A korabeli és a jelenlegi állapot ordító különbségének érzékeltetéséhez járjuk be a szigetet. Elevenítsük fel, hogy mit látott a kikapcsolódásra vágyó fővárosi, az érdeklődő vidéki, valamint a kíváncsi idegen a XIX. században és tegyük mellé napjaink látképét! Ha ez utóbbit filmen néznék, akkor oda kéne írnunk: Csak erős idegzetűeknek!

A cikkíró 1880-ban még nem láthatta a Margit hídon közlekedő villamosmegállót, a szigettel összekötő, út alá süllyesztett átjárót. Szerencsés ember volt. Aki ugyanis ide betéved, azt megcsapja a falfirkákkal összemázolt közlekedőből áradó bűz és vizeletszag. Ha kiállta ezt a próbát, akkor a rozsdás vaskorlátokba kapaszkodva kijuthat ebből a pokolból. Igaz, a Margitsziget feliratot csak nehezen olvashatja el a ráragasztott plecsniktől, a 26-os busz is legalább 10 centis mélyedést vájt magának az úttest aszfaltjába, ám a növényzet friss zöldje és a reggeli friss dunai szellő bizakodással töltheti el. De csak amíg néhány lépés után el nem éri a Pest-Buda-Óbuda egyesítésének évfordulójára állított, virágsziromszerűen egybecsavarodó, több méter magas szobrot. Ennek tőszomszédságában ugyanis a földön kör alakban mintegy háromméteres átmérővel szétterülő futófenyő tűzpusztította maradványaiban gyönyörködhet. Az út másik oldalán egy szeméttartó kiborított tartalma köszönti.

Ilyen Adjon Isten! után a világ más pontjain a turista hátat fordít a kiszemelt úti célnak, csakhogy a Margitszigetről annyi szépet és jót harsognak a hirdetések, hogy az eddig látottakat csupán érzékcsalódásként fogja fel és elszántan folytatja útját. Nézelődése közben fel sem tűnik neki, hogy a vashálós szeméttartók csordultig teltek, az annál inkább, hogy a pesti oldalra néző ligetes terület gazos, kaszálatlan és elhanyagolt. Ez a vadregényesség talán még romantikus is lehet számára, ha nem tudja, hogy a XVIII. század végén József nádor birtokába került Margitszigetet az új tulajdonos előbb gondozott angolkertté, majd látványos botanikus kertté varázsoltatta.

Ennek ma már nyomát sem látni, de különben is jobban teszi az idegen, ha bámészkodás helyett a lába alá néz, mert a töredezett, kátyús aszfaltúton könnyen bokaficammal biceghet tovább. Sokkal jobban azok sem járnak, akik a parton végighúzódó tartánpályán kocognak, mert a jelenlegi gazda hanyagsága miatt azt is alaposan kikezdte az idő vasfoga.

Elérjük az első épületet, ám abban sincs köszönet. A szebb napokat látott Casinóban ilyenkor, május elején már pezsgett az élet, jelenleg elhagyottan árválkodik, korhadt fatetős épületrészei mesteremberekre várnak. Főbejárata fölött a múltból ott maradt Atlantis zenekarnév és Eredeti magyar ételek felirat olvasható, de annak puszta bejelentésétől még senki nem fog jóllakni. A kerítésre tűzött távbeszélő számon felhívjuk a tulajdonost és a Casino jövőjéről érdeklődünk. A vonal túlsó végén megszólaló hangtól annyit sikerül megtudnunk, hogy valamilyen holding tartja a kezében, de ha nem jelentkezik bérlő, üzemeltető, akkor az idén nem nyitnak ki.

Az út pesti Duna-partra néző oldalán a Sirály Youth Hostel sportpályáinak kerítése a költő sorait juttatja eszünkbe: Rozsda marja, nem ragyog. A kapun Magyarországi Diák Kajak Club táblácska, de gyerekzsivaj helyett csak egy haragos kutya fogadja a látogatót. Az elhagyatottságnak is van előnye. Egy kölyök mókus fut végig a drótkerítés tetején, s mivel senki nincs, aki háborgatná, még meg is áll, hogy szemügyre vegyen bennünket.

Odébb tábla hirdeti: HM Recreativ Kht. Margitszigeti Sportlétesítmény, bár a látottak alapján nehezen hihető, hogy itt hatékonyságnövelő sportokat lehetne űzni. A teniszpályákat felverte a gyom, életnek semmi jele, ennek magyarázatát valamivel odébb, az Európa Ház épületnél kapjuk meg. Noha fala omlik, ablakait és bejáratát bedeszkázták, körbenőtte az ember magasságú gaz, homlokzatán most is ott virít az EU csillagos címere, a Rendezvények felirat, és csalárdul hívogat az ugyancsak elvadult állapotú Európa Grill Kert.

