesen felépíteni. Olyan képet rajzolni magukról, amiről azt gondolják, előnyös a számukra ilyennek látszani, de valójában nem ők. Ilyesmivel nem tudok azonosulni. Főleg, ha valaki bulvárosítja magát. Megtörténik ez fordítva is, amikor a média valamely szegmense erőlködik azon, hogy valakit olyannak mutasson be, amilyennek ő szeretné láttatni.
– A karaktergyilkosokra gondol?
– Akár ily módon is meg lehet fogalmazni. Ezeken a dolgokon nem nagyon lehet változtatni, mert nevetséges és értelmetlen, ha görcsösen küszködünk ellene. Igyekszem olyannak látszani, amilyen vagyok, aztán írjanak, amit akarnak. Amit elítélek, megvetek, az az anonim, útszéli internetes mocskolódás, és a rendelésre írt cikkek.
– A hatalom után essék szó a pénzről is. Mit jelent az ön számára a pénz?
– Ha hiszi, ha nem, keveset. Legfeljebb annyit, hogy a munkánkhoz méltó módon éljünk. Amire otthon szükségünk van, az megvan. Nagyon sok könyvünk van, komoly zenekészletünk. A feleségemnek van egy kis Toyota Yarisa. Óbudán lakunk, egy közepes méretű társasházi lakásban. A feleségemmel ebben a lakásban elférünk, nyaralónk nincs, üzletünk, vállalkozásunk nincs. Annyi megtakarított pénzünk van éppenséggel, hogy ha kiszállok a politikából, akkor tudunk venni magunknak egy középkategóriájú autót, és marad valamennyi tartalékunk. Engem ezen kívül a pénz nem nagyon érdekel. Ha nem kérdezi, nem beszéltem volna erről.
– Ha a hatalom és a pénz közül választhatna, melyiket választaná?
– Akkor a hatalmat. Gondolkodás nélkül. A gyerekkori barátaim pontosan tudják valamennyien, hogy számomra a hatalom mindig sokkal többet jelentett, mint a pénz. Őszintén mondom: ha odajönne hozzám egy jóságos tündér és választanom kellene a kettő közül, gondolkodás nélkül a hatalmat választanám ma is, bár fiatalon nagyobb élmény. Ez nem azt jelenti, hogy azt kértem volna valaha is, hogy csökkentsék a fizetésemet. Negyvenötödik éve dolgozom, de a mi életvitelünk nagyon messze van a luxustól. Erről könnyű meggyőződni.
– Mit jelent önnek a főváros?
– Sok mindent, ami fontos az életben. Ősbudapesti vagyok édesanyám ágán, az anyai nagyanyám révén, ha az utódaimat is beleszámolom, minimum hét generáció óta Budán élünk. Így talán nem meglepő, hogy érzelmileg elfogult és elkötelezett vagyok. Ebből akadhatnak viták a politikai közösségen belül is. Édesapám ugyan nem Budapesten született, de kilencéves korától ő is Óbudán élt, és soha nem volt benne az a fajta idegenkedés a fővárostól, ami többekben megvan. Nem vagyok elfogulatlan, és nemcsak azért, mert itt voltam 16 évig kerületi polgármester és immár hatodik éve főpolgármester, hanem legfőképp azért, mert az égvilágon minden ide köt, a szó legszorosabb értelmében. Röghöz kötődő típus vagyok.
– Hogy viszonyul ehhez a felelősségteljes szerepvállaláshoz és kemény elfoglaltsághoz a felesége, a családja? Hogy viselik, hogy a nap legnagyobb részét távol tölti tőlük?
– Három gyerekünk van, és hat unokánk. Rajtam kívül mindenki hátra ugrik a családomban még a gondolatától is annak, hogy politikus legyen, de az alapértékek tekintetében úgy gondolkodnak, mint én. A feleségem azt is megszokta, bár nem nagyon akarta, hogy 2014-ben még főpolgármester maradjak. A gyerekeim nem feltétlenül örülnek annak, amit csinálok. Ha megfigyelte, nem is vonom be a családomat a kommunikációba, legkevésbé a bulvármédiába. Nem is akarnám, de nem is tudnám rábeszélni őket erre. A lelkük mélyén talán büszkék rám, de ennek kifelé semmi jelét nem adják, és az aktív politizálástól messzemenően távol tartják magukat. A feleségemnek nem könnyű, hogy immár huszonhatodik éve keveset vagyok otthon. 43 évvel ezelőtt nem ezt ígértem neki, de a körülményekhez képest elég jól viseli. Nekem pedig van még egy kis dolgom itt.
