Európa hallgat, amikor az ellenzék az újságírókat fenyegeti

– Nemrég az Európai Parlamentnek és az Európai Bizottságnak címezett levelet tett közzé az Alapjogokért Központ a közösségi médiában, amelyben a jobboldali újságírókat ért fenyegetések kapcsán kérik az említett intézmények véleményét. Érkezett a levélre bármiféle válasz?

– Amikor Fekete-Győr András megfenyegette a neki nem tetsző, általa csak propagandistának tartott jobboldali újságírókat, akkor úgy gondoltuk, hogy ismét átlépett egy határt politikusként és közszereplőként egyaránt. Emlékezetes, hogy 2017-ben Fekete-Győr Andrásnak már akadt nézeteltérése a sajtóval, akkor azért rontott be az Origo szerkesztőségébe, hogy kérdőre vonjon egy ott dolgozó újságírót, amiért a Momentum pénzügyi hátterét firtatta. A mostani ügy súlya miatt úgy éreztük, hogy nem lehet csupán a magyar nyilvánosság keretei között felhívni a figyelmet egy ellenzéki párt jogállamellenes kirohanására. Különösen akkor nem, ha mindezt a párt vezetője, miniszterelnök-jelöltje teszi. Valójában nem az a fontos, hogy választ kapjunk az Európai Parlament és az Európai Bizottság részéről, hanem az, hogy hozzájuk is eljussanak a valódi, tényleges demokratikus keretrendszert fenyegető baloldali kijelentések. Ráadásul az ellenzék demokráciaellenes kirohanásainak sora meglehetősen hosszú, ezekről azonban a nyugati sajtó, egy-egy üdítő kivételtől eltekintve, tudomást sem vett korábban.

– Mikor a nyílt levelet olvastam, azon gondolkodtam, hogy az említett ügyek súlyossága miatt talán külön kérés nélkül is meg kellett volna szólalniuk egyes európai intézményeknek, ez azonban elmaradt. Mi állhat a némaság mögött?

– A kevésbé maliciózus megközelítés szerint a némaság mögött az állhat, hogy az európai politikai intézmények és azok tisztségviselői azzal vannak most elfoglalva, hogy a koronavírus-járvány miatti válságot, az elrontott brüsszeli vakcinabeszerzést korrigálják, és számon kérhető, ellenőrizhető szerződéseket hozzanak tető alá a beszállítókkal. Ez egy idealisztikus politikai intézményrendszer esetében akár jogos és igaz elvárás is lehetne, azonban a helyzet itt más. Először is, a magyarországi ellenzék, valamint a magyar kormány lejáratásában velük rendszeresen együttműködő „civil” szervezetek az elmúlt években jól összehangolt és rendszeres akciók keretein belül terjesztették el azt a kormányról, hogy jogállamellenes. Emiatt sokkal nehezebben veszik észre a brüsszeli bürokraták, amikor egy általuk demokratikusnak elkönyvelt politikai formációról érkeznek olyan információk, hogy a demokratikus normákkal ellentétes módon politizál. Másodszor, a magyar kormányt évek óta támadó európai baloldal mindig hangosabb és szervezettebb, mint a jobboldal. Emiatt ők eredményesebben tudták az utóbbi időben megtalálni saját embereiket a „jogvédők” között. Ezt a lemaradást kell pótolni az Alapjogokért Központ által intézett felhívásokhoz hasonló akciókkal a jövőben.

– A fenyegetések és az Európai Parlament némasága miatt joggal merül fel a gyanú sokakban, hogy az EU intézményei, a jogállamiság úgynevezett őrei akkor is tétlenek maradnának, ha egy esetleges kormányváltás után a jobboldali művészeket, újságírókat valóban földönfutóvá tennék, illetve eltiltanák a szakmájuk gyakorlásától. Reálisak ezek a félelmek? Elég erős a konzervatív társadalom, hogy megvédje magát?

– Azt már korábban is láthattuk, hogy amit a magyar konzervatív és nemzeti jobboldal egy-egy kormányzati ciklus alatt felépít, azt a liberális és internacionalista baloldal pillanatok alatt le tudja rombolni. Három elvesztett országgyűlési választással a hátuk mögött az ellenzék habitusa és kommunikációja is megváltozott: radikálisabbak és elszántabbak lettek. Erre kiváló példa az oltásellenes retorikájuk, amellyel szándékosan keltenek bizalmatlanságot egyes vakcinákkal szemben. A magyarországi baloldal számára semmi sem szent, ezért hatalomra kerülésük esetén nemcsak a magyar családtámogatási rendszert szüntetnék meg, hanem minden jel szerint bosszúhadjáratot hirdetnének a nekik nem tetsző közéleti szereplőkkel szemben is. Fekete-Győr András nemcsak a jobboldali újságírókat, hanem a teljes magyar kormánykabinetet elszámoltatná egy koncepciós perben. Annak kapcsán pedig szkeptikusnak kell lennünk, hogy az európai intézmények, amelyek a valós problémák megoldása tekintetében teljesen inkompetensnek bizonyultak – migrációs válság kezelése, Brexit-vita mederben tartása –, akárcsak a kisujjukat is megmozdítanák a magyar ellenzék demokráciaellenes fenyegetőzéseivel kapcsolatban.

– Mi a következő lépés? Az Alapjogokért Központ mit tesz, hogy a fenyegetések kérdése ne kerüljön le a napirendről?

– Az Alapjogokért Központ az elmúlt években minden alkalommal kiállt a Magyarországot szándékosan negatív színben feltüntető ellenzéki álhírekkel szemben. Ott voltunk a Sargentini-jelentés LIBE-bizottság előtti vitájában, levelet írtunk Niedermüller Péter korábbi döntése kapcsán, amivel ellehetetlenítette a Heti TV működését, és számtalan alkalommal tájékoztattuk az európai közvéleményt az aktuális eseményekről, például akkor, amikor tavaly bevezették a rendkívüli jogrendet. Az ilyen és ehhez hasonló akciókat folytatni fogjuk a jövőben is, mert azt látjuk, hogy gyakran még magukat hozzáértőnek tartó újságírók is belefutnak egy-egy álhírbe. Ez történt Christiane Amanpour és a CNN esetében is, aki Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert kérdezve osztotta meg azt a tévhitet, hogy a magyar törvényhozás nem ülésezik a rendkívül jogrend időszaka alatt.

– Kinek szólnak valójában a fenyegetések? Az újságírókat akarják megfélemlíteni, vagy ez a szavazóbázisnak szóló üzenet? Egyáltalán van Magyarországon olyan társadalmi réteg, akiben rokonszenvet kelt ez a fajta beszédmodor?

– A hazai ellenzék és a balliberális, magukat jogvédőnek nevező szervezetek rendszeresen indítanak Magyarországgal szemben lejárató kampányokat a nemzetközi politikai térben. Kritizálják a magyar sajtószabadságot, a demokrácia állapotát, a jogállamot. Érdekes módon minden olyan alkalommal csendben maradnak, amikor valódi jogsérelmek, vagy a számukra kedves politikai formációk részéről morális és etikai szempontból is megkérdőjelezhető cselekedetek történnek. Ilyen esetnek tekinthető a szélsőjobb és a szélsőbaloldal összefogása itthon. A kényszerkoalíciónak ugyanis az a Jobbik is a tagja, amelynek soraiban ott ül az a Gyöngyösi Márton – elnökhelyettesként és EP-képviselőként –, aki nem is olyan rég még származásuk alapján listázta volna a zsidó magyar képviselőket. Ehhez képest az a tény, hogy a Momentum és személyesen Fekete-Győr András több alkalommal tett már fenyegető kijelentéseket, szinte „eltörpül”. Fekete-Győr András koalíciós partnere, Gyurcsány Ferenc nemrég minden kétséget kizáróan jelezte, hogy hatalomra kerülése esetén a Fidesszel szimpatizálókat ellehetetleníti és száműzi a közéletből. A volt kormányfő Vidnyánszky Attilát azzal fenyegette meg egy Facebook-bejegyzésében, hogy földönfutóvá teszi. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések csak részben tekinthetők kampányüzeneteknek, hiszen a radikális baloldali szavazókon kívül más „választói piacra” ezzel nem lehet betörni. Ezek a cselekedetek a megfélemlítés mellett lerántják a leplet a magyarországi baloldali ellenzékről is. „Vádold meg azzal az ellenfeled, amit te magad csinálsz!” Ezt a receptet követik Gyurcsány Ferencék 2010 óta.