A mai világban egy igaz barát felbecsülhetetlen érték, akire vigyázni kell, ahogy csak lehet – mondta a Demokratának Roman Kowalski, a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete, akivel többek között a lengyel–magyar barátságról, nemzetpolitikáról és a szabadság évéről beszélgettünk.– Ezeréves történelmi barátság köti össze országainkat. Népeink mindig segítették egymást a bajban. Európában viszont több mint ötven éve nem volt háború. Mi az, ami mégis életben tartja a lengyelek és magyarok közötti kölcsönös szeretetet?
– Az emlékek nem múlnak el. Sokan vannak, akiknek érdekében áll, hogy továbbadják őket. Ez egyfajta hagyományőrzés. Emellett ma ugyanúgy szükségünk van összefogásra, mint korábban, a történelmi mélypontok során. Igaz, a cél már nem a túlélés, hanem hogy együttes erővel oszlassuk el a Kelet- és Közép-Európával szemben fennálló előítéleteket, s együtt érjünk el sikereket. E tekintetben a visegrádi együttműködés különös jelentőségű, Magyarország ugyanis az egyik legfontosabb partnerünk Európában. Az együttes kereskedelmi forgalmunk 2013-ban óvatos becslések szerint is meghaladta a 6 milliárd eurót. Országaink és az egész régió helyzete is folyamatosan változik, és Közép-Európa percepciója is módosul. Sok minden mutat arra, hogy Európa jövője és a megújulásához szükséges energia itt, ebben a régióban összpontosul. Ki kell használnunk ezt a lehetőséget.
– Lehet szándékosság abban, hogy sokan nem ennyire bizakodóak?
– Nem hinném. A lengyel és a magyar nép közötti barátság olyan stabil lábakon áll, amit kívülről képtelenség megingatni, s ezt külföldön is tudják. A jó viszonyt kizárólag belülről lehetne bomlasztani, ezt azonban nem szabad hagyni. A rokoni kapcsolatoknak egyáltalán nem tesz jót, ha a családtagok közötti kommunikációban túl nagy szerepet kap a politika, s ugyanez vonatkozik a barátságokra is.
– A Békemeneteken mégis ezrével vettek részt lengyelek a jelenlegi magyar kormány melletti szimpátiájuk kifejezéseképpen…
– Azt nem mondtam, hogy soha nem szabad politikai véleményt nyilvánítani. De a mértéktartás nagyon fontos, és az is, hogy a barátságok ne politikai pártállástól függjenek. Így erősebbek és időtállóbbak lesznek. A lengyel–magyar barátság pont ezekkel a szavakkal jellemezhető. Nincs benne erőltetettség, nem követelődzik, nincsenek elvárásai, mégis mindig kiállta a próbát, amikor valóban segítségre volt szükségünk. Sok nagyszerű esemény és személyiség köti össze országainkat, és ezekről nem szabad megfeledkeznünk. Ez kivételes, nagy érték. Ma az a feladatunk, hogy átadjuk ezeket az értékeket a lengyel és magyar fiataloknak.
– Amikor pár héttel ezelőtt magyarok százai érkeztek Krakkóba, a lengyel függetlenség napjára, s az utcákon összeölelkeztek az őket váró helybéliekkel, senki nem kérdezte meg a másikat, melyik pártra szavazott…
– Egyszerűen szeretjük a magyarokat, akiket, úgy gondolom, mindig őszinte szimpátiával és barátsággal fogadnak Lengyelországban.
– Mi még nem tüntettünk soha tömegesen egy lengyel kormány mellett…
– Akkor, úgy tűnik, hogy ebből a szempontból nem ekvivalens a két nép közötti kapcsolat, és még van min javítani. Nálunk nem különösebben szokás olyan formában véleményt nyilvánítani, mint itt, a Békemenetek alkalmával. Ugyanakkor november 11-én, az egyik legjelentősebb nemzeti ünnepünkön Varsóban mindig van függetlenségi séta, aminek védnöke az államelnök. Ezeken a rendezvényeken még nem látni magyarokat. Talán a jövőben erre is lesz példa. Örülnénk neki.
