Európa önfeladása zsákutca

– Ön személyesen ismeri Ferenc pápát. Mikor találkozott vele először?

– 1998 és 2004 között Rómában folytattam egyetemi tanulmányaimat a Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként, ott is doktoráltam Rómában még II. János Pál pápasága idején. Ezután hét évet töltöttem itthon Magyarországon, majd a püspöki konferencia bizalmából 2011 és 18 között ismét Rómában tartózkodtam a Pápai Magyar Intézet rektoraként. Erre az időszakra esik Jorge Mario Bergoglio pápává választása is.

– Hogy történt?

– 2013 márciusában ott álltam a Szent Péter téren. Kimentünk, hogy megnézzük a fekete füstöt, és meglepődve láttuk, hogy a füst fehér, így sajátos élményben volt részem, amikor Róma lakói között vártam, hogy megtudjuk, ki az új pápa. Később lehetőségem volt részt venni pápai szentmiséken, kihallgatásokon. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, széles mosollyal fogadta, és magyarul mondta, hogy Isten éltesse! Ezek voltak az első benyomásaim róla.

– Azóta is számos tanújelét adta annak, hogy szereti a magyarokat. Mégis voltak, akik abban reménykedtek, hogy az Eucharisztikus Kongresszuson a Szentatya majd a szőnyeg szélére állítja Magyarországot. Ennek épp az ellenkezője történt, úgyhogy a káröröm elmaradt. Félreismerték volna Ferenc pápát?

– Mi, kelet-közép-európaiak olyan pápákhoz voltunk szokva a XX. század folyamán, akik jól ismerték a térségünket, a történelmünket, a helyzetünket. Gondolok itt elsősorban Szent II. János Pál pápára, de XVI. Benedek is jó ismerője a régiónak. Ferenc pápa viszont nem Európából, hanem Dél-Amerikából, Argentínából érkezett, értelemszerűen más személyes élettörténettel, élettapasztalattal, másfajta gondolkodásmóddal és hangsúlyokkal. Buenos Aires érsekeként fájdalmas társadalmi igazságtalanságokkal szembesült, szenvedő emberek tömegeivel találkozott. Egyháztörténészként mondhatom, hogy az egyes pontifikátusoknak, tehát minden egyes pápaságnak megvannak a maga súlypontjai. Ami viszont mindig állandó, az a katolikus tanítás, a hitletétemény.

– Ferenc pápa liberális körökben különösen kezdetben a vártnál nagyobb népszerűségnek örvendett. A tőle idézett vagy neki tulajdonított kijelentései alapján valószínűleg azt várták tőle, hogy megengedőbb lesz egy sor olyan kérdésben is, mint például a melegházasság, az abortusz vagy a papi cölibátus. Nem ez történt. Most mintha elhalkultak volna ezek a hangok…

– Sokszor tapasztaltam, hogy a pápa mondatai hosszas kerülőúton, több fordításon keresztül jutnak el a magyar olvasókhoz annak ellenére, hogy már régóta igyekszünk a beszédeit részben vagy egészben magyarul is hozzáférhetővé tenni. Ám a hosszú kerülőutak gyakran okozhatnak félreértéseket és hangsúlybeli eltolódásokat.

– Mire gondol?

– Például a migrációra. A bevándorlás kapcsán a Szentatyának valóban mások a hangsúlyai, de sosem éreztem ezt annyira egyoldalúnak, mint ahogy itthon néhol olvasni lehetett. Ebben a tekintetben kulcsfontosságú az a 2017-es beszéde, amelyet egy Európa jövőjéről rendezett konferencián mondott el a Vatikánban. Kevés visszhangot kapott ez a beszéd. Többek között a szolidaritásról, a párbeszédről, a befogadás kapcsán az egyes országok jogairól és a migránsok kötelezettségeiről is beszélt, és egy olyan Európáról, amely ha feladja a saját identitását és a fogyasztásban próbálja megtalálni a céljait, az zsákutcába vezet. Elmondta azt is, hogy Európa egyfajta emlékezethiányban szenved. Újra szolidáris közösséggé válni márpedig azt jelenti, újra felfedezni a múlt értékeit, amelyek gazdagítják a jelent, és reményteli jövőt adnak az utódoknak. Európa kapcsán itt említette a „demográfiai telet”, a gyermekvállalási kedv hanyatlását. Azóta többször használta ezt a kifejezést, mély fájdalommal. Most, amikor decemberben Görögországban járt, a repülőn hazafelé a migráció kapcsán meglehetősen kemény szavakkal illette azon országokat, amelyek befogadják ugyan a migránsokat, de nem gondoskodnak róluk kellőképpen, és nem tudták integrálni őket. Példaként említette azokat a belgiumi merénylőket, akik már ott élő migránsok gyermekeiként nőttek fel, mégsem tudtak azonosulni a befogadó ország értékeivel.

– Mit tart a legfontosabbnak?

– Amire a Szentatya mindig bátorít, az a találkozás, a párbeszéd kultúrája.

