Ezerszer is igen!

– Kornélia tizenkilenc éves volt, János húsz, amikor először megpillantották egymást, majd néhány év múlva össze is házasodtak. Nagy bátorság kellett, hogy ilyen fiatalon életre szóló szövetséget kössenek?

Pálúr Kornélia: – Egyáltalán nem. A mából nézve talán korainak tűnik ez az életkor, főleg a házasságkötésre, mi viszont az első perctől kezdve teljesen természetesnek gondoltuk, hogy összetartozunk. És talán azért sem éreztük ezt furcsának, mert mások voltak a szokások, és mert a találkozásunk előtt külön-külön is arra készültünk lélekben, abban reménykedtünk, hogy egyszer majd lesz egy jó házastársunk, akivel örömmel leéljük az egész életünket. Hogy ez nem hiú ábránd, a családi mintáink is megerősítettek benne, mindkettőnk szülei, bár más kulturális közegben éltek, istenfélő és családszerető emberek voltak. Így attól kezdve, hogy egy nyári keresztény táborban megismerkedtünk, soha egy szemernyi kétely nem volt bennünk, jól tettük-e, hogy egymást választottuk.

– Szerelem volt első látásra?

Pálúr János: – Az én részemről abszolút. Kornélia szavait viszont még annyival kiegészíteném, hogy a találkozásunk idejére nemcsak a jó házastárs iránti vágy volt meg a szívünkben, hanem az is, hogy magunkhoz hasonló hívő keresztény fiatalokkal lehessünk együtt. Ez a rendszerváltás előtti időkben még egyáltalán nem volt olyan egyszerű és magától értetődő dolog, mint manapság. Utólag visszanézve pedig ettől lett különösen nagy ajándék ez a néhány tábori nap, hogy nem csupán hozzánk hasonló gondolkodású emberekre akadtunk, hanem a társunkat is megleltük. A hit, az, hogy mindketten olyan partnert kerestünk, aki ugyanolyan istenfélő, keresztény életet szeretne élni, és majd ebben a szellemben nevelni gyermekeket, lett aztán a házasságunk alapja. És ez alap soha nem rengett meg a három évtized alatt, de még csak hajszálrepedés sem esett rajta.

Kornélia: – Ezért is gondolom, hogy egy kapcsolatban nincs ennél fontosabb. Persze az sem lényegtelen, hogy két ember érdeklődésének legyen valamiféle keresztmetszete, mondjuk egy közös hobbi vagy hasonló világlátás, nevelési elvek, de ez önmagában még kevés. Mi rengeteg problémán, konfliktuson úgy jutottunk túl, hogy kétségek nélkül tudtuk és tudjuk a mai napig: nem vagyunk egyedül, van valaki, aki segít minket a bajban, új célt mutat, ha kell, és akinek az örömeinkért is köszönetet tudunk mondani.

János: – Muzsikusként jól ismerem azt a világot, ahol tehetséges zenészek élnek együtt, ami lehet akár egy nagyon mély, tartós kapcsolat záloga. Mégis azt kell mondanom, boldog vagyok, hogy nem zenész a feleségem. Mert úgy érzem, az, hogy a mi házasságunk alapját a közös hitünk adja, vezet majd el minket egyszer, az életünk végén a valódi megérkezéshez. Biztosan fantasztikus dolog, ha két ember ugyanúgy érti-érzi a zene szavakon túli lényegét, de ez csak valameddig tudja elvinni őket az úton, mert hiányzik belőle a teljesség. Az örökkévalóságba mutató értékeket a hit adja meg. És az a jó, ha ez belülről jön, természetesen és felszabadultan. Nyilván mi sem a nagy szavakban éljük a mindennapjainkat, és azt sem gondoljuk, hogy többek, magasabb rendűek lennénk másoknál a választott értékrendünk által. Egyszerűen csak úgy érezzük, ez a fajta élet visz minket a célba.

– János amellett, hogy tanít a Zeneakadémián, sokat koncertezik, illetve a budapest-fasori református templom orgonistája is, mondhatni, kiteljesedett a muzsikusi pályája. Nem volt nehéz otthon tartani a frontot a négy gyerekkel?

