– Ön Londonban él, most is onnan jött haza pár napra. Hogyan és mikor került ki?

– Apámat 1948 végén kinevezték Skandináviába nagykövetnek, amikor még csak egy képviselet volt Stockholmban. Akkoriban tört előre Magyarországon a kommunizmus, pontosabban a hatalomátvétel utolsó fázisa zajlott. És amikor ’49 nyarán Rajk Lászlót letartóztatták, apám elkezdett gondolkodni, mi folyik odahaza, ha már Rajkot is bebörtönözik, mint titoista ügynököt. Mivel még a harmincas évekből ismerte őt, a földalatti kommunista mozgalomból, elképzelhetetlennek tartotta ezt a vádat. Ezért aztán, amikor ’50-ben visszarendelték Stockholmból, a család el is indult dél felé, aztán egy ponton ahelyett, hogy balra mentünk volna, jobbra fordultunk, ami tulajdonképpen szimbolikusnak is tekinthető. Így kerültem Londonba.

– Politológus-történészként később a BBC-nél is dolgozott.

– A közép- és délkelet európai kommunista államokkal foglalkoztam, így rálátásom volt nemcsak a Magyarországra, hanem – mivel az egész térséget figyeltem és összehasonlító elemzéseket folytattam – a szovjetek által megszállt országok mindegyikére. Ezt a műfajt viszonylag kevesen művelték, hiszen legtöbb kollégám egy-egy adott országgal foglalkozott csupán. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy különböző nemzetek kultúráját tanulmányozhattam. Így hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a világ cseppfolyós folyamatok összessége, és minden közösség megpróbál megfogalmazni valamilyen abszolút értéket, hiszen az embereknek szükségük van arra, hogy biztonságban érezhessék magukat.

– Emigráns magyarként hogyan viszonyul az olyan fogalmakhoz, mint haza, hazafiság, identitás, nemzetérdek?

– Nemcsak hogy kettős identitásom van, hanem végső soron van egy európai identitásom is. Aki Európában él, és valamennyire tudatában van annak, hogy ő kicsoda-micsoda, az abban a pillanatban, amikor Európán kívül tartózkodik, rájön, hogy ő mégiscsak európai. És akkor rájön arra is, hogy sokkal közelebb áll például egy olaszhoz, portugálhoz – még ha nem is beszéli a nyelvüket -, mint egy amerikaihoz vagy egy japánhoz, kínaihoz. Korábban, különösen a II. világháború után sokkal erősebb politikai akarat volt arra nézve, hogy az egységes európai identitásra politikai rendszert is alapozzanak. Azonban ez az identitás már akkor sem volt annyira erős, és most, 2004-ben még inkább a nemzeti érdekekre helyeződik a hangsúly. Visszatérve a kérdésére, mindenkinek valamiféle egymásra épülő, többszintű identitása van. De az igazság az, soha nem tudtam igazán azonosulni az angolokkal. Nagyon jól megértem azt a világot, de számomra az angol mégiscsak idegen világ marad. Nem az én világom, annak ellenére, hogy benne élek. Én igenis magyar vagyok, és az is maradok. Olyan nagyon sok időm nincs hátra, hogy találjak magamnak egy új identitást. Úgy definiálnám magamat, európai vagyok magyar kiadásban.

– Mikor került először kapcsolatba a Fidesszel és Orbán Viktorral?

– Nagyon régen, még a nyolcvanas évek végén találkoztam vele és a többiekkel, amikor először kint jártak Londonban,’90 óta pedig rendszeresen összejövünk a bálványosi – ma már tusnádfürdői – szabadegyetemen.

– A kapcsolat tehát nem új keletű. Mikor jött el az a pillanat, amikor Orbán Viktor felkérte az EP-listára?

– Hivatalosan ez tavaly történt, informálisan már valamivel korábban. 2001 körül itt még kevesen tudták azt igazán felmérni, hogy Magyarország valóban bekerül az unióba, másrészt ennek valóban az lesz a következménye, hogy parlamenti választások lesznek. Különböző beszélgetések során felmerült ez a gondolat, és végül is nekem tetszett az ötlet. Csak a feleségemet kellett rábeszélni, mert ő észt, és azt remélte, Észtországba megyünk. Megnyugtattam, azért ott is leszünk, meg itt is, meg Brüsszelben és Londonban is. Tényleg fel vagyok készülve mindenre.

– Nem tart attól, hogy mivel feladta a független politológusi-történészi pályát, és a konzervatív oldal mellé állt, idehaza még bajba is kerülhet?

– Igen, tartok ettől. De ha az ember politikusi pályára adja a fejét, számolnia kell esetleges támadásokkal.

– Optimistának tűnik. Nem ismeri a hazai médiaviszonyokat?