– Kapcsolataink érzelmi hőfokát hogyan látja?
– Az a benyomásom, hogy érzelmi szempontból a relációs jel szája talán inkább a lengyelség felé mutat. De ez nem azt jelenti, hogy a magyar emberek már nem szeretnek minket. Inkább csak a történelmi ismeretek hiánya okozza ezt a közömbösséget a társadalom egy részénél. Hozzáteszem, ez a jelenség nálunk sem ismeretlen. A közös lengyel–magyar történelem háttérbe szorult. Kötelezően kellene beépíteni az iskolai tananyagba ezt a témát, s akkor már a gyerekek is tudnák, miről van szó, amikor a két nép barátságáról beszélünk. Ugyanakkor hadd tegyem hozzá, hogy az utóbbi években sok minden változott. Nagyon is megélénkültek a két nép kapcsolatában a pozitív érzelmek, és tapasztalhatóan nőtt az egymás iránti érdeklődés. Emellett Magyarországon és Lengyelországban is egyre nagyobb figyelmet fordítunk a régióra, ahol élünk.
– Érdekes, hogy a nyelvi különbözőség soha nem jelentett gondot…
– Azt mondják, a borfogyasztás mennyisége erősen befolyásolja a nyelvtudást, de a viccet félretéve: ez a jelenség is ritkaságnak számít a világon. Óriási a különbség a két nyelv között, nagyon kevés szó van, ami egyezik. A magyar nyelv gyönyörű, de nem tartozik a szláv nyelvcsaládba. Ez mégsem jelentett túl nagy problémát, mindig szót értettünk egymással, s mindig számíthattunk egymásra. Még a legnehezebb háborús időszakokban is, amikor politikailag teljesen más oldalon voltunk. Hogy csak néhány példát említsek: az első világháború a lengyeleknek elhozta a rég várt szabadságot, a magyarok számára viszont súlyos csapást jelentett. A lengyel–bolsevik háborúban, ahol az alig visszanyert lengyel függetlenség volt a tét, óriási segítséget kaptunk a magyaroktól, annak ellenére, hogy ők ebben a háborúban nem vettek részt. De ugyanígy tanúbizonyságot tett a testvériességről és hűségről Magyarország, amikor a második világháború kezdetén, a német–lengyel ellentétek elmélyülésekor nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a lengyel kormánnyal, nem adott ki senkit a németeknek, sőt otthont nyújtott az ide menekült lengyeleknek. Nyilvánvaló, hogy az érthető politikai számítások mellett a társadalom őszinte szimpátiája játszotta a legnagyobb szerepet ezeknek a döntéseknek a meghozatalában.
– Bronisław Komorowszki, a Lengyel Köztársaság elnöke a Szabadság Évévé nyilvánította 2014-et. Miért?
– Jövőre számtalan kerek évforduló lesz Lengyelországban: európai uniós tagságunk tizedik, NATO-tagságunk tizenötödik jubileuma; 2014-ben lesz 75 éve, hogy kirobbant a II. világháború, és a varsói felkelés 70. évfordulójáról is a jövő évben emlékezünk meg. A Szabadság Évének apropóját az adta, hogy éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1989-ben szereztük vissza függetlenségünket. S ami a legfontosabb, az azóta eltelt idő alatt bebizonyítottuk, hogy tudunk élni a szabadsággal. Büszkék lehetünk arra, amit elértünk: meggyőzőek a gazdasági eredményeink, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a világválság még mindig nem ért véget. Lengyelország presztízse ennek ellenére növekszik, nemzetközi pozíciója pedig erősödik. Érdemes szemügyre venni a számokat: országunk 2003 és 2013 közötti összesített GDP-növekedése 48 százalékos volt, az egy főre jutó GDP az EU-s csatlakozáskor még csak a tagállamok átlagának nem egészen felét tette ki, 2012-ben viszont ez az arány már majdnem elérte a 67 százalékot. Ennek ellenére még mindig vannak megoldásra váró problémák és természetesen elégedetlen emberek.
