Európa lemaradt

– Mitől gyengült meg Európa gazdasági versenyképessége? Mik a közvetlen kiváltó okok?

– Ez összetett probléma, rengeteg oka van annak, hogy lemaradunk. Ezek között különösen fontos az innováció és a versenyképesség összefüggése, Európa ebből a szempontból súlyos hátránnyal küzd. A világon az elmúlt 25 évben húsz olyan cég alakult, amelynek az értéke meghaladja a százmilliárd dollárt, ebből kilenc amerikai és kilenc kínai, egyetlen európai alapítású sincs közöttük. A technikai forradalom, a nagy high-tech cégek között igen kevés európai van, a digitális innovációban, a startupok világában meglehetősen alacsony az európai cégek aránya. A világ 50 legnagyobb vállalata között 2001-ben még tizennégy európai volt, ma már csak hét. A világ tíz legnagyobb pénzügyi központja között nincs egyetlen uniós város sem. Európában 1990-ben még hétszer annyi szabadalmat jegyeztek be, mint Kínában, mára ez megfordult, és tizennégyszer több szabadalom származik az ázsiai országból, mint Európából. Az unió trösztellenes és versenypolitikai szabályai is nehezítik az európai cégek fejlődését, megakadályozzák, hogy a kontinens helyzetbe hozza a saját gazdaságát, hogy segítse európai óriások létrejöttét. Az is hátráltató tényező, hogy a kereskedelmi megállapodásokat ideológiai megkötésekkel egészíti ki az EU, ezzel a potenciális partnereket elbizonytalanítjuk, sokkal nehezebbé tesszük a megállapodások létrejöttét. A jelenlegi politikai stratégiával nem tudjuk Kínát vagy Oroszországot rákényszeríteni semmire, stílusváltásra lenne szükség. A mézesmadzag mindig sokkal jobban működik, mint a furkósbot. Még emberi jogi területen is inkább alkalmazható motivációs eszköz, mint a jelenlegi módszerek. Az EU a világ legnagyobb exportőre, nekünk a nyitott világgazdaság az érdekünk, hogy az áruk és szolgáltatások áramlása szabad legyen, minél több szabadkereskedelmi megállapodást kössünk minél több országgal. Csak így tudjuk a világ legfontosabb kereskedelmi blokkja státust megőrizni.

– Nem úgy tűnik, mintha Kína zavartatná magát, amiért az Európai Unió csak feltételekkel köt üzletet a kínai cégekkel.

– Egy cseppet sem, tisztában vannak a saját erejükkel, a lehetőségekkel. Kína világszerte megerősítette befektetéseit és a kereskedelmi kapcsolatait, főleg Afrikában és Latin-Amerikában. Európa közben lemaradt Kína mögött, pedig nekünk is ott lett volna a helyünk, hogy kiépítsük a saját hídfőállásainkat. Csak mi ebben a versenyben is elfelejtettük felvenni a kesztyűt. A rengeteg ideológiai megfontolásunk nem tette lehetővé, hogy versenyre keljünk a pozíciókért, az EU ugyanis csak azokkal az országokkal hajlandó kereskedni, amelyek legalább annyira nyitottak és liberálisak, mint az unió. Ebből pedig gazdasági lecsúszás, katasztrófa formálódik. A jövőben azonban szemléletváltásra lenne szükség, ha nem akarjuk, hogy kimaradjunk a világ gazdasági eseményeiből. Európa pozíciói zsugorodnak, lassan oda jutunk, hogy legfeljebb felvevőpiac leszünk.

– Uniós szinten nem, de tagállami szinten mintha mégis mindenki arra törekedne, hogy kihasználja a kínai együttműködésben rejlő lehetőséget.

– Kína 2020-ra az unió legnagyobb kereskedelmi partnere lett, ezzel párhuzamosan Németországé is. Az Egy övezet, egy út kezdeményezést éppen ezért nézik rossz szemmel Hollandiában és Németországban, mivel a 16 közép- és kelet-európai országot csatolja be a kereskedelembe, miközben a Nyugatnak esze ágában sincs osztozni. Az unióban Magyarország időnként kénytelen volt blokkolni Kínát elítélő nyilatkozatokat, mert úgy láttuk, hogy nem segítenek megoldani a helyzetet, ellenben feszültté teszik a viszonyt. Az egyes tagországok, mint Németország vagy Hollandia nem venné önállóan a nevére egyik Kína-ellenes dokumentumot sem, csak uniós köntös alatt vitézkednek. Közben aktívan kereskednek velük, és azt akarják, hogy mi ne tegyük. Ez a napi gyakorlat.

