Esély a változásra
A koronavírus-járvány miatt újra digitális oktatásra kényszerült a felsőoktatás egésze és a közoktatás jelentős része, ami a kényelmetlenségek mellett arra is alkalmat ad, hogy átgondoljuk a pedagógusképzés előtt álló feladatokat. Többek között ezekről is kérdeztük dr. Gloviczki Zoltánt, a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola ősszel kinevezett rektorát.
– A PISA-felméréssorozat eredményei után minden évben felerősödnek azok a hangok, amelyek szerint egyre romlik a hazai közoktatás színvonala, hiszen a teszten a magyar diákok rendre az OECD-átlag alatt teljesítenek. Valóban ilyen rossz a helyzet?
– Noha a nemzeti törvények már Eötvös József óta előírják a tankötelezettséget, a tényleges tömeges iskoláztatás csupán a XX. század közepén vált általánossá nemcsak itthon, de nemzetközi szinten is. Ez hirtelen óriási létszám- és minőségbeli változást jelentett a tekintetben, hogy a pedagógus kivel találta magát szemben az iskolában. A második világháború előtt középiskolába alapvetően a középosztály döntően értelmiségi, nagyjából azonos kulturális háttérből érkező gyermekei jártak, a XX. század középétől ez a homogenitás teljesen eltűnt. Ugyanez a „boom” először az Egyesült Államok, majd 15-20 évvel ezelőtt Magyarország felsőoktatását is elérte. Összhangban a munkaerőpiaci elvárások átalakulásával: több olyan foglalkozás is van, amelynek műveléséhez néhány évtizeddel ezelőtt elég volt csupán egy érettségi, ma pedig BA-diplomát várnak el. Vagyis az, hogy a közoktatás színvonala folyamatosan csökkenne, nem igaz. Azok a diákok, akik a hatvanas években megnyerték a kémiai diákolimpiát, ma is győztesek lennének. Akkoriban azonban senki sem volt kíváncsi arra, hogy a vidéki kis iskolákban mi történik. A PISA-teszt volt az első, amely általános képet adott a hazai teljesítményünkről. Vagyis a sokk nem az, hogy ma rosszabb a magyar oktatás, mint fél évszázaddal korábban, hanem az, hogy valójában ilyen.
– Hogyan reagált az oktatás tömegessé válására a pedagógusszakma? Tudta, tudja követni a változásokat?
– A tömegesedés minőségileg az iskolarendszer és a pedagógia relatív romlását hozta magával, de nem azért, mert ezek rosszabbak lettek, hanem mert nem tudták megfelelően kezelni a kialakult helyzetet. Márpedig nem a társadalomnak kell alkalmazkodni a pedagógiai hagyományokhoz, ahhoz a képhez, amit száz-százötven éve alkotott magáról, hanem a pedagógiának kellene segítenie a társadalom és a családok előrehaladását. Nem az a lényeg, hogy megszoktuk, mit és hogyan tanítsunk meg fizikából vagy történelemből, azt kellene átgondolni, mire van szükség ma ahhoz, hogy valakiből életrevaló felnőtt váljék. Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene fizikát vagy történelmet tanulni, csak éppen fordítva kell gondolkodni: mit, hogyan, mikor és miért kell tanítani, hogy az előbbi célt elérjük.
– Milyen választ tud adni minderre ma a tanárképzés?
– A pedagógusképzés sajnos nem kevésbé konzervatív, mint az egész rendszer. Sőt! Holott egy iskola valójában olyan, amilyenek a benne tanító pedagógusok. Hiába egy esetleg modern NAT, ha a tanár bezárja maga mögött a terem ajtaját, valójában szabad keze van. Az ő szakmai és emberi felkészültségén múlik az óra sikere. A felsőoktatás feladata pedig az lenne, hogy erre az önálló gondolkodásra felkészítse őt. Ez hatalmas feladat, mégis bizakodó vagyok, hiszen látok felülről és alulról is mozgolódásokat.
– Feltehetően a rengeteg anomália miatt nehéz mostanság a pedagógusszakma presztízséről beszélnünk. Tekinthetjük-e ezt a társadalom felől érkező visszajelzésnek?