– Az Eucharisztikus Kongresszus is egy ilyen találkozás volt. Hogyan értékeli így utólag?

– Talán az a legfontosabb, hogy a magyaroknak volt lehetőségük közelről látni Ferenc pápát, ő pedig látta Budapesten a rengeteg hívőt, akik szeretettel fogadták: ez óriási élmény volt. A járvány miatt egy évvel elhalasztott időpont ellenére is kiemelkedően sokan fogadták el a meghívásunkat. Kevesen tudják, hogy egyáltalán nem szokványos, hogy a Szentatya személyesen celebrálja a kongresszus zárómiséjét. Pápa utoljára 2000-ben vett részt eucharisztikus kongresszuson, amelyet egyébként Rómában rendeztek. Budapesten tartotta a Szentatya az Úr Angyala imádságot is, amivel a Hősök tere szeptember 12-én délben kicsit a római Szent Péter térré változott.

– Tele volt a baloldali sajtó azzal, hogy Ferenc pápa nem akar találkozni a közjogi méltóságokkal. Ezt honnan vették?

– Fogalmam sincs. Kezdettől fogva szerepelt a programban a vendéglátó ország vezetőivel való találkozás. Részt vettem az előkészítő munkában, jelen voltam a különböző programbejárásokon. Ez nem volt kérdés, a fogadó ország vezetőivel való találkozás a vatikáni protokoll magától értetődő része.

– Mi volt a találkozás legfőbb üzenete?

– Szóba került Magyarország családpolitikája, amiről Ferenc pápa nagyon elismerően és lelkesen nyilatkozott, amikor magyarországi és szlovákiai útját értékelte. A budapesti látogatás kapcsán sokkal több kérdést kapott az újságíróktól, ami azt jelzi, hogy bár ez a vizit időben rövidebb volt, különös figyelmet élvezett. Köztársasági elnök úrral és miniszterelnök úrral sem ez volt az első találkozása, elnök úrral a teremtett világ iránti felelősség kérdése is szóba került. A találkozó a tervezettnél hosszabbra nyúlt. Magyarországi látogatása alkalmával Ferenc pápa világosan leszögezte, hogy a család az apa, az anya és a gyermek; az egyházat ne kényszerítsék olyan családkép elfogadására, amely a tanításával nem egyeztethető össze. Megértő azokkal szemben, akik másképp akarnak élni, de hogy mit nevezzen családnak az egyház, a Szentírásból és a tanításból következik.

– Azóta decemberben a karácsony szó elleni brüsszeli támadást is visszaverte.

– Görögországi útjáról hazafelé ismét határozott szavakkal anakronizmusnak nevezte a kísérletet, amely arra irányul, hogy Európát elszakítsa a gyökereitől. Ami az Európai Uniót illeti, a Szentatya saját bevallása szerint is sokat gondol az unió alapító atyáinak szándékára.

– Amitől egyre messzebb kerülünk. Európa kettészakadni látszik, egyfelől a posztindusztriális, posztkeresztény, gyökereit vesztett, nihilista Nyugatra, másfelől az egyre inkább magára találó, gyarapodó és a jövőben bizakodó kelet-európai országokra. Hogy látják ezt Rómában?

– Paradox módon amit mi megtapasztaltunk a második világháborút követő évtizedektől egészen 1989–90-ig, kifejlesztett bennünk egyfajta védekezési reflexet. A nyugati társadalmakban most annak az uniformizálásnak, egyformásításnak vagyunk tanúi, amellyel nálunk már megpróbálkoztak, és a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy nem vezet jóra. Az úgynevezett posztkeresztény társadalmakban a legnagyobb probléma, hogy az a fajta jövőkép hiányzik, amely nem pusztán az egyént, hanem a közösséget, a közösség érdekeit is figyelembe veszi. A kereszténység mindig közösségteremtő erő volt. A történelem is azt mutatja, ahhoz, hogy legyen bátorságunk a jövőben hinni, közösségben kell gondolkodnunk.

– Mit tart Ferenc pápa a jelen kor legnagyobb kihívásainak?

– Sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a Szentatya 1,3 milliárd emberért felelős a világon. A katolikus egyház a legnagyobb keresztény felekezet, a pápának mint az egyház vezetőjének gondolnia kell a világ minden sarkában élőkre. A statisztikai adatok Európában csökkenő tendenciát mutatnak, nem pusztán a hívek, a papi hivatások, hanem az egész népesség tekintetében. Ezért Ferenc pápa rendszeresen aggodalmát fejezi ki. Másutt, így Ázsiában és Afrikában viszont növekvő egyházzal találkozunk, ám ezeken a kontinenseken egész mások a szempontok. Nekünk, katolikusoknak külön nagy ajándék, hogy egy világközösségnek vagyunk a részei és tudunk meríteni más nemzetek egyházi tapasztalatából. Szent Pál szavait követve nekünk, magyaroknak is fontos feladatunk, hogy egymást erősítve a hitben bátran valljuk meg, hogy Krisztushoz tartozunk és e szerint az értékrend szerint szeretnénk élni.