A szomszédos HM-épület alapján a Honvédelmi Minisztériumnál érdeklődtünk az Európa Ház jelenéről, jövőjéről. Jó helyen kopogtattunk. Szombath Csaba ezredes, a Kommunikációs Főosztály vezetője arról tájékoztatott, hogy az ingatlan kezelői jogát a HM 1989. február 23-án vette át az MTK-VM Sportlétesítményeket Ellátó Intézménytől, ezért építésének időpontjáról és annak építtetőjéről ismeretei nincsenek. 2002. december 31-ig gazdasági társaságok részére többször bérbe adták, azóta zárva van. Az Európa Ház elnevezés és az EU-jelkép azért került rá, mert korábbi bérlője az EU-val kapcsolatos reklámtevékenységet végzett. Jelenleg őriztetik, sorsáról a honvédelmi tárca a későbbiekben dönt.

De vissza a természethez. Korábban az egyik legfőbb idegenforgalmi vonzerőt a hatalmas kiterjedésű rózsakert jelentette, azonban minden bizonnyal át kell keresztelni, mert ott jártunkkor egyetlen tövet nem láttunk a helyszínen. Azt viszont igen, hogy a tőle északra felállított lugasok határolta terület kőlapjai töredezettek, a vizes medence üresen ásítozik.

Nem sokkal nyújt vigasztalóbb látványt a sziget névadójának, Szent Margitnak kolostora. Ez azért különösen elkeserítő, mert a kifüggesztett tájékoztató szerint „…a kolostor a budai vár után a főváros második legnagyobb kiterjedésű építészeti emléke”.

A Vasárnapi Újság tudósítója 1880-ban még a feltárásoknak csak kisebb hányadát láthatta, a környék és a múlt hangulata ennek ellenére megihlette.

„Régmúlt idők emlékeit takarják e fák itt, századok nyomai vannak ott elrejtve az egyenlőtlen halmok alatt. IV. Béla leányának, szűz Margit templomának és kolostorának vannak itt romjai. Emitt egy oszlopfejezet, amott boltozatot tartó heveder, ismét egy szögletkő, gondosan kifaragva, s az annyi százados falak, melyek oly tömérdek viszontagság után is tisztán feltüntetik az itt emelkedett Árpád-kori templom egykori alakját, a királyleány gyónószékének, térdeplőjének helyével. A romtörmelék hatalmas dombokban, hosszú ároktöltésekben tekintélyes területet foglal el e helyen, mind megannyi sírhalom, melyben hat század omladékai porlanak eltemetve, körülnőve bozóttal, mohával, vadvirággal.”

A megfogalmazás mély tiszteletről árulkodik, érződik belőle, hogy aki írta, szívesen látna többet is az egykori épületegyüttesből. Erre 1923-ig kellett volna várni, amikor Lux Kálmán tervei alapján elkezdődött, majd 1938-ban, az első leletek előkerülésének századik évfordulóján folytatódott a helyreállítás. A második világháborút követő kommunizmus évtizedeiben nem igazán a múlt dicsőségének emlékei érdekelték az ország hatalmasságait, ezért csak időnkénti állagmegóvásokat hajtottak végre. Nagyobb arányú változások csak 1994-től történtek, a templomtól északra olyan, korábban nem ismert épületrészeket is feltártak, amelyek a IV. Béla korabeli palota dunai kikötőjéhez vezetnek.

A rommezőnek napjainkban is megvan a bensőséges hangulata és a tulajdonos kis odafigyelésével elkerülhetők lennének a látogató bosszúságai. Ezek közé tartozik a kőfalak helyenkénti omladozása, a kőjárdák egyenetlensége, a kútház márvány vizestányérjába hullott kődarabok és egyéb szemét, a sóderút elhasználtsága, Szent Margit sírjának teljesen megfakult márványlapja, a körülötte elhelyezett fonnyadt kegyeleti virágok vigasztalan látványa.

A lefóliázott ásatási és a dudva által felvert szabadban lévő területek arra engednek következtetni, hogy a feltárási munka leállt, míg a rommező déli falai melletti dombocskák, a nyomokból ítélve, mountainbike-gyakorlópályáknak tűnnek.

