Eszelős vörösterror volt

– A baljós előjelek ellenére váratlanul ragadták magukhoz a hatalmat a kommunisták 1919. március 21-én. Kik voltak ezek az emberek, és hogy jutottak uralomra?

– A közvetlen előzmények között a legjelentősebb a Károlyi Mihály nevével fémjelzett 1918. október 31-i puccs, ami káoszt és országvesztést eredményezett. Felbomlott a rend, megszűnt a törvények uralma, egyre inkább az erőszak lett az úr. Ez kedvezett az erőszakot eleve eszköznek tekintő kommunistáknak. Vezérük, Kun Béla fiatal korában Nagyváradon és Kolozsváron újságíróskodott. Utóbbi városban a Munkásbiztosító Pénztár titkára is volt, ebbéli állásában sikkasztott, havi fizetése harmadának megfelelő összeget vett föl útiköltségként, de más célra költötte. Szerencséje volt, nagyobb botrány nélkül megengedték neki, hogy visszafizesse az elsikkasztott pénzt. Az első világháború idején besorozták, 1916-ban Oroszországban hadifogságba esett, ahol vélhetően egzisztenciális okokból kommunistának állt. Lenin rögeszméje volt a bolsevik forradalom exportja, ezért a bolsevik pártba vagy a Vörös Gárdába belépő hadifoglyok egy részét agitátorképzőkbe iskolázták be, ahol megtanulták egyrészt a kommunista ideológiát, másrészt terjesztésének módját.

– Ezek mikor és milyen számban tértek vissza Magyarországra?

– Az 1918 október végén, november elején visszatérő első csoport nagyjából 80 főből állt. Köztük volt Szamuely Tibor, aki már oroszországi tartózkodása idején kivégeztetett néhány magyar hadifoglyot, mert nem akartak csatlakozni a kommunista Vörös Gárdához. A következő hónapokban további 300 fő érkezett. Kun az első csoporttal, álnéven tért haza sok millió guruló rubellel a bőröndjében. November 24-én megalapította a Kommunisták Magyarországi Pártját és annak lapját, a Vörös Újságot. Szinte naponta tartottak uszító gyűléseket, az egyik ilyen eseményen a Népszava szerkesztősége előtt lövöldözés támadt, nyolc ember, köztük két rendőr meghalt. Ezért 1919. február 21-én Kun Bélát más kommunistákkal együtt letartóztatták, míg Szamuely bujkált.

– Alig egy hónap múlva mégis a kezükbe kaparintották Magyarországot.

– Kun Bélát a börtönben alaposan megverték, de ez csak növelte az ismertségét, és így már mártírként is fel lehetett mutatni. Drámai hatású sajtófotók jelentek meg róla a baloldali lapokban. Közben a szabadkőműves hátterű szociáldemokrata–liberális kormány körül bel- és külpolitikai fronton egyaránt elfogyott a levegő. Március 20-án délelőtt Ferdinand Vix francia alezredes, az antant budapesti katonai missziójának vezetője átadta Károlyi Mihály köztársasági elnöknek azt a jegyzéket, amely az addig a románok által megszállt országrészekhez képest új, többek között Debrecent, Békéscsabát, Hódmezővásárhelyt, Szegedet is magában foglaló úgynevezett semleges zónát kijelölve Erdélyből mintegy 200 kilométernyi további visszavonulásra kötelezte Magyarországot. Tombor Jenő vezérkari alezredes és más képzett katonák a jegyzék elutasítását javasolták Károlyinak, de az összeomlott, az esti kormányülésen sírva olvasta fel a jegyzéket. A Berinkey-kormány lemondott, Károlyi egyelőre megtartotta a köztársasági elnöki pozíciót. Megállapodtak, hogy Károlyi másnap egy tiszta szociáldemokrata kormányt fog kinevezni. De a Magyarországi Szociáldemokrata Párt szélsőségesei, akik ezekben a napokban kommunistává váltak, ragaszkodtak ahhoz, hogy a Kun Béla párját is bevegyék a kormányba. Ezért küldöttséget menesztettek a börtönbe Kun Bélához és elvtársaihoz, akik amúgy épp elnökségi ülést tartottak a rács mögött.

– Miért akartak együttműködni a szociáldemokraták a rivális kommunistákkal?

– Meggyőződésem szerint gyávaságból. Nem merték vállalni a kormányzás felelősségét egyedül, pedig mögöttük legalább volt mérhető társadalmi támogatottság. A kommunisták mögött nem. Másnap, március 21-én a KMP és az MSZDP egyesült, és létrejött a Magyarországi Szocialista Párt, illetve a magát Forradalmi Kormányzótanácsnak nevező kormány, amelyben a minisztereket szovjet mintára népbiztosoknak nevezték. A tanács elnöke a szociáldemokrata Garbai Sándor lett, a népbiztosi pozíciókat egy kivételével ők kapták meg, helyetteseik kommunisták voltak, köztük Rákosi Mátyás kereskedelmi népbiztoshelyettes. Közoktatásügyi népbiztoshelyettes lett az a Lukács György, aki néhány héttel korábban még a kommunisták ellen szólalt fel. Ez is azt mutatja, hogy rengeteg egyéni érdek is meghatározta az eseményeket. A valódi hatalom kezdettől a kommunistáké volt, a gyakorlatban a hadügyi és külügyi népbiztosnak kinevezett Kun Béla irányította a rendszert.

– Hogy épült ki a diktatúra?

– Megfosztották javaiktól az arisztokratákat és a polgárságot, államosították a lakóingatlanokat és a magántulajdonú üzleteket, a kórházakból kirúgták az orvosigazgatókat, helyükre megbízható pártkatonákat ültettek. Már másnap eluralkodott a legvadabb terror, a hadügyi népbiztoshelyettes, Szamuely Tibor gyorsan megszervezte a Cserny József vezette, a köznyelv által Lenin-fiúknak nevezett terrorosztagot, amely a rendszeren belül is irreguláris, bármiféle jogszabálytól független csoportosulás volt. Brutalitásukra jellemző, hogy bárkit kegyetlenül megkínoztak és felakasztottak, akivel kapcsolatban a kommunizmussal való szembenállás leghalványabb gyanúja fölmerült. Páncélvonaton utazva terrorizálták az országot. Jellemző azokra az időkre Szamuely 1919. április 20-án Győrben elmondott beszéde: „Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”

– Hány áldozata volt vörösterrornak?

– Váry Albert magyar királyi koronaügyész-helyettes 1922-ben megjelent A vörös uralom áldozatai Magyarországon című dokumentumkötete 590 nevet tartalmaz olyan részletességgel, hogy kit hol, mikor és hogyan gyilkoltak meg. Ezt a számot az utóbbi időben egyes történészek igyekeznek kevesebbre szorítani olyan módszertannal, hogy például egy kommunisták által megsebesített és később a kórházban a sérülésébe belehaló embert nem tekintenek a terror áldozatának. Úgy tudom, mára nagyjából 400-ra tornászták le az áldozatok számát. Napjaink egyik bolsevik történésze, a volt Párttörténeti Intézetből lett Politikatörténeti Intézet, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának munkatársa, a Bolyai-ösztöndíjas Csunderlik Péter pedig folyamatosan mentegeti, relativizálja a vörös rémuralom bűneit.

– Amely a terror mellett a múltat is szó szerint el akarta törölni…

– Ennek jegyében 1919. május 1-jén vörös drapériákkal takarták le a Hősök terén a királyszobrokat, Gábriel arkangyalt is vörös obeliszkbe rejtették el, a Ferenciek terén Leninnek és a német kommunisták vezérének, Karl Liebknechtnek, a Széchenyi téren Marxnak állítottak szobrot hungarocellhez hasonló anyagból. Baross Gábor szobra fölé vörös piramist emeltek, a tetején vörös csillaggal. A később helyettesből közoktatásügyi népbiztossá előléptetett Lukács György elrendelte az egyetemeken a magyar történelem tanításának megszüntetését, beolvasztva azt az egyetemes történelembe. Az is jellemző, hogy bár a kommün Vörös Hadserege a haza védelmében minden ideológiai ellenszenv ellenére szerepet vállaló tisztikar vezetésével egészen Bártfa vonaláig felszabadította Felvidéket, a vérrel visszavívott magyar földet az antant fenyegetésére Kun Béláék pillanatok alatt feladták.

– Nem véletlenül törtek ki országszerte lázadások a vörösterror ellen.

– Lendva népe már áprilisban szembeszállt a kommünnel, Dunapatajon, Kalocsán is fellázadtak az emberek. Nem közismert, de a később Nyugat-Magyarország védelmében jeleskedő Rongyos Gárda tulajdonképpen az alföldi antikommunista kezdeményezésekből született meg. A leghíresebb ellenforradalmi kezdeményezés a Lemberkovics Jenő százados vezette budapesti ludovikás lázadás volt, aminek keretében több, monitornak nevezett folyami hadihajó, a Csuka, a Maros, a Pozsony, a Komárom és a Lajta lőtte a szovjetházzá átalakított Hungária Nagyszállót. A lázadásokat persze leverték, de a rendszer egyre gyűlöltebb lett. Végül augusztus 1-jén Kun Béláék lemondtak, és aki tudott közülük, az elmenekült. 1919-ről a Rákosi-rendszerben hallgattak, mivel a Szovjetunióban is tömegek haláláért felelős Kun Bélát Sztálin végeztette ki az 1938–1939-es nagy tisztogatások idején, ráadásul elhomályosította volna Rákosi kommünbeli állítólagos főszerepét. Csak Kádárék alatt lett a rendszer egyik hivatkozási pontja az 1919-es proletárdiktatúra, amelynek bűneit napjaink álcázott neomarxista történészei ismét megpróbálják kicsinyíteni, például azzal, hogy a gyilkosokat, a terroristákat csupán rosszfiúknak nevezik.