– Nemrég azon véleményének adott hangot, hogy az Országgyűlés előtt lévő földtörvényjavaslat nem alkalmas a föld hazai kézben tartásának és a családi gazdálkodás erősítésének, a deklarált kormányzati szándéknak a megvalósítására. Mire alapozza ezt?

– Egyértelmű, hogy a földjogi törvénykezésben változásokra van szükség, nem mindegy azonban, mi és hogyan módosul. Ha tudományos igénnyel közelítünk a kérdéshez, a birtokrend azt jelenti, hogy az állami közhatalom közérdekű beavatkozással szabályozza a földtulajdont, a földhasználatot, a földvédelmet és a földügyi igazgatást. E négy összefüggő elem adja a rendszer egészét. Ezek közül kettő sajnos hiányzik a földforgalmi törvénytervezetből, ami a földvédelmet egy később megalkotandó jogszabályra utalja, vagyis a mulasztás továbbra is fennmarad. E téren azonnali, gyökeres fordulatot kellene végrehajtani, mivel a föld művelésből kivonásánál két évtizede a nemzetek feletti tőkehasznosulást szolgáló beruházás-politika érvényesül, így a befektetőtőke akarata dönti el, milyen és mekkora területet akar megszerezni magának.

– Milyen módon?

– A hatályos földtörvény a moratórium 2014. április 30-i lejártáig ugyan tiltja, hogy külföldiek, illetve jogi személyek földtulajdonhoz jussanak, ám ha egy beruházó szemet vet bármely földterületre, törvényi kiskapuk segítségével mégis hozzájuthat. Az önkormányzatok ugyanis szerzőképesek, és ahhoz is joguk van, hogy megváltoztassák a besorolást, belterületbe vonják és ingatlanná alakítsák az adott területet. Ettől kezdve az már nem minősül termőföldnek, így bárki részére adható-vehető. Ezt a kiskaput be kellene zárni, már csak azért is, mert a 2010-es kormányprogramban szerepel a zöldmezős beruházások, ipari parkok korlátlan terjeszkedésének megállítása és szabályozása. Hozzáteszem, alig van olyan országa a világnak, ahol például egy külföldi autógyár úgy nyithat összeszerelő-üzemet, hogy megszerzi a terület tulajdonjogát. Máshol, még Kínában is, jellemzően bérleti konstrukciókkal találkozunk. Véget kell végre vetni annak a gyakorlatnak, hogy az önkormányzatok külföldi jogi személyek kívánságára, tőkevonzó képességünk fenntartásának hamis indokára hivatkozva átminősíthetik a földet, és ezáltal az külföldi kézbe kerülhet. Az értékelvűség áll szemben a haszonelvűséggel. De nem csak a földvédelem maradt ki az új rendezésből, hanem a földügyi igazgatás korszerűsítése is a jövőre vár. A legfőbb gondot azonban a rendezőelv értékvesztésében látom.

– Mire gondol?

– Korábban maga a Vidékfejlesztési Minisztérium javasolta, hogy az alaptörvényben a föld nemzeti vagyonnak minősíttessék, mivel így az állam közérdekből a magántulajdonú föld ésszerű hasznosításába is beleszólhat. Ám a szövegbe csak az került be, hogy a föld és a többi természeti erőforrás a nemzet közös öröksége, megőrzésük és védelmük az állam és mindenki feladata, ami derék dolog, csakhogy a nemzeti örökség nem jogi fogalom, és így a vele való bánásmódot a törvény nem kérheti számon. Ez visszalépés a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvényhez képest, mely a földet más környezeti elemekkel együtt nemzeti vagyonnak minősítette. A nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény szerint a termőföld, akár az államé, akár az önkormányzaté, forgalomképes üzleti vagyon. Közép- és Kelet-Európának ennél sokkal erősebb önvédelmi szabályai vannak. Például a bolgár alkotmány főszabályként tiltja a termőföld művelésből való nem élelmezési célú kivonását, mert mindennél fontosabb hogy a föld az életet, az élelmezésbiztonságot szolgálja.

– Mi lenne akkor a megoldás?

– A meglévő állami és önkormányzati földvagyont forgalomképtelen kincstári, illetve törzsvagyonná kellene nyilvánítani, és ki kellene mondani, hogy önkormányzatok csak lekötött célvagyonként, törvényes elidegenítési és terhelési tilalom mellett szerezhetnek földtulajdont. További gond, hogy az új földtörvény csak a hatályba lépése utáni ügyletekre vonatkozhat, így pedig nehéz lesz semmissé tenni a zsebszerződéseket. Pedig van rá mód, elég lenne visszaírni a jelenlegi szabályozásból a Gyurcsány-kormány által kiiktatott szankciókat, melyek 1994. június 27-ig visszamenőleg kizárták a külföldiek és a gazdálkodó jogi személyek jogellenes földtulajdonszerzését. Közel egymillió hektár került csalárd jogcímeken, zsebszerződéses módon külföldiekhez.