– Mivel tölti azt a kevés szabad idejét?
– Általában alig marad szabad időm. Van egy nem túl nagy kertünk, szeretek ott kertészkedni. Nem állítom, hogy nagyon értenék hozzá, de azért nem csúnya az a kert. Szeretem, ha az unokáim közelében lehetek. Vannak régi barátaink – nem politikusok –, de ritkábban tudunk találkozni velük, mint kellene. Szeretek olvasni. Általában úgy olvasok, hogy mellette jegyzetelek is. A szépirodalmat persze nem. Középiskolás koromban megszoktam ezt.
– Mit olvas?
– Viszonylag sokat olvasok – rengeteg a könyvünk –, főként történelmi könyveket, lexikonokat, de szépirodalmat is. Szeretek atlaszokat böngészni, korábbi sporteseményeket felidézni. Régebben latinból fordítottam történetírók – jellemzően Tacitus – műveiből, de erre az utóbbi 20 évben kevés időm jut. Nagyon pihentető számomra zenét hallgatni. Ilyenkor sikerül visszamennem az időbe, amikor fiatalok voltunk, mikor még velünk voltak a szüleim is.
– Milyen zenét kedvel?
– A komolyzenei szerzők közül elsősorban Verdi operáit választom. Diákkoromban is szerettem, sokat jártam színházba, Operába. Kényelmetlenebbül ülök végig egy nehéz, hosszú Wagner-művet, ha a feleségem mindenáron Wagnert akar hallgatni. A könnyedebb irányba haladva kellemes számomra Vivaldi vagy Brahms muzsikája. A könnyűzenében is igyekszem igényes maradni, de nem tagadom, ott a ’60-as évek muzsikája áll hozzám legközelebb. Van beleszólásom abba, hogy milyen zenét adjon a margitszigeti szökőkút. Ha valaki meghallgatja a jelenlegi esti műsort, képet kaphat a könnyűzenei preferenciáimról is, bár egyszer ezt is szememre vetette egy internetes újságíró. Talán azt gondolja, inkább neki kellene ebben a kérdésben dönteni, akkor volna demokrácia. Egyébként nem teljesen egyedül állítom össze a műsort.
– Mi az, amivel nem igazán elégedett?
– Az eredeti elképzeléseimhez képest az indokoltnál kevesebb a pénz a fővárosban, és ezért szűkebb az általam elképzeltnél a mozgástér az elmúlt harminc évben. Ebből olykor felesleges feszültségek keletkeznek. Nehéz erről beszélni, ha valaki maga is egy politikai közösség részét képezi.
– Mi az, amit mindenképp meg szeretne valósítani?
– Valami zsigeri károkozási vágytól vezérelve bizonyos kör imamalomszerűen mormolja, hogy a fővárosnak kevés a projektje. Azt kell mondjam, a rendszerváltás óta még soha nem volt ennyi projekt. Ezeknek egy részét a kormány támogatja. Nem értek egyet azzal, amikor bizonyos beruházásoknál a kormány nem adja oda a pénzt a fővárosnak, hanem a beruházást maga valósítja meg. Még kevésbé tetszik, mikor valaki elvitatja, hogy valamit mi valósítottunk meg. Ám a kormányzati beruházásokon kívül nagyon sok a főváros saját projektje is, és vannak közös tervek.
– Melyek a legnagyobbak?
– Amikor a saját projektek közül arról beszélünk, hogy hármasmetró-felújítás vagy árvízvédelem, akkor csak a legfontosabbakat említem. De említhetném a kisebbek közül a Margitsziget vagy az Állatkert fejlesztését, sorolhatnám a vízműprojektet, a főnyomócsőcseréket, vagy a hulladékgazdálkodással összefüggő új beruházásokat, az egyes járműbeszerzéseket, a járműcseréket, esetleg a Duna-partok három ütemben történő fejlesztését is. Sok a tennivalónk, és biztosan lesz olyan is, amit ebben a ciklusban nem fogunk tudni befejezni. Sok mindent megvalósítottunk viszont már eddig is, elég hosszú a lista, csak körül kell nézni a városban.
– Melyeket tartja a legfontosabbnak a jövőben?