– Kritikusokból nálunk sincs hiány…
– Nem lehet őket hibáztatni. A siker néha csak a statisztikai adatokon látszik, az állampolgárok nem mindig érzik azonnal saját bőrükön a pozitív változást. Egy ország szempontjából óriási örömre ad okot például egy kétszázalékos gazdasági növekedés, ugyanakkor, ha valakinek a fizetése nő ilyen arányban, az már nem olyan nagy siker. Sokszor évekre van szükség ahhoz, hogy egy hosszú munkafolyamatnak mindenki számára látható eredményei legyenek.
– Az uniós csatlakozás a sok előny mellett hátránnyal is járt Lengyelország számára: óriási emigrációs hullám indult meg utána. Hogyan érintette ez önöket?
– Lengyelország lakossága ma mintegy 39 millió, ezzel egyidejűleg nagyjából 20 millióra becsülik a külföldön élő lengyelek számát. 2004 óta körülbelül kétmillió lengyel hagyta el az országot a jobb megélhetés reményében. Legtöbbször az Egyesült Királyság, Írország és Németország a célállomás, de Chicagóban is csaknem egymillió ember rendelkezik lengyel gyökerekkel. A gyermekvállalási kedv is visszaesett hazánkban, ha jól tudom, az utóbbi időben több lengyel gyermek született Nagy-Britanniában, mint Varsóban. Ezek az adatok lesújtóak. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy ezek az emberek azért hagyták el az országot, hogy munkát vállaljanak, mert otthon erre nem volt lehetőségük. Az így megtermelt jövedelmet pedig jórészt hazaküldték: 2004 óta több mint 32 milliárd euró folyt vissza Lengyelországba a munkavállalási céllal más országokban letelepedőktől, ami a lengyel gazdaság egészének szempontjából is igen jelentős összeg. Negatívum, hogy ezek az emberek elsősorban jól képzett, vállalkozó szellemű fiatalok. Örömteli ugyanakkor, hogy sikereket érnek el külföldön, karriert futnak be, előrelépnek a pályájukon, egyszóval boldogulnak.
– Vissza lehet-e őket csalogatni?
– Ahogy Magyarországon, úgy Lengyelországban is óriási lehetőségek állnak a befektetők előtt. Remélem, hogy ha ilyen iramban fejlődünk tovább, azzal kellőképp ösztönözzük az elvándorlókat arra, hogy hazaköltözzenek, s álmaikat itthon valósítsák meg.
– A britek most segíthetnek azzal, ha előbb-utóbb bezárják az „álomvilág” kapuját…
– Ez végtelenül szűk látókörű politika lenne. Persze egyszerű így dönteni, de ezzel nem oldódnának meg a problémák. A britek ugyanis az esetek kilencven százalékában nem a közép-európai bevándorlókkal kerülnek konfliktusba. Ráadásul túl vagyunk már azon az időszakon, amikor csak segédmunkásnak mentek kelet- és közép-európaiak Angliába, ma már orvosok, biológusok, matematikusok, informatikusok vagy épp az építőipar kiváló szakemberei is erősítik az Egyesült Királyság gazdaságát. Az emberek szabad mozgása a közös Európa egyik legfontosabb értéke. Ezért a szabadságért harcoltunk a kommunizmus idején.
– Rengeteg lengyel él külföldön. Önök hogy állnak a kettős állampolgárság kérdéséhez?
– Lengyelországban soha nem volt vita arról, hogy kapjanak-e állampolgárságot a külföldön élő nemzettársaink. Ez jár nekik. Mi büszkék vagyunk arra, ha valaki lengyel állampolgár szeretne lenni. Bevallom őszintén, nem is nagyon értettem itt Magyarországon ezt a vitát és ellenállást ezzel kapcsolatban. Ez egy fontos, szimbolikus jelentőségű gesztus a határon túli magyarokkal szemben, akik más ország állampolgárai, de egyúttal magyar állampolgárok is szeretnének lenni. Sokaknak ez érzelmi kérdés, és ezáltal nagyon fontos.
– El tudná képzelni azt, hogy bármelyik lengyel parlamenti párt képviselői arra buzdítsák a lengyel állampolgárokat, hogy szavazzanak nemmel például a fehéroroszországi lengyelségre?