– Azt hiszem, a baloldal tényleg túlerőben van, ők persze ezt nem így látják. Nincs meg az a főítész, aki ha azt mondaná, „rettenetes túlerőben vagytok, vissza kéne lépni egy kicsit”, ezt bárki elfogadná. Aztán nagy kérdés, szabad-e a magyar sajtó? Szerintem a posztkommunista hatalom gyengéje, hogy a mindenkori hatalom kritikája nem jön létre, és ha mégis létrejön, akkor nem kell odafigyelni, mert az ellenséges. Az a fogalom, hogy jóindulatú bírálat tulajdonképpen hiányzik a magyar politikai gondolkodásból és a sajtóból is. Ez szomorú.

– Az nyilvánvaló, hogy szaktudása, tapasztalatai, rálátása Európára fontos és hasznos a Fidesznek. Hogy fogja kamatoztatni tudását, képességeit az Európai Parlamentben?

– Abszolút új fiú leszek az Európai Parlamentben. Nem tudom, ez az intézmény konkrétan hogyan működik. Azt remélem azonban, hogy viszonylag gyorsan meg fogom tanulni, mit lehet elérni, mit nem, milyen nyelvezetet, szókincset lehet és kell használni annak érdekében, hogy amit csak lehet, el lehessen érni. Feltételezem, hogy időnként, ha nem is mindennap, a 24 magyar képviselő valamilyen szinten fog tudni egymással értekezni arról, hogy ha van is egy baloldali magyar érdek, van egy jobboldali magyar érdek, van egy ezek felett lebegő magyarországi érdek is. Ami esetleg nem nemzeti, nem állami, hanem nemzetállami. A magyar államnak ugyanis vannak érdekei, például, hogy legyen ütőképes a gazdaság. Aztán ugyanilyen fontos kérdés a határon túl élő kisebbségek ügye. Nemzeti ügy, amit nem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni.

– A baloldalon inkább nyűg, amivel nem tudnak mit kezdeni.

– Az újítás kényszere szinte minden társadalomban megvan, és Magyarországon a magát baloldalinak nevező politikai mezőny fele elveszítette újítási képességét. Ha szellemtörténeti szempontból nézem, az európai baloldal azt mondja magáról, hogy mi vagyunk a felvilágosodási racionalitás letéteményesei. Tehát, amikor újítani kell, akkor azt mi tudjuk legjobban megtenni. Tegyük fel, ez valóban így van, bár én ezt is megkérdőjelezném. A magyarországi baloldalt figyelve, nem értem, mit jelent a liberális jelző. Bevallom, én mást értek liberalizmuson, jómagam semmi jelét nem látom J. S. Millnek vagy Tocquevillnek, de még Friedrich Naumannak sem. A magyar liberális baloldal liberalizmusa rettenetesen szűk, tulajdonképpen a piaci neoliberális áramlat egy részét vették át. Nem látom a toleranciát, nem látom a másság elfogadását, hanem inkább egy határozott szabályozási igényt, hogy igenis erkölcsileg a magát liberálisnak nevező baloldal szabályozza a magyar valóságot. Ez mára jobbára befagyott, és azokat az értékeket őrzi, védi, amelyeket nagyjából 90-92-ig létrehozott. S amikor a valódi újítás, a rendszerváltozás bekövetkezett, a liberális elit, amely képviseli ezeket az értékeket, nem volt hajlandó ezeken változtatni, nem volt hajlandó a megújulásra.

– Mi szüksége lett volna rá?

– A liberális baloldal fő ereje abban állt, hogy a külföldet interpretálta a magyar világ számára. Azzal azonban, hogy a 90-es évek második felében létrejött egy fiatal magyar értelmiség, aki ugyanúgy értett „külföldiül”, mint az idősebb liberális rétegek, ez nagyon komoly kihívást jelentett számukra, amit a mai napig nem emésztettek meg. Egyre inkább védekező pozícióba helyezkednek, nem akarnak szembenézni azzal, hogy saját tudásukat kéne átértékelniük. Persze ez nehéz dolog. Védekező pozícióból könnyebb támadni, mint belátni, hogy tévedtek. Ráadásul érzik, hogy kisebbségben vannak.

– A liberálisokon kívül azért sokan vannak még úgynevezett posztkommunisták.

– Utódpártiak.

– …akik ugyan kezdték maguknak kinevelni a fiatalságot, de azért még mindig zömmel a régiek vannak színen.