– Mindenképpen. Persze ennek a presztízsnek van anyagi vetülete is, ami, bár minden munkakörnél felvetődik, a pedagógusnál különösképpen. Ez valóban fontos, ám mégiscsak az egyik fele a dolognak. Ami az erkölcsi megbecsültséget illeti, különbséget kell tennem a pedagóguspopuláción belül. Tapasztalatom szerint az óvodapedagógusok és a tanítók presztízse lényegesen nagyobb, mint a középiskolai tanároké. Ez valószínűleg azért lehet, mert teljesítik azt a velük szemben támasztott világos társadalmi elvárást, hogy tanítsák, neveljék és fejlesszék a rájuk bízott gyermekeket. Ennek köszönhető, hogy a képzésbe érkező leendő óvodapedagógusoknak és tanítóknak egyértelmű pályaképe van, és sokkal kevesebb lesz köztük a pályaelhagyó. A tanárok esetében ez már koránt sincs így, az ő helyzetük pontosan tükrözi a válságot. Valljuk be, egy tehetséges, kreatív egyetemista nem talál sok izgalmat abban, hogy száz évvel ezelőtti hagyományokat görgessen, miközben nem lát maga előtt perspektívát, kibontakozási lehetőséget. De mit tapasztal mindebből a társadalom? Azt, hogy a középiskolában a pedagógus mereven ragaszkodik a tananyaghoz, a tankönyvhöz, rengeteg leckét ad fel, felesleges tudással tömi tele a gyerek fejét. És ennek, őszintén, valóban nem sok értelme van. Nem véletlen, hogy ez a kívülről érzékelt hozzáállás nem emeli senkinek a presztízsét sem. Nagyon sok iskolában szenved a gyerek, és szenvednek a pedagógusok, hiszen őket is zavarja mindez. Ami összefügg azzal, hogy az iskolarendszerünk nem reflektál a valóságra.
– Mi lehet a megoldás?
– A legfontosabb, hogy a cél szempontjából gondoljuk át az egész rendszert. Ha csak annyit látunk, hogy az iskola feladata nem több, mint átadni a gyerekeknek azt a tudást, amit már a nagyszüleink is megkaptak, akkor nem történik semmi. Hiszen azt a gyerekek már másként is meg tudják szerezni. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb el kell érkeznie annak a kegyelmi pillanatnak, amikor mind tartalmilag, mind módszertanilag újragondoljuk az egészet. Ebben pedig kulcskérdés a pedagógusképzés, hiszen egyelőre maga a pedagógustársadalom is nehezen mozdítható. Az egyik fő feladatunk, hogy a szemléletüket formálni tudjuk, érzékennyé tegyük őket a változtatásra. A nagy reformokat ugyanis, amelyekre már volt jó néhány példa a rendszerváltozás óta, szívesen lesöprik az asztalról.
– Lehet-e ebből a szempontból egyfajta fordulópont éppen a koronavírus és vele együtt a digitális oktatásra való átállás?
– Amikor „kitört” a digitális oktatás, furcsa módon egyfajta örömöt is éreztem, hiszen ha most nem gondolja újra valaki, hogy meg kell-e tanítani a tücskök hétköznapi szokásait a harmadikos környezetismeretben, akkor soha. Hát, sikerült ezt az akadályt is vennie a pedagóguskollégák egy jelentős részének! Vagyis, nagyon sok helyen egyszerűen annyi történt, hogy odaültették a diákokat a számítógép elé, és közben megtartották ugyanazokat az órákat és feladták ugyanazokat a házi feladatokat. Összességében azonban azt tapasztaltam, hogy az online oktatás nagyjából leképezi azt a valós pedagógiai munkát, ami egy adott iskolában általában is folyik. Vagyis, ha valaki tud egy tanteremben érdekes órát tartani, ugyanezt meg tudta tenni az online térben is. Akinek viszont már régóta nem fűlött hozzá a foga, hogy bemenjen egy tanterembe, az még csak meg sem tartotta a zoomos óráját.
– A napokban felröppent a hír, miszerint a kormány egyházi kézbe adná a tanítóképzés jelentős részét. Katolikus főiskola rektoraként mi erről a véleménye?
– Miközben értem szándékot és a logikát, vagyis hogy egy értékközpontú kormány egyfajta történelmi biztosítékot lát abban, hogy értékközpontú fenntartók alá rendeljen olyan stratégiai ágazatokat, mint az oktatás egy része, mégis számos kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban. Egyrészt attól, ha valakinek katolikus lesz a fenntartója, még nem lesz belőle katolikus. Vezényszóra ugyanis nem terem egy felsőoktatásnyi katolikus szemléletű ember ebben az országban. Másrészt az utóbbi harminc évben a katolikus egyház fenntartásban messze meghaladta abszorpciós képességének a határait, így most már azon a ponton vagyunk, hogy a terjeszkedés akár a saját rovásunkra is mehet. A katolikus egyháznak ma két, jól működő egyeteme van. Minden további felsőoktatási intézmény az összkatolikus felsőoktatás színvonalának a csökkenését hozhatja. Ráadásul ha csupán annyi történik, hogy egy intézményen kicserélik a táblát, az akár még ellentétes hatást is eredményezhet.