– Nem.
– Vajon hogyan lehetne tovább erősíteni a lengyel–magyar barátságot?
– Jó lenne, ha magyar barátaink többször látogatnának el hozzánk. A személyes találkozások nagyon fontosak. Örülnénk, ha a magyarok minél nagyobb számban képviseltetnék magukat nemzeti ünnepeinken, s nemcsak Krakkóba látogatnának el, hanem Lengyelország azon szemkápráztató vidékeire is, amelyekről sokan helytelenül azt gondolják: oda nem megyünk, mert ott nagyon hideg van, és már csak vademberek élnek. Bízom a fiatalokban, és nagyon számítok arra, hogy újjáépítik a közvetlen, személyes kapcsolatokat. Ezt ma elősegíti az angol nyelv ismerete. Az orosz annak idején nem működött közvetítő nyelvként, de az angol elég jól bevált. És hát bízom azokban, akik önökhöz hasonlóan jó benyomásokkal térnek haza Lengyelországból, mert tudom, hogy önöknek is sok jó élményben volt részük.
Szencz Dóra

AZ OTTHON ITT VAN

A magyar–lengyel barátság története a honfoglalás korára nyúlik vissza. Az évszázadok során elmélyülő kapcsolat erősen befolyásolta testvéreink Magyarországra történő betelepedési szándékát. Cikkünkben a lengyel emigráció történetét dolgoztuk fel. Megtudtuk, hogyan vált sok ezer lengyel otthonává Magyarország, és betekintést nyertünk az itt élő lengyelség mindennapjaiba.

A lengyel és a magyar történelem számos ponton kapcsolódik össze a honfoglalástól napjainkig. Közös uralkodók, együtt megvívott csaták, közösen megélt kudarcok vagy sikerek és kölcsönös segítségnyújtás a bajban – ezek kovácsolták össze népeinket az évszázadok során. Az 1400-as évek második felétől kezdődően egyre szorosabbá váltak a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok is, a XVI. és XVII. században pedig elkezdődött a lengyel betelepülés kiterjedése. A XIX. század második felét is jelentős mértékű letelepedés jellemzi. Az 1848–49-es szabadságharc során több ezer lengyel küzdött a magyar katonák mellett, majd a szabadságharc bukása után egy részük Magyarországon alapított családot. A század végén gazdaságunk gyors ütemű fejlődése magával vonzott egy újabb hullámot. Pest és Buda egyesítése után az ország a szegénységgel küzdő dél-lengyelországi Galícia első számú munkaerő felvevőpiacává vált. Ekkor főként lengyel földművesek és kisiparosok telepedtek meg hazánkban. Az első világháború befejeztével sokan visszatértek felszabadult hazájukba, de voltak, akik itt maradtak. Ekkor Magyarországon már több tízezer lengyel élt, közülük sokan Budapesten. Újabb emigrációs hullámot kiváltó esemény volt a II. világháború. A Lengyelország ellen irányuló német–szovjet támadást követően hazánk lengyel katonai és civil menekültek tömegeit fogadta be. A harcok után több ezren visszatértek szülőföldjükre, de sokan itt maradtak. Az utolsó hullám, az úgynevezett „szerelmi migráció” a ’70-es, ’80-as években történt, amikor lengyelek és magyarok tanulóként vagy turistaként találtak egymásra. A századforduló környékén a Budapestre érkező lengyelek többsége Kőbányán telepedett le. Nem véletlenül, hiszen a főváros X. kerületében működött jó néhány téglagyár és építési vállalat, ezek pedig szívesen fogadták a képesítés nélküli, de szorgalmas munkavállalókat. A vallásos lengyelség kezdetben a Conti-család által építtetett Kálvária-kápolnába járt imádkozni, ám a kicsiny templom idővel szűkösnek bizonyult a hívőközösség számára, 1905-ben ugyanis már több mint hatezer kőbányai lengyel rendelkezett állandó letelepedési engedéllyel. Ebben az időben merült fel egy önálló lengyel templom felépítésének ötlete. A hívek szerették volna, ha saját anyanyelvükön csendül fel a mise, ezért kezdeményezték, hogy