Orbán Viktor évértékelő beszéde

A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület (MPEE), amely ebben az esztendőben ünnepli tizedik születésnapját, nyolcadik alkalommal kérte fel Orbán Viktort, hogy évértékelő beszédben összegezze az elmúlt tizenkét hónap legfontosabb tanulságait. Martonyi János, az egyesület elnöke bevezetőjében az MPEE korábbi elnökét, a Magyar Köztársaság egykori államfőjét, a helyszínen is jelen lévő Mádl Ferencet köszöntötte, aki ezen a vasárnapon ünnepelte 75. születésnapját, majd felkérte Orbán Viktort az évértékelő beszéd elmondására. Az alábbiakban ebből közlünk részleteket.

Talán többen emlékeznek, gyakran azt a példát szoktuk felhozni évértékelések alkalmával, amikor a gyermeket odaállítják a szülők vagy a nagyszülők az ajtófélfához, hogy megnézzék, mennyit nőtt egy év alatt. Az elmúlt években sok érdekeset és furcsát tapasztaltunk az ilyen alkalmakkor. Volt, hogy azt kellett látnunk, a gyerek megfogadta a szokatlan tanácsot – merjünk kicsik lenni -, összehúzta magát és összement. Aztán volt, hogy azt kellett megállapítanunk, hogy ugyan a gyerek kisebb lett, de már ez sem számít, mert a mértékegységet időközben megváltoztatták és a hagyományos mérést felváltotta a hantaméter. De mi a helyzet a gyermekünkkel az idén? Nos, bármily különös és váratlan, a gyerek nagyobbnak tűnik az ajtófélfához képest. Így van, ezt látjuk és halljuk úton-útfélen. Ennek örülnünk kellene, de valahogy belül érezzük mindannyian, hogy itt valami nincs rendben. Valami nem stimmel. (…)

Költségvetésünk hiánya a választások várható időpontjára meg fogja haladni a 10 százalékot. Ha az államadósságunkat nézzük, azt látjuk, hogy a növekmény három év alatt annyi volt, mint amennyit Kádár János harminc esztendő alatt vett fel. (…) Ha távolabbról nézzük a valóságot, jól látható, hogy a magyar gazdaság nem a saját lábán áll. (…)

Akinek csak a részvétel a fontos, az eleve beletörődött a vereségbe. Már a verseny előtt feladta, és eleve kudarcra ítélte magát. Magyarország is benevezett egy versenyre, egy komoly és nehéz versenyre, ahol a puszta részvétel egyvalamire elég, a lemaradásra. Hazánkat járva a legfájóbb és leginkább lehangoló érzésem az volt, hogy 2005-ben Magyarország elfogadta, nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. 2005 a beletörődés éve volt a magyarok számára. (…) Ha elfogadjuk, hogy a részvétel a fontos, nem a győzelem, higgyék el, mindent elveszíthetünk, végül még a részvétel lehetőségét is. Magyarország mindig veszített, amikor nem akart igazán győzni. Amikor elhitte, hogy nem képes többre. Jól ismerjük, hiszen nap mint nap halljuk a hangot, amelyik folyton arról beszél, mit miért nem lehet. A kishitűség hangja ez. (…)

Magyarország ma is többre képes. Magyarország képes győzni a versenyben, nem csak részt venni, és utolsóként kullogni, ahogy most tesszük. Magyarország képes megvalósítani az előttünk álló feladatokat, ha hisznek benne, ha bíznak benne. Az emberek ma nem tapasztalnak érzékelhető javulást. Hiába a kormány látható igyekezete, mégsem érzik. Ez a kormány ennyit tud. Ígérget vagy legfeljebb a Fideszt kergeti. (…)

Úgy látom, ha a 2005-ös évet saját szempontunkból nézem végig, a tapasztalat éretté tett bennünket. A sikerek és a kudarcok megtapasztalása segített ehhez. Megértettük, hogy a vereség sok mindenre megtaníthatja az embert. A vereség figyelmeztet és elgondolkodtat. Ha tanulunk belőle, javunkra válik. Mi összeértünk, egybeforrtunk és megerősödtünk. A tapasztalat és az idő viszszavonhatatlanul éretté tett bennünket. Nem vagyunk már olyan fiatalok, hogy mindig igazunk legyen. Ezért lehetünk megbízható szövetségesei az embereknek. (…)