– Ami 89-90-ben történt, az tényleg egy félresikerült rendszerváltás volt. A közelmúltban írtam egy értekezést, ami arról szól, hogyan lehet megközelíteni a posztkommunista politikai mezőnyt. A fő tényezőt abban ragadnám meg, mit sikerült a kommunista pártnak átmentenie, nemcsak ingatlant, meg pénzt és médiahálózatot, hanem a hatalomból, a saját öntudatából és presztízséből. Minél nagyobb a folyamatosság, annál nehezebb a konzervatív oldalnak meghatároznia magát, mert a kommunista utódpárt ismeri azt, hol van üres térség, hol lehet valamit önállóan létrehozni. Ha az ember nézi az egész posztkommunista világot, akkor a legtisztább mezőny Észtországban van, ahol a kommunista pártnak semmiféle utódpártja nincs, ingatlanokat nem tarthattak meg, végül is eltűntek, ráadásul a nemzedékváltás azonnal bekövetkezett. Ennek persze hátrányai is vannak, hiszen a semmiből előretörhetnek addig ismeretlen pártok, pártocskák. Ezzel ellentétes a helyzet Magyarországon, ahol a pártrendszer nem ilyen cseppfolyós. Azok a pártok, amelyek politikai szerepet játszanak, már mind létrejöttek, új pártok kialakulására nem látok sok esélyt.

– Ezt a Jobbikra is érti?

– Nem tartom valószínűnek, hogy az ötszázalékos küszöböt átlépjék. Visszatérve az eredeti kérdéskörre, Magyarországon nagyon erős a folytonosság. Ennek következtében a jobboldal – amely megpróbálja magát egy demokratikus, mérsékelt, konzervatív erőnek definiálni – nagyon nehéz helyzetben van. Mert nem tudja, mi az, hogy mérsékelt, mihez képest mérsékelt? Mit jelent az, hogy demokrácia – megint 89-90-ben vagyok – egy olyan helyzetben, ahol igazából a társadalom nagy része sem tudja, mi a demokrácia. Az emberek a demokráciát a szabad választásokkal és a jóléttel azonosították. Az a társadalom, amit a kommunizmus kinevelt magának, a demokráciára sok tekintetben alkalmatlan volt, mert nem tanulta meg, csak belecsöppent.

– Kanyarodjunk vissza a Szabad Európa Listához: melyek azok az értékek, amelyek Önt a Fidesz mellé állították?

– Szerintem a Fidesz jobban érzi, mi az európaiság, mint bárki más ebben az országban. A Fidesznek van elképzelése arról, mi ez az Európa, amiben élünk. A baloldalnak is van egy elképzelése, ami szerintem teljesen idejétmúlt. Az, hogy a baloldal minden további nélkül elfogadta azt a szemtelen sületlenséget, amit Rumsfeld mondott tavaly, hogy Ó-Európa, meg Új-Európa, számomra egészen hihetetlen, hogy ezt csak úgy lenyeljük. A konzervativizmus mondanivalója az – bárhol Európában -, hogy igenis kell változni, de nem lehet teljesen elszakadni a múlttól, van, amit meg kell őrizni. Mert a múltban is élünk, meg a jövőben is élünk. A jövő nem lehet csak a baloldal monopolterülete. A baloldal természetesen nagyon szereti hangoztatni, hogy a jövő az övék, csak ők tudják a társadalmat elvezetni a modernségbe. Ez pedig nem így van. Az európai modernséget szerintem – sok tekintetben – erőteljesebben és hatékonyabban a Fidesz képviseli. A fiatalok zöme is a Fidesz mellett áll, mivel a baloldal képtelen képviselni azokat az értékeket, amiket a mai magyar fiatalok éreznek, magukénak vallanak. Egyszerre magyarok és európaiak.

– Mik azok az értékek, amelyeket Ön fontosnak tart majd az Európai Parlamentben képviselni?

– A kisebbségi kérdések, erről már beszéltem is, valamint az alkotmányozási kérdések abban a vonatkozásban, hogy miképpen lehet áthidalni a demokratikus deficitet Európában. Érdekel még az is, milyen legyen Európa szerepe az Egyesült Államok és Oroszország között. Aztán Magyarország szempontjából fontos még a hatékonyság kérdése az uniós pályázatok tekintetében. Ha így megy tovább, fennáll annak a veszélye, hogy nettó befizetők leszünk. Szinte senki nem tud semmit az unióról, és ez a kormány, attól tartok, alkalmatlan a feladatra.

– Hisz Ön abban, hogy e globális világban a nemzetállamoknak van jövőjük?

– Nagyon is hiszek benne. Az elmúlt öt-tíz év során Nyugaton is sokat erősödött a nemzetállam fogalma, ahhoz képest, hogy a háború után erős volt az egységesítésre való törekvés, amire már korábban utaltam is. Mindenkinek fontos az adott közösség, amelyben él, hisz ott ugyanazokkal a diskurzusokkal találkozik, ezeket termeli újra és a közmegegyezéses kultúra alapján könnyebben meg is érti egymást. Létrejön tehát a közös kultúra fogalma, és erre még rájön a nyelv. Az Európai Unió is egyesült nemzetállamok közössége. Csak szilárd nemzeti öntudattal, határozott érdekérvényesítő képességgel érdemes odaállni a többiek mellé, máskülönben perifériára szorulhatunk. Hatékony érdekvédelmet kell kialakítani, és tényleg ne legyen hümmögés. Ez végső soron azt jelenti, dolgozni kell.