Kornélia: – Amivé lettünk, külön-külön és együtt is, az elejétől közös ügy volt; amiben tudtuk, segítettük egymást. Én angol–magyar szakos tanárként végeztem az ELTE-n, de mivel a három nagy gyermekünk korán jött, és szinte egymás után, majd tízéves kihagyás után megszületett a most tizenhárom éves kishúguk is, csaknem húsz éven át otthon voltam. De valahogy ezt sosem éltem meg áldozatnak, nem éreztem, hogy bezárva, beszorítva lennék, vagy lemaradnék valamiről. Persze ehhez az is kellett, hogy mindketten tényleg szívből akartuk a gyerekeket, János pedig a nem szokványos munkája miatt napközben sok időt tudott velünk tölteni. Nyolc-kilenc éve aztán mondhatni fordult a kocka, és János van otthon többet, hiszen egy általános iskolában vagyok angoltanár, illetve igazgatóhelyettes. Vagyis innen nézve tényleg nem maradtam le semmiről. Szoktam is mondani a kollégáimnak, hogy a munkát bármikor el lehet kezdeni, és még akkor is dolgozhatsz a nyugdíjig jó pár évet, de a gyerekekkel töltött idő pótolhatatlan.

– Hárman közülük már felnőttek. Milyen lett a végeredmény?

Kornélia: – Véletlenül sem akarnám azt sugallni, hogy a mi családunkban soha semmikor nem voltak problémák. A gyerekeinket bizony nevelni kellett, megfogni őket, vagy éppen ellenkezőleg, elengedni bizonyos helyzetekben. Mikor hárman egyszerre lettek kamaszok, különösen szükség volt a türelemre; fel tudok idézni olyan családi nyaralást, amikor merő csomó volt a gyomrom, hogy békességben és erőfitogtatás nélkül lemenjen az a néhány nap. Ezeken a dolgokon ugyanolyan természetességgel végigmentünk, mint bárki más, talán azzal a különbséggel, hogy próbáltunk mindig rengeteget beszélgetni velük. És sokat segített a baráti közeg, ahol hasonló értékek szerint nevelődtek a gyerekek. Hogy ezek miatt vagy sem, de felnőttkorukra egészen jópofa személyiségek lettek.

János: – Egy fantasztikus dolgot emelnék ki ezzel kapcsolatban. Mostanában csodálkoztunk rá arra, hogy a gyerekeink, túl a természetes lázadásokon, nem is tőlünk, hanem a rajongott nagyszüleiktől vettek át jó néhány dolgot, és egy az egyben a tőlük látott mintákat követik a saját párkapcsolataikban, életükben. Ez nem csupán a folytonosságát biztosítja annak, amiben mi hiszünk és amit képviselünk, hanem direktben áthidalja a generációkat. Az én szüleim sajnos már nem élnek, ám a fiam fiatal felnőttként, még a házassága előtt lakott együtt édesanyámmal, és mi is meglepődtünk rajta, de soha nem volt köztük semmilyen konfliktus, tökéletesen tudtak alkalmazkodni egymáshoz. Óriási élmény volt ezt látni, ahogyan azt is lelkesen figyelem, amint önként és szívből egyre inkább melléállnak azoknak az értékeknek, amiket itthon magukba szívtak. Nincs annál nagyobb elismerés, mint ha a gyereked hitelesnek tart.

– A muzsikusi pályán egyikőjük sem akarta követni?

János: – Mindegyiknek nagyon jó a zenei vénája, jártak zeneiskolába, hobbiként meg is maradt nekik a hangszer, az ének, de teljesen más pályára léptek: a fiunk jogász lesz, az egyik nagylányunk tanító, a másik pszichológushallgató. És mivel én egészen különleges úton lettem muzsikus, forradalmi utakat kellett bejárnom hozzá, megharcolva közben a teljesen racionális beállítottságú építészmérnök apámmal, egyet biztosan tudtam: ha lesznek gyerekeim, soha nem fogom a jövőjüket kézi vezérléssel építeni. A szülő dolga nem ez. Hanem hogy a stabil hátteret biztosítsa, és ott legyen a gyerek mellett örömben-bánatban. A hivatását és a házastársát mindenkinek saját magának kell megtalálnia.