leendő plébániájukat lengyel lelkipásztor vezesse. A küldetést Danek Wincenty, a lembergi érsekség egyik papja vállalta el, aki belefogott az önálló lengyel templom felépíttetésébe. Rengeteg magyar támogatóra talált, nekik írta a következő sorokat: „Ez a munka megszilárdítja és ápolja azt a barátságot, amely már régóta megköttetett a magyar és a lengyel nemzet között, s amely együtt hömpölyög a magyar történelemmel. Ez a barátság irányította hőseinket a küzdelmes idők során is. Másrészről ez a barátság örökké hirdetni fogja a magyarok más nemzetekkel szembeni nagylelkűségét és türelmét.” Budapest városvezetése 1915-ben a Conti-kápolnától nem messze a lengyelek rendelkezésére bocsátott egy telket, az építkezés azonban csak a megfelelő anyagi háttér megteremtése után, 1925-ben kezdődött el. A templomot 1930-ban szentelték fel, s nem sokkal ezután felhúztak mellette egy művelődési és menedékházként is funkcionáló épületet. A két intézmény a magyarországi lengyelség központjává vált. „A lengyel templom olyan, mintha Lengyelország egy kis szeletét szállították volna ide. …Milyen hatalmas meghatottság szállja meg a jövevényt, amikor a templomban felhangzik a lengyel egyházi himnusz, vagy lengyel énekek szólalnak meg olyan nők és férfiak szájából, akik évtizedeken át nem látták Lengyelországot” – áll egy korabeli nyelvemlékben. A II. világháború alatt a lengyel templom és a menedékház a magyarországi lengyel hazafias élet centruma lett, és otthont adott a magyar ellenzék számára is. A harcok során azonban a két épület jelentősen megrongálódott. A háború után a kommunista üldöztetés a lengyel templomot is utolérte, az ingatlant államosították, a többi épületet fallal választották el tőle, az egyházi vagyon az államkincstárba került, a menedékházból pedig állami szociális otthon lett. A híveknek ebben az időben nagyon sokat segített, hogy a magyar papok továbbra is lengyel nyelvű miséket tartottak. A templom vezetői csak a rendszerváltás után lélegezhettek föl, amikor a templom a lengyel alapítású Krisztus Társaság szerzetesrend védelme alá került, s csaknem negyven év után ismét lengyel papja lett. 1989-ben kezdetét vette a templom körül egykor kialakult lelki és kulturális élet újraélesztése. 1991-ben Paskai László prímás és a lengyel egyház támogatásával az intézményt perszonális plébániává nyilvánították, 1993-ban pedig rendelettel helyi műemléki védettség alá helyezték. Közép-Európában ez az egyetlen külhoni lengyel templom; hívőközössége körülbelül háromszáz főt számlál. A templomban magyar nyelvű misét mindennap, lengyel nyelvűt pedig vasárnaponként két alkalommal tartanak, általában ez utóbbiakon vesznek részt a vegyes nemzetiségű házaspárok is. Jelenlegi vezetője Kozlowsksi Karol atya, aki két éve teljesít lelkipásztori szolgálatot Kőbányán, s rendületlenül törekszik a magyarországi lengyelség egyben tartására. A plébános a Krisztus Társaság tagjaként került Budapestre, s a szerzetesrend missziójának megfelelően igyekszik összefogni, segíteni a szétszóródott lengyel emigránsok Magyarországon élő csoportjait. A kolónia életében a templom mellett ma a lengyeleknek 1998-ban visszaadott és 2002-ben felújított egykori menedékház, ma Lengyel Ház is fontos szerepet játszik. Az 1993-ban alakult Magyarországi Lengyel Katolikusok Szent Adalbert Egyesülete évtizedek óta kiállításokat, koncerteket, filmbemutatókat, irodalmi esteket, színházi előadásokat, találkozókat szervez itt a hazai lengyelség számára, s rendezvényeket tartanak a különböző lengyel nemzeti ünnepnapok alkalmával is. Az egyesület országos hatókörrel rendelkezik, s kulturális