– Lehetséges forgalomképtelen vagyonná minősíteni az állami és az önkormányzati földeket az Európai Unióban, melynek egyik alapvetése a tőke szabad áramlása?

– Természetesen. Az állam és az önkormányzatok alkotmányos joga a tulajdonukról való szabad önrendelkezés, amit a közösségi jog sem ír felül. A közérdeknek épp az felel meg, ha a közvagyon a közösség számára megmarad és csak a használatát biztosítják közcélokra. Az EU keleti tagállamainak földje jogi értelemben tőkének minősül, ennek szabad forgalmát valóban nem lehet korlátozni. De ez a tilalom csak a forgalomképes földre és ingatlanra áll, nem pedig az eleve forgalomképtelen kincstári és önkormányzati törzsvagyonra. Az uniós tagországokban rendszerinti az állami földtulajdon kizárása a forgalomból, így ennek bevezetése nálunk is csak elhatározás és politikai döntés kérdése. A korlátozhatatlan szabad tőkeáramlás negatív következményei pedig jó üzemszabályozással volnának kivédhetők. Ennek logikája, hogy a törvény megszabja az egyes mezőgazdasági üzemek lehetséges számát, méretét, a földműves személyére előírt feltételeket a szakképzettség, a helyben lakás és más paraméterek tekintetében, és ehhez köti a tulajdonként vagy bérleményként megszerezhető földterület nagyságát, annak érdekében, hogy kizárható legyen a nagybirtokrendszer. Hét európai uniós tagállam, továbbá Svájc és Norvégia is ilyen szabályozást alkalmaz. Franciaországban például a gabonatermesztésnél kétszázötven hektár a maximális üzemméret, és csak egyetlen üzemet lehet birtokolni. A közösségi jognak egyébként nemcsak hátrányos megkötései, hanem előnyei is vannak, ilyenek az élelmiszerbiztonságra vonatkozó előírások, melyek kifejezetten arra ösztökélik a tagállamokat, hogy birtokpolitikájukban ezt vegyék figyelembe. Nyugat- és Észak-Európában a földforgalom gyakorlatilag amúgy is csak nemzedékváltást jelent, alig éri el az összes földalap egy százalékát, nagybirtok pedig szinte nem létezik, pláne nem a mi fogalmaink szerint. Az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat bizonyos paraméterek alapján határozza meg országonként az úgynevezett nagygazdaság fogalmát, ennek átlagmérete Franciaországban például kétszázhetvennégy hektár, egyébként pedig ötvenkét hektár az átlagos birtokméret. Nálunk mindez pont fordítva van, az összes gazdaság nyolc százaléka birtokolja a teljes termőterület kilencven százalékát, és a nagybirtokok átlagmérete több mint háromezer hektár. E torz birtokszerkezetet gyökeresen át kellene alakítani, ehhez azonban arra is szükség lenne, hogy a földtörvényből kerüljön ki az elővásárlási jog és előhaszonbérleti jog rangsorolásakor a nagyüzemi haszonbérlők elsőbbségi tulajdonszerzését és bérletét biztosító kiváltságok halmaza. A majdani üzemszabályozás a kiszivárgott információk szerint érintetlenül hagyja a jelenlegi birtokszerkezetet, és nem is lesz kötelező érvényű. Ez ellentétes a 2010-es kormányprogrammal, mely a kis és közepes családi gazdaságokat kívánja helyzetbe hozni. Sajnos, a vállalkozói haszonbérlet tervezett szabályozása is ellentmond a vidékfejlesztési stratégiában és a kormányprogramban foglaltaknak, mivel egyoldalú kiváltságokat biztosítana a legerősebb nagytőkés csoportok számára.

– Hogy értsük ezt?

– A vállalkozói földhaszonbérlet lényege, hogy elegyíti a vételi jogot és a nyílt végű lízinget, vagyis azt a jogot, mely szerint a határozott idejű bérlet lejártakor a bérlő a maradványérték megfizetésével megvásárolhatja a földet. Ez a földhaszonbérlet azt jelenti, hogy a bérlő saját tulajdonaként kezelheti a földet: eladhatja, alhaszonbérletbe adhatja, megterhelheti és a bérlet lejártát sem kell megvárnia ahhoz, hogy nemcsak a magántulajdonú, hanem az állam földet is megvegye. Mindez továbbra is lehetőséget ad a visszaélésekre, nem zárja be a kiskapukat, és újfent a nagy tőkeerejű bérlőknek, vagyis a nagyüzemeknek kedvez.