– A jövőre nézve a beruházások közül négyet emelnék ki: két nagy parancsoló szükség nehezedik ránk a múltból: a hármas metró és az árvízvédelem. Ennél a két projektnél méltatlan és övön aluli – majdnem biztosan politikai-érzelmi – ütésekkel kell megküzdenünk, s ezt nem tudom megérteni. Nagy merészség ezekkel a veszedelmes problémákkal komolytalankodni, veszélyeztetni azok megoldását. Ezt a két nagy munkát mindenképp és mielőbb el kell végezni. A kisebbek egy részéről is tettem említést az iménti felsorolásban.
– Vagyis?
– Elsősorban és legelső helyen a Margitszigetre gondolok, mert azzal nagyon sok embernek, köztük a nem budapestieknek is örömöt tudunk szerezni. A másik kiemelendő pedig Európa talán legszebb állatkertjének a fejlesztése és bővítése a Meseparkkal és a Pannon-Park­kal, de nagyon fontosak például a további BKV-járműcserék is. Nem kell minden korban látványos, ugyanakkor csekélyebb hasznú építkezésekre törekedni. Van, amikor nem a feltűnés a legfontosabb.
Hernádi Zsuzsa

Demokrata, 2016/30. szám, július 20.

Tarlós István, Budapest főpolgármestere
Tarlós István született polgármester, még akkor is, ha ez a pályája elején nem tudatosult benne. Műszaki szakemberként indult, a Budapesti Műszaki Egyetemen és a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán folytatta tanulmányait, és mélyépítő mérnöki oklevelet szerzett. Később gazdasági és szervezői tanulmányokat folytatott az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán. Diplomáinak megszerzése után tizenöt éven keresztül az építőiparban dolgozott, főként beruházói és kivitelezői feladatokon. A rendszerváltozás előtti években feleségével saját tervezőirodájuk volt.
Politikai karrierje 1989-ben kezdődött, ekkor belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. Ezután többször is ügyvivőnek választották Óbudán. 1990-ben – a rendszerváltás utáni első magyarországi önkormányzati választáson – az SZDSZ és a Fidesz közös jelöltjeként indult Budapest III. kerületének polgármesteri tisztségéért, amit sikerült elnyernie. 1994 nyarán – alapvető gondolkodási és értékrendi különbségek, elsősorban a Magyar Szocialista Párttal való koalíciókötés miatt – kilépett az SZDSZ-ből. 1994-ben – immár pártfüggetlen politikusként – ismét elindult a III. kerület polgármesteri posztjáért, amit nagy fölénnyel, a szavazatok közel 60 százalékával meg is nyert.
A 2006-os főpolgármester-választáson a Fidesz–KDNP támogatásával indult, és több szavazatot szerzett, mint az őt támogató pártszövetség. Demszky Gábort addig még senki nem szorította meg, annak ellenére, hogy az MSZP-nek is Demszky volt a jelöltje. A győzelemtől akkor mindössze 1,7 százalék választotta el. A 2010-es önkormányzati választásokon már győzni tudott, így 2010. október 3-án Budapest főpolgármestere lett. 2014 őszén újra nyert: hatodik éve vezeti a fővárost.
Főpolgármesteri tevékenységének egyik jelmondata a város rendbetétele volt. A következő években sikerült megállítani Budapest eladósodásának folyamatát, a kormány az önkormányzati adósságkonszolidáció jegyében átvállalta az adósságállományt. Hosszas tárgyalási folyamat lezárásaként visszavásárolták a Fővárosi Vízművek kisebbségi részvénycsomagját, és visszavették külföldi kézből az Európai Unió legnagyobb környezetvédelmi beruházásaként 2010-re elkészült Budapesti Központi Szennyvíztisztító Telep üzemeltetését. Több évtizedes huzavona után 2014. március 28-án elkészült Budapest negyedik metróvonala, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök és Tarlós István adott át a nagyközönségnek. Befejeződött Budapest leghosszabb villamosvonalainak – az 1-esnek és a 3-asnak – a felújítása, átadták a budai fonódó villamoshálózatot és a felújított Széll Kálmán teret. Megújult a főváros járműparkja, és hamarosan megkezdődik a hármas metróvonal felújítása. 2013. július 20-tól a Fővárosi Önkormányzat közvetlen igazgatása alá került a Margitsziget, ahol 2013. július 1-jén felavatták Európa egyik legnagyobb zenélő szökőkútját.