Ezüstkehely, üvegkorsó, pléhcsajka

Szigorló János fiatal csikó módjára nyargalászott fehér köpenyben a belosztály rácsos vaságyai között, minden betegnek mondott biztatót, miközben a bölcsésznek és versfaragó poétának is készülő István serényen lapátolta a barnaszenet befelé a kis pinceablakon.

Amint fogyott a szénrakás előle, úgy gyarapodott háta mögött a tömeg, azért tűnt fel neki, mert a megyei rendőrkaszárnyával szemben laktak a Rákóczi úton. Százával jött, tódult az acélgyárból, a bányákból és Bátony, Kazár meg Vizslás felől az engedetlen „munkásosztály” tüntetni két fogdába zárt forradalmi vezetőjük, Gaál Lajcsi meg Viczián Pista szabadításáért.

István maga mögé nézett a csendesen fortyogó tömegre, aztán fel az égre, ahol mintha egy sötét holló röpdösött volna felette: a végzet. Tán még a szárnya suhogását is hallotta, de a munka nem várhat, hisz megígérte édesanyjának. Ráfogott hát a lapát nyelére, amikor félreérthetetlen géppisztolysorozat hasított fel a háta mögött, hogy könyörtelen sortűz feleljen rá a rendőrség ablakaiból. István halálos koponyalövéssel bukott a barna szénhalomra.

A percekig süvöltöző tűzcsapásban, akár a fájáról levert dió, úgy potyogtak a menekülő emberek, köztük gyerekek a vértől csatakos földre. A rendőrséget Ladvánszky Károly parancsnokolta, aki 1989-ben országos rendőrfőkapitányként fejezhette be szakmai pályafutását, segédje volt még Darázs István ávós parancsnok és Devcsics Miklós katonatiszt, aki pedig 1989-ig a Kádár-féle kommunista párt parlamenti képviselője lehetett.

Hogy a könyörtelen ávós tűzcsapásban mennyien haltak meg a helyszínen, a kórházban, menekülés közben elvérezve, útban haza a környező falvak felé, azt csak becsülni tudják a szemtanúk, a kutatók, és kedvükre kozmetikázhatták a szocialista történészek. A halottak számát 60 és 130 közé teszik, de ez már sohasem fog kiderülni. A salgótarjáni volt a legtöbb áldozatot követelő az 1956-os sortüzek közül.

János, a szigorló riadtan hőkölt vissza a Bányakórház sarkig vetett vaskapui előtt. Az udvar emberi nyöszörgéstől pulzált, a földön roncsolt testek rángatózva búcsúztak a földi világtól. János, aki néhány éve, akkor már dr. Fancsik János 90 esztendős nyugalmazott főorvosként megmutatta nekem azt a kórházudvart, ahol úgy sanyarogtak kínjaik közt a tehetetlenek, mint gyilkos csizmatalp alá szorult hangyaboly. „Belelőttek a tömegbe! Kétszer is!” – harsogta az egyik teherautó vezetője, miközben adogatta le a platón hányódó vagy már élettelen testeket. A felfordulás közepén, akár a közlekedési rendőr, János irányított: „Sebesült, azonnal vigyék be az épületbe! Sajnos halott, vigyék a hátsó udvarba tisztelettel a többi mellé!”

– Engem akkor mint kezdő belgyógyászt, miközben a sebesülteket vizitáltam, kit hol ért a golyó, elfogott a halálfélelem – emlékezett vissza dr. Fancsik főorvos úr az udvaron. – A pécsi egyetemen tanultam ugyan hadi