tevékenységén túl segítséget nyújt a Magyarországon élő, lengyel származású idős, beteg embereknek. Kőbánya joggal nevezhető a magyarországi lengyelség központjának, a templomon és a Lengyel Házon kívül ugyanis ebben a kerületben található az Országos Lengyel Önkormányzat, a Lengyel Nemzetiségi Nyelvoktató Iskola, a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára, valamint a rákoskeresztúri Köztemető külön, a második világháborúban elhunyt katonák számára kialakított parcellája is. Az 1995-ben megalakult önkormányzat jelenlegi vezetője, dr. Csúcs Lászlóné szerint bár a statisztika alapján Magyarországon ma 7100 lengyel él, sokkal valószínűbb ennek akár a duplája is. Az elnök asszony úgy gondolja, számtalan vegyes házasságban született, lengyel gyökerekkel rendelkező fiatal él hazánkban, akinek kettős nemzeti identitása van. Dr. Csúcs Lászlóné Magyarországon élő felnőtt gyermekei is kettős állampolgárok, s kiválóan beszélnek lengyelül. A lengyel és magyar fiatalokkal kapcsolatban az elnök asszony nagyon pozitívan nyilatkozik, azt mondja, borzasztó sokat tesznek a két nép jó kapcsolatának fenntartásáért, vagyis a híresztelések, miszerint a lengyel–magyar barátság megőrzése a mai generációnak már nem fontos, az önkormányzat vezetője szerint egyáltalán nem igaz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy jelenleg csaknem 150 testvérvárosi kapcsolat működik Magyarország és Lengyelország között. Csúcs Lászlóné elismerően szól a hazai önkormányzatok lengyel–magyar diplomáciához való hozzáállásáról is. Megemlíti többek között Bús Balázst, a III. kerület polgármesterét, aki tavaly Szent László-díjban részesült. Ezt a magas rangú elismerést azok kapják a lengyel önkormányzattól, akik sokat tettek a lengyel–magyar kapcsolatokért. Csúcs Lászlóné beszél az önkormányzattal egy telken található, jövőre tízéves lengyel iskoláról is, ami ma már a magyar oktatási rendszeren belül működik, de autonómiával rendelkezik. Kihelyezett szervezetei az ország több pontján jelen vannak. Az intézmény diákjai lengyel nyelven tanulnak történelmet és környezetismeretet is, és érettségi tehetnek lengyel nyelvből, valamint államvizsgázhatnak. Az iskolával szintén egy telken található a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára is, ami az ezeréves lengyel–magyar kapcsolatok témakörével foglalkozik. Dr. Sutarski Konrád, az intézmény nyugdíjba vonuló igazgatója azt mondja, a jövőben szeretnének a belvárosba költözni, hogy a tárlat könnyebben elérhetővé váljék, s a lengyel és a magyar nép közös kulturális és szellemi értékeit még többen megismerhessék. A kommunizmusban háttérbe szorult a lengyel–magyar kapcsolatok ápolása, ám a rendszerváltással ez is újraindult. A főváros V. kerületében 1958 óta működő Bem József Lengyel Kulturális Egyesületen kívül a ’90-es években országszerte civil szervezetek és önkormányzatok tucatjai alakultak meg, s fogtak neki az ezeréves barátság újbóli megerősítéséhez. Hagyományőrző társulások is létrejöttek az elmúlt húsz évben, úgy, mint a most 15 éves Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület, amelynek tagjai a középkortól 1956-ig történt lengyel és magyar eseményekről emlékeznek meg rendszeresen. Ők is jubiláltak idén, fennállásuk 15. évét ünnepelték. Az értékmegőrzés fontos helyszíne a 2003-ban a Magyarországi Lengyelség Történelmi Emlékhelyévé nyilvánított Derenk romfalu is. A település, ahogy nevéből is kiderül, már nem létezik, csak az épületmaradványok árulkodnak a múltjáról, na meg a még ma is élő egykori lakosok, akik évről évre találkoznak egymással a helyi búcsúban.
Szencz Dóra