– Milyen lenne ön szerint a helyes üzemszabályozás Magyarországon?

– Az üzemszabályozás lényege, hogy a gazdálkodó személyétől és földhasználati jogcímétől, valamint a földterület nagyságától függetlenül csak egyetlen üzem létesítését engedi, ennek lehetséges legnagyobb mértékét maximalizálja, és ezt kötelező jelleggel kiterjeszti a művelt földalap minden árutermelő gazdaságára. A francia modell esetében, ha egy gazda ennek nem tesz eleget, elveszíti az agrártámogatásokhoz való jogát és a megszabott üzemméretet meghaladó földjét is, ami kényszeradásvétellel más földművelő birtokába kerül. Ily módon biztosított az egyensúly, a nagybirtokok nem uralhatják el a mezőgazdaságot, mivel a megszabott legkisebb és legnagyobb üzemméret ennek útját állja és a földszerzést nem diktálhatja a tőkeerő. Mivel egyazon előírások vonatkoznak mindenkire, a harminchektáros őstermelő ugyanolyan feltételekkel gazdálkodhat, mint a nagybirtokos. A rendezőelv tehát a valódi versenysemlegesség és a tőkeerővel való visszaélés törvényes meggátlása. Ezáltal biztosítható a spekuláns nagytőke távol tartása a földtől. Valójában az üzemszabályozás az egész földpolitika kulcsa. A készülő magyar földtörvényből azonban ez hiányzik, pusztán a földforgalom tervezett hatósági ellenőrzése nem elég hatékony eszköz a föld megvédésére. A megszerezhető földterületek kategóriánkénti beosztása is aggályos. Egy őstermelő jelenleg háromszáz hektár föld megszerzésére jogosult, négytagú család esetében ez háromszáz hektár bérlettel kiegészítve ezerötszáz hektár. Az új földtörvénytervezet ezt ötven hektárban maximalizálja, ami rendben is lenne. Csakhogy a száz főt foglalkoztató nagyüzem már ezerkétszáz hektárt szerezhet, abból kiindulva, hogy a nagyüzemnek nagyobb az eltartóképessége. Vagyis a nagyüzem előnyben van az őstermelőhöz képest, noha az indoklás teljes közgazdasági tévedés, hiszen statisztikai adatok bizonyítják, hogy a foglalkoztatás a kis és közepes üzemeknél területarányosan négyszerese, illetve hétszerese a nagyüzemének. Ráadásul a földhaszonbérletnél a törvénytervezet az ezerkétszáz hektárba nem számítja be azt a földet, amit a mezőgazdasági termelőnek nevezett cég saját tagjaitól vagy névre szóló részvényei tulajdonosaitól bérel, továbbá kényszerhasznosítás címén művel. Ez a nagyüzemnek korlátlan üzemméretet szavatol. Ezen túlmenően az Európai Unió működéséről szóló szerződés 63. cikke, vagyis a korábbi Római Szerződés 56. cikke értelmében tilos hátrányos megkülönböztetéssel korlátozni a tőke szabad áramlását, vagyis esetünkben a föld szabad adásvételét. Márpedig a területi méretkorlátozások közel két millió földpiaci szereplő – őstermelők, családi gazdálkodók vagy egyéni vállalkozók – terhére súlyos, megkülönböztető hátrányt jelentenek, és sértik az azonos versenyfeltételek biztosításának uniós követelményét is. Az előzetes hatósági jóváhagyás intézménye is jogi hiba. Magyarország európai uniós csatlakozási szerződésének harmadik része tartalmazza az úgynevezett súlyosítási tilalmat. Ez azt jelenti, hogy bármely uniós tagállami állampolgár és jogi személy nem részesíthető hátrányosabb elbánásban, mint korábban. Márpedig a hatósági engedélyezést a szerződési kikötés csak az uniós polgár másodlagos lakóhelyű ingatlanszerzésénél engedte meg, míg a termőföldre ez nem terjedt ki a bérelhető földnél sem. Emiatt a termőföldre bevezetni kívánt hatósági engedélyezéssel az uniós jogalanyok bérleténél a magyar állam megsértené a megkötött nemzetközi szerződést. Mindebből könnyen lehet újabb, éspedig jog szerint megalapozott kötelezettségszegési eljárás Magyarország ellen. Jó lenne ezt elkerülni, és védhető, jogilag is megalapozott módon, a 2010-es kormányprogramban és a vidékstratégiában lefektetett értékelvű birtokpolitikai célkitűzésekhez igazított üzemszabályozással, a nagybirtokrendszer lebontásával, a kis és közepes családi gazdaságok esélyegyenlőségének megteremtésével megvédeni a magyar földet.

Ágoston Balázs