Ahogy az eredeti formájában 1872-ben Ybl Miklós építette Grand Hotel, majd a Thermal Szálló felé közeledünk, megváltozik a kép; a bokrok között kertészek szorgoskodnak, kaszálógépek nyírják a füvet. Úgy tűnik, hogy itt már igyekeznek kedvében járni a luxusszállók ablakaiból kitekingető vendégeknek. Egy ismerős arc is felbukkan a közelünkben. Juhász Péter, a marihuána fogyasztásáért a hatóságnak önmagát tálcán felkínáló fiatalember két rendőrt vezet körbe, egyik kezével élénken mutogat mindenfelé, miközben a másikkal a hátsófelét vakarja. Példás együttműködés a bűnfelderítésre. Itt jegyezzük meg, hogy a Thermál Szálló azzal is beírta magát a történelembe, hogy a 80-as években az MSZMP itt bújtatta, pihentette a nemzetközileg körözött terroristát, Carlost.

Amit a buja növényzet eltakar a szálloda ablakaiból kíváncsiskodó tekintetek elől, az a japánkert halastavának felszínét elborító piszkosszürke réteg, a fákra szegezett papírlapok wc-irány jelzése, a székely ezermester, Bodor Pál marosvásárhelyi zenélő kútjának elhanyagolt környezetű másolata.

A Budára néző oldalon sem rózsásabb a helyzet. A több száz méter hosszúságban húzódó drótkerítés mögött a XIII. kerületi önkormányzat nyári táborában nyilván csak az iskolaév végeztével indul az élet, de az enyészet addig is nap mint nap szemet szúr az arra járóknak. Kihasználatlan, elkeserítő állapotú gyermekjátszóterek, tenisz-, röplabda-, kosárlabdapályák követik egymás, mielőtt a sziget belseje felé fordulva a szabadtéri színpadhoz érünk. Az oldalbejárat melletti falon a már szinte elmaradhatatlan falfirkák, a területet körbefogó kerítés tetején elrozsdált szögesdrót.

A távolban turistákat szállító, több kocsiból álló kis szerelvény húz el, az idegenvezető a látnivalókat ecseteli. Vajon arról beszél-e, amit sétánk során mi is láttunk, avagy a Vasárnapi Újság tudósítója elé tárultakra emlékeztet? Elmondja-e, hogy itt már akkoriban két postahivatal működött, idézi-e a lap sorait, amely szerint a szigetnek „Van távírója és vasútja, gyönyörű épületei, nagyszerű ültetvényei, százados fái, nyílt mezeje, bársonysima pázsittal, árnyas búvóhelyei, a föld mélyéből kierőszakolt jövedelmi forrásai, melyek természetes meleg víz képében szökeltetik föl üdítő és gyógyító kincseiket – van rendészete, sőt még törvényhozása is, amiről a fák sudarára ragasztott figyelmeztetések tesznek tanúbizonyságot, külön határai, sok százados nevezetes múltja, írott és faragott dokumentumokkal, virágzó jelenje s bizonyára a múltnál és jelennél is sokkal szebb – jövője. És van egy főhercege, aki kiváló szeretettel csügg ez atyai örökén…”

Nem kevésbé megszívlelendők a cikk alábbi sorai sem: „Hatalmas fák borítják itt el szemünk előtt az alsó vendéglőt (…) Két évtized előtt e vendéglő helyén egy elárvult majorság állt körülnőve dudvával, bozóttal. Midőn a sziget nagyszerű átalakítását munkába vették, ötlábnyi földréteget emeltek le innen s ekkor nagyszerű, 10 láb széles alapfalakra akadtak itt, melyek tökéletes négyszögben futottak, roppant kiterjedésben, minden sarkon vártornyok alapjait mutatván. E roppant épület lehetett a régi krónikák által említett János-vitézek kastélya vagy annak körfala…”

Kétséges, hogy Arany János most is ide járna a hársak alá pihenni, hogy Ady Endre itt írná meg Szent Margitról szóló versét, mivel a bensőségesség és a nyugalom szigetét az elhibázott várospolitika vidámparkká, vurstlivá züllesztette. József nádor minden bizonnyal nyugtalanul hánykolódik sírjában, hiszen célkitűzéseit senki sem akarja megvalósítani.

Világvárost építünk – büszkélkedik Demszky Gábor, miközben elfeledkezik arról, hogy tehetségesebb elődei ezt már bő évszázada megtették helyette. Neki csak folytatnia kellett volna az általuk megkezdett munkát.

A látottak alapján azt kell mondanunk, a főváros nem érdemli meg a Margitszigetet. Ha élnének itt emberek, népszavazáson már rég megszavazták volna elszakadásukat Budapesttől.