Számomra az országjárás legvilágosabb mondatát Pécsett fogalmazta meg valaki, aki azt mondta, az előttünk álló évben az a fő kérdés, bekanyarodunk-e, amikor jön a kanyar, vagy bátran megyünk tovább egyenesen. Egyenesen a falnak. (…) Most egy igen éles kanyar következik az úton. Ezt mutatják a veszélyt jelző táblák. A nemzetközi hitelintézetek leminősítései, a konvergencia-programra kapott elégtelen osztályzat. Nos, be tudjuk-e venni a kanyart? (…)

Sehol Nyugat-Európában nem fordulhat elő, hogy egy ország a saját gazdáival szemben folytasson mezőgazdasági politikát. Az ilyen kormány sok sót nem eszik meg. Egyetlen kiút van ebből a helyzetből, és ha esély van rá, akkor ezt nekünk meg is kell cselekedni. Hosszú idő után először a gazdatársadalom képviselőjét kell a mezőgazdasági tárca élére állítani, hogy legyen, aki Önöket képviselje. (…)

Tettünk egy javaslatot új munkahelyek létrehozás érdekében is. Ha polgári kormány alakul Magyarországon, akkor 2006. július elsejével a mostani 29 százalékpontról 19 százalékpontra fogjuk csökkenteni a tb-járulék mértékét. Amikor a polgári kormány 1998-ban megkezdte munkáját, akkor 39 százalék volt a tb-járulék. Azt levittük a mai huszonkilencre. (…)

Tavaly csak azért, mert rossz volt a gazdaságpolitika, mert fölültünk annak az érvnek, hogy a munkanélküliség a piac velejárója, hatvanezer ember elveszítette az állását és a magyar költségvetést körülbelül 220 milliárd forint veszteség érte. Nem az tehát a kérdés, hogy képesek vagyunk-e ezt megtenni, hanem az a kérdés, hogy van-e egyetlen érv is, ami azt mondja, hogy ne tegyük ezt meg? Nincs más választásunk. (…)

Találkoztam olyan emberekkel, akik segélyből élnek. Elvesztették a munkahelyüket és most segélyt kapnak. Nekik is elmondtuk, hogy jó, ha mindenki tudja: a segély nem megoldás. A segély nem gyógyszer a munkanélküliségre. A segély fájdalomcsillapító. Igaz, minél nagyobb a baj, annál gyorsabban, és annál nagyobb dózisban van rá szükség, de az igazi orvosságot, a bajból kisegítő segítő kezet, azt csak a munkahely teremtheti meg. (…)

A magyar ember fejében a család az a gyermekkel azonos. És a polgári politikai erők számára is érdemes rögzítenünk azt a tényt, hogy számunkra család minden olyan együttélés, ahol gyermek van. A család ellentéte a versenynek és a piacnak. A család az önzetlen gondolkodás helyszíne, ezért ahol önzetlen gondoskodás van két ember között, azt mi családnak tekintjük. Nincs tehát csonka család, csak teljes értékű család van. (…) A magyarok a világ egyik legcsaládszeretőbb népe. Az asszonyok pedig általában több gyermeket szülnének, mint amennyit végül vállalnak. Az otthonteremtés is a legerősebb vágyak között szerepel. Amikor polgári kormány volt Magyarországon, bevezettük a gyermekek után járó adókedvezményt, amelyről kimutatható, hogy a családok 85 százaléka teljes egészében igénybe tudta venni, 13 százaléka pedig részben. Ezt a rendszert megszüntették, mint ahogy eltörölték a rendszeres gyermekvédelmi támogatást is. A családi pótlék kétszeresére emelése a legtöbb család számára ezt nem ellensúlyozta. (…)

Számos olyan család van, ahol az ember azt hinné, hogy a fiatalabbak tudják támogatni az idősebbeket, de miután a fiatalok munkanélküliként kezdik az életüket, pont fordítva történik: még a nyugdíjasok próbálják támogatni a fiatalokat, időnként még az unokáikat is. Én nagyon nagy reményekkel vagyok a tb-járulék csökkentésének ügyét illetően, mert ha igaz, hogy úgy, mint azt tettük korábban, most is munkahelyek százezreit tudjuk létrehozni, akkor lesz a magyar költségvetésnek elegendő ereje, arra, hogy a 13. havi nyugdíjak után az előttünk álló parlamenti ciklus végéig, 2010-ig be tudjuk vezetni a 14. havi nyugdíjat. Ez nemcsak az időseket, hanem mint látjuk, a fiatalokat is segíti. (…)

