Elképzelni is nehéz, hogy 1936. szeptember 17-én Párizsban egyhangú döntés alapján egy olyan országnak ítélték a nemzetközi rendezvény szervezési jogát, amelyet tizenhat évvel azelőtt a nagyhatalmi arrogancia, tudatlanság és rosszindulat valósággal földarabolt: területének kétharmadát, lakosságának egyharmadát határainkon kívülre helyezte.

Ha valami, akkor az csoda volt, hogy tizenhat év alatt a nemzet lelkileg, fizikailag összeszedte magát, öntudata, identitása helyreállt, és képes volt egy olyan nemzetközi rangú esemény megszervezésére, amilyenre előtte csak világvárosok voltak képesek; közvetlen Budapest előtt az Eucharisztikus Kongresszus házigazdája Róma volt, a kereszténység fővárosa. Lehetséges, hogy éppen azért szánták Magyarországnak ezt a vigaszt, hogy honorálják és erősítsék a magyar nemzetet az elszenvedett igazságtalanságért.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus világméretű ünnepségsorozata az Eucharisztia (az Oltáriszentség) megismerésének és tiszteletének elmélyítésére szolgál. Kezdeményezője 1874-ben a tours-i Émile Tamisier (1834–1910) volt, aki eucharisztikus zarándoklatot vezetett Avignonba, majd Eymard Szt. Péter Julián indítására 1881-ben Lille-ben megszervezte az első világkongresszust. Az eseményt a római stációs liturgiához hasonlította Jungman jezsuita szerzetes, ezért „statio orbis” (a földkerekség stációjának) is nevezték.

A világméretű esemény budapesti megtartását elsőként Serédi Jusztinián hercegprímás szorgalmazta, mindjárt hivatalba lépése után. A rendezés odaítélésének joga a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságáé. A döntés Párizsban született 1936. szeptember 17-én, hazánkat ifj. Batthyány Strattmann László herceg képviselte. A feladatot jutalomként és kötelességként jelölte ki hazánk számra XI. Pius pápa, és Serédi Jusztinián bíboros ezt hírül adó plakátjai 1936. november 30-án, Szent András napján jelentek meg szerte az országban. A megnyitásig alig másfél év volt, miközben Magyarország Szentévre is készült, Szent István király halálának 900. évfordulójára. Az ország élén olyan vezetés állt, akik tehetségükkel, munkájukkal, elkötelezettségükkel képesek voltak elvégezni a feladatot. A szervezést egyházi részről az Actio Catholica, állami részéről a Szent István Emlékév Országos Bizottsága végezte. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelte a kongresszus jelvényének védelmét, nehogy holmi hamis, ócska szimbólumokkal alázzák meg a magasztos eseményt.

Azokban az időkben a pápák még nem utaztak, így XI. Pius pápát Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Pius pápa képviselte legátusként. A magyar főpapokon kívül 14 bíboros, 48 érsek, 197 pap jött el, a német és osztrák főpapoknak Hitler megtiltotta a részvételét.

Az Eucharisztikus Kongresszus időpontja történelmileg és politikailag igen kényes időszakra esett. 1917 óta fenyegette Európát a kommunista eszme és rendszer terjedése, 1933 óta pedig a nemzetiszocializmus eszmeköre. A kereszténységet több oldalról érték támadások, hiszen a fenti eszmék ellenségei a népek közötti béke szorgalmazói voltak. Serédi Jusztinián mindezt jól látta, ezért szorgalmazta egy felekezeten és napi politikán fölül álló világkonferencia megtartását.

A kongresszus első nagyobb eseménye az Egyházközségi Munkásosztályok nagygyűlése volt, amelyen 25 ezer munkás tett hitet Krisztus mint király és szociális vezér mellett. Ők voltak az egyház, a magyar katolicizmus új támpillérei. Egy nappal később, május 22-én a Szent István-bazilikában 3000 rendőr, a Rózsák terén a görög katolikus honvédségi és rendőrségi tagok vettek részt közös szentmisén. A bazilika kanonoka beszédében nagy igazságot mondott: „Ha a rendőr imádkozik, nyugodt lehet a család, a hitves, a társadalom és a haza”.