– Egyelőre Európában nem érzékelhető semmi a lemaradásból, legalábbis magánemberként nem vesszük észre. Mit mutatnak a számok?

– Az Európai Unió 2000-ben a világ GDP-jének a 24, 2020-ban 16, az előrejelzések alapján 2050-re a 10 százalékát állítja elő. Azt hiszem nem szorulnak különösebb magyarázatra a számok, a tendenciák súlyos gazdasági térvesztést jeleznek. Az USA 2000-ben a világ GDP-jének a 31 százalékát termelte meg, 2021-ben már csak 16 százalékát, 2050-re pedig 12 százalékra esik vissza ez az érték. Az európai és amerikai teljesítmény zsugorodása akkor kap igazi jelentőséget, ha összevetjük Kína azonos időszakban mutatott teljesítményével: 2000-ben 3,6, 2021-ben 18, 2050-re pedig 20 százalékát termeli meg a világ GDP-jének. Súlypont-átrendeződés zajlik a világban, Európa pedig ölbe tett kézzel nézi a változásokat. A koronavírus-járvány pedig tovább csökkentette az unió globális értékláncban betöltött szerepét.

– Van olyan terület, ahol az élen áll Európa, vannak kitörési pontjaink?

– A zöldfejlesztéseké például sikeres. Ez azonban éppúgy magában rejti a nagy lehetőséget, mint a mellékvágányra futás veszélyét. Senki nem vitatja, hogy zöldátállásra szükség van, azt azonban tekintetbe kell venni, hogy ez eleinte csak viszi majd a pénzt. Fontos, hogy ne a lakosság fizesse meg a zöldátállás költségeit, ez a magyar kormány álláspontja a kezdetektől. Mert azt tudni kell, hogy drága mulatság lesz, komoly társadalmi árat kell érte fizetni. A legfontosabb kérdések, amelyekre választ kell kapni ezzel kapcsolatban, hogy mennyire lesz ettől az Európai Unió versenyképesebb, milyen távon hoz eredményeket, mennyiben terheli tovább az európai gazdaságot, rontja-e a világ többi részével szemben a versenyképességünket. Ha nem tudjuk érvényesíteni a szennyező fizet elvét, akkor a zöldátállás nagyon sokba kerül majd mindenkinek. Az EU-n kívül pedig nincs semmilyen kényszer, a vállalatoknak így még inkább megéri majd máshol termelni. Ha a zöldátállásnak az lesz a hozadéka, hogy további cégek költöznek el Európából, akkor zsákutcába futottunk.

– Viszont a zöldvállalásokból nemcsak Európa, hanem gyakorlatilag minden ország kiveszi a részét. Így is van gazdasági kockázata számunkra?

– Azért van klímamegállapodás, hogy a zöldátállás ne csak európai, hanem világvállalás legyen. A 2050-re kitűzött klímasemlegességet sokan elfogadták, többek között Kína és Joe Biden hivatalba lépése óta Amerika is hajlandónak látszik rá. Nincs azonban semmi garancia arra, hogy a vállalásokat mindenki betartja majd. Amerika mellett oda kell figyelni az olyan szereplőkre is, mint India vagy a dél-amerikai országok. Kétségesnek tartom, hogy ezek kötélnek állnak majd, hogy alávetik magukat a gazdasági korlátozásokat jelentő zöldpolitikának. A veszély ebben az, hogy amikor majd a világ acéltermelése kizárólag Törökországban, Ukrajnában és Indiában zajlik, akkor főhet a fejünk.

– Az ilyen kiszolgáltatott helyzet elkerülésére van európai terv?

– Európa bevezeti a karbonvámot. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az európai importőrök olyan országból, olyan üzemből importálnak alapanyagot, amelynek működése nem felel meg az európai zöldstandardoknak, felárat kell fizetniük. Ezzel megdrágul az import, védjük az európai termelőket. A protekcionistagyanús jogszabály a cement, acél, alumínium, műtrágya és elektromos áram termelésére vonatkozik majd. Ennek azonban még vizsgálják a jogszerűségét, pontosabban hogy mennyire fér össze a Kereskedelmi Világszervezet szabályaival, amely diszkriminációmentességet ír elő.

– Úgy tűnik az elmondottak alapján, hogy az Európai Unióban megvan a szándék a saját ipar támogatására, a stratégiai ágazatok védelmére.

– A koronavírus megjelenése után mindenki bezárkózott, a világ országai elkezdtek az önellátás irányába tapogatózni. Európában azonban hamar rá kellett jönni, hogy vannak olyan termékek, amelyeket önerőből nem tudunk előállítani. Ebből a tapasztalatból származik a stratégiai autonómia koncepciója; alapvető cikkek tekintetében az a biztonságos, ha önellátóvá válunk. Az Európai Uniótól ez a fajta gondolkodás eredetileg sem idegen, a mezőgazdaság területén például létezik egy olyan stratégia, amely garantálja, hogy bármilyen krízis törjön is ki, Európában mindig legyen élelmiszer.

– Néha az az érzése az embernek, ha a világpolitikai eseményeket, a híreket figyeli, hogy Európa sikerében legfőbb partnerünk, az Egyesült Államok sem feltétlenül érdekelt.

– Az utóbbi időben javulni látszanak a kétoldalú, amerikai–európai kapcsolatok, nem volt normális, hogy az azonos civilizációhoz tartozó két blokk rosszban legyen egymással. Azt azonban mindig szem előtt kell tartanunk, hogy Amerika és Európa érdekei nem mindig azonosak. Tavaly decemberben, éppen szilveszter előtt Angela Merkel és Emmanuel Macron hathatós közreműködésével tető alá hozták azt az átfogó beruházási megállapodást, amely arról szólt, hogy az európai vállalatok védettebbé váltak volna Kínában. A kínaiak nem korlátozzák magukat versenysemlegességi politikával, így az egyezmény létrejöttével az európai cégek sokkal egyenlőbb feltételekkel léphettek volna a kínai piacra, mint jelenleg. Politikai okokból ezt a megállapodást befagyasztottuk, de nem a magunk jószántából tettük. Viszont nézzük racionálisan a kérdést! Kínának milyen kára keletkezett abból, hogy az Európai Unió visszatáncolt? Az égegyadta világon semmi. Európának annál inkább.

– Van jelenleg terítéken ilyen kérdés, amelyben Európa és Amerika érdekei ütköznek?

– Az általánostól a konkrét példáig sorolni lehetne azokat a helyzeteket, amikor Európának a saját érdekeit kellene követnie, nem azt, amit Amerika ránk akar erőltetni. Például nem muszáj Amerika minden ellenségét a sajátunknak is tekinteni. Az amerikai–kínai viszony már nem a versenyről szól, hanem az ellenségeskedésről. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy Európának mi az érdeke. De említhetném a globális minimáladó bevezetésének kérdését is. Hatalmas nyomás van Európán, hogy a megállapodás létrejöjjön. Az unión belül már csak a magyarok, az írek és az észtek állnak ellen a kényszernek. Az utóbbi kettőt Amerika hamar bedarálja, a magyarok megint egyedül maradnak. Pedig az egész terv teljességgel ellentétes Európa érdekeivel. Arról van ugyanis szó, hogy az amerikai kormány azokat az amerikai cégeket akarja megregulázni, amelyek európai és egyéb adóparadicsomokban egy postafiók címére vannak bejegyezve, a termelést máshol folytatják, otthon pedig egy fillért sem adóznak. A globális minimáladó azonban a nálunk valódi termelőmunkát folytató vállalatokat is sújtani fogja. Magyarországon mi a tisztességes adóversenyben hiszünk, a valós termelő cégeknek biztosítunk kedvező adófeltételeket. Ezek olyan vállalatok, amelyek társasági adót, járulékot, illetéket, helyi ipar­űzési adót fizetnek, amelyek esetében szó sincs adóelkerülésről. Európát megint arra kényszerítik, hogy a versenyképességével, a gazdasági érdekeivel ellentétes megállapodás része legyen. Végre tudni kellene nemet mondani.