Magyarország polgárai közel sem olyan kiszolgáltatottak, mint azt gondolni szoktuk. A mindenkori magyar kormány kezében megvannak azok az eszközök, amelyekkel megvédheti polgárait a luxusprofittal szemben. A kormány szabja meg a villamos energia árát, a gáz árát, a gyógyszer árát, a vasúti közlekedés árát, a kötelező felelősségbiztosítást a gépkocsiknál, hogy csak néhány beavatkozási lehetőséget ismertessek. Ha tehát a kormány valóban a polgárok oldalán áll, és nem a luxusprofitot rajtunk érvényesíteni akaró nagytőke oldalán, akkor megvannak az eszközei ahhoz, hogy megvédje az embereket. (…)

Mi úgy képzeljük el Magyarországot, mint egy szövetséget. Három és fél millió kis birodalom szövetségét, három és fél millió otthon szövetségét. Ezért nyugodtan mondjuk ki, hogy az otthon nem lehet életcél. Ma az Magyarországon. Az otthon nem luxuscikk, pedig sokan így érzik. Mondjuk ki, hogy az otthon az ember szerves része. Otthon nélkül éppúgy éreznénk magunkat, mint ruha nélkül. Ezért a mindkori kormány legfontosabb erkölcsi kötelességei közé tartozik az, hogy az otthonteremtés ügyét kellő gonddal kezelje. (…)

A konzultációnak is, és a mostani országjárásnak is van egy örömteli tanulsága. A változás már el is kezdődött. Valami születőfélben van. Ugyan érzékelhető az országot uraló kilátástalanság, a bizonytalanság, a beletörődés, de ezzel szemben szerveződőben van egy egyfajta „csak azért is” hangulat. (…) Vannak, egyre többen vannak, akik hisznek abban, hogy a győzelem a fontos és nem a részvétel. Hiszik, hogy Magyarország többre képes. (…)

Mi, magyarok elfelejtettünk szolidárisak lenni egymással. Elfelejtettük, mi az a magyar szolidaritás. Pedig mindig is ismertük és tudtuk, hogy ez a legfontosabb érték, ez a keresztény tanítás egyik olyan sarokköve, amit a nem hívők vagy a más vallásúak is elfogadnak, és magukénak éreznek. (…) A következő kormánynak a szolidaritás kormányának kell lennie, hiszen a közélet, a politika, az állam egyetlen célja és értelme, hogy segítse az embereket a törekvéseikben, a boldogulásban és hogy az emberek számíthassanak egymásra. Amikor új államról beszélek, akkor az új állam a szolidaritás erős szervezete lesz a mi elgondolásunk szerint. (…) Bárhová is menjünk a világban, egészen biztos, hogy hátrányos helyzetből indulunk az ott élő nemzet polgáraival szemben. Kell egy olyan hely a világon, ahol mi vagyunk előnyben, ahol mi vagyunk a kivételezettek. Ez lesz a választás tétje. Az új kormány feladata, hogy újjáélessze a magyar szolidaritást. (…) Nem várjuk el egyetlen más országtól sem, hogy ott mi, magyarok legyünk előnyben, hogy ott kivételezzenek velünk. Ezt egyetlen országtól várjuk el: Magyarországtól. De Magyarországtól elvárjuk!

És bizony mondjuk ki: amelyik ország nem szolidáris a saját polgáraival, vagyis ahol a kormányzás üzlet, és nem bizalomra és gondoskodásra épül, ahol az állam nem mutat példát az egymás iránti felelősségvállalásból, egymás megbecsüléséből és segítéséből, annak az országnak Európában nincs jövője.

Innen érthető meg a 2006-os választások tétje is. Általában azt mondhatjuk, hogy minden demokratikus választás tétje az, hogy az emberek megtalálják-e a legjobb közös megoldást. Ha nekünk, magyaroknak sikerül megtalálnunk a legjobb közös megoldást, akkor elmondhatjuk, hogy a magyar választópolgárok nemcsak résztvevői a választásoknak, hanem győztesei.

Ma nem az a tét, hogy rabok legyünk vagy szabadok, a tét ma az, hogy győztesek leszünk vagy csak résztvevők, vagyis vesztesek. Beletörődünk-e, hogy évről évre rosszabb lesz minden, vagy elhisszük, hogy élhetünk jobban is. A választások tétje az, hogy a magyar szolidaritást választjuk vagy a kíméletlen és közönyös vadkapitalizmust. A XXI. századot vagy a múlt századot. Ez a kérdés, kedves barátaim. Hát válasszatok!

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

(Összeállította: Somorjai Viktória)