A Keleti pályaudvarra május 23-án érkezett Pacelli legátus, az ünnepélyes fogadás a budavári Nagyboldogasszony-templomban volt. Május 25-én a Hősök terén Serédi Jusztinián által celebrált közös szentmisén százezer ember vett részt. Serédi és Hóman Bálint beszéde után Pacelli bíboros szólt az egybegyűltekhez; beszédét többször taps szakította félbe. Este Horthy Miklós kormányzó adott ünnepi vacsorát a Legátus tiszteletére a budai várpalotában (Horthy kormányzó református volt). A következő napon számos személyiség szólt a hívőkhöz, Kelemen Krizosztóm bencés főapát, Tóth Tihamér, a keresztény fiatalság apostola, a nemzetek küldöttei anyanyelvükön és mások.

A társadalom minden rétegét külön megszólították a kereszténység apostolai; a család, a magyar lányok, a faluközösségek, a KALOT, a magyar férfiak életre szóló eligazítást kaptak. A Magyar Ifjúság gyűlésén Szmrecsányi Lajos érsek, József főherceg, Csík Ferenc olimpiai bajnok, Timkó Imre gimnáziumi tanuló és Tóth Sándor munkásifjú szólt, Kerkai Jenő jezsuita atya – a KALOT alapítója – máig megszívlelendő szavakkal sürgette a falusi fiatalság lelki, társadalmi és gazdasági problémáinak felszámolását. A kongresszus résztvevői számára a legemlékezetesebb esemény maradt mind a mai napig a május 27-i esti dunai körmenet. A Duna két partján sok száz ezer ember gyűlt össze, és talán a nem hívőket is megérintette a szépség és a hit felemelő élménye. A vezető hajón nagy világító kereszt állt, mellette haladt két gőzös egy-egy hatalmas gyertyával, a Leányfalu személyszállító hajón 50 harsonás volt, mögötte úszott a József főherceg nevű hajó, utánuk a Szent István gőzös az Oltáriszentséggel, majd a Zsófiajacht, a Jupiter és a Linz gőzös, katonai és polgári előkelőségekkel. Útvonaluk a következő volt: a pesti Duna-ágon haladtak észak felé, a Margitsziget partján cserkészek sorfala állt, a sziget csúcsán hatalmas máglya égett. A sziget megkerülése után a budai ágon jöttek vissza, az Eötvös térnél a Legátus megáldotta a parton álló százezreket, majd a Horthy Miklós (ma Petőfi) hídnál megfordulva visszatért a körmenet – úgy éjféltájt – az Eötvös térre.

A világméretű kongresszus 29-én a Hősök terén tartott szentmisével ért véget, amelyet Pacelli legátus vezetett. XI. Pius pápa szólt a mintegy félmillió emberhez. Közben a bazilikától körmenetben vitték a Szent Jobbot a nagygyűlés színhelyére, ahol este 18 órakor zuhogó esőben volt a záróájtatosság.

A következő napon – május 30-án – megnyitották Pacelli bíboros miséjével a Szent István-évet, a Szent Jobbot ismét kivitték a Hősök terére, ahonnan az aranyvonaton megkezdte emlékezetes országjárását. Az első állomás Esztergom volt, ahová a pápai legátus és a kongresszusra érkezett főpapok is elkísérték.

Az emelkedett lelki hét mögött már készülődött a háború. Erre utalhatott Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, remélve, hogy az emberek lélekben talán könnyebben átvészelik a közeledő borzalmakat: „Szeretettel kérem az egész társadalom és valamennyi magyar tényező egyöntetű támogatását, hogy ebben az Isten ellen pártot ütő korban mi mutassuk meg minél méltóbban Európa hódolatát a köztünk valósággal jelen lévő Krisztus iránt, aki az Út, az Igazság és az Élet.” Legtöbben már nagyszülők, sőt dédszülők azok közül, akik gyermekként élték át ezt a felemelő eseményt. Életre szóló muníciót kaptak, amelyből jutott volna az elkövetkezendő évtizedekre is, ha nem rombolnak le minden értéket a kommunista diktatúra alatt. Az eredmény nagyon jól érzékelhető széteső, cél és jövőkép nélküli, szeretetlen társadalmunkban. De egyiket se felejtsük el, segít megtartani önbecsülésünket.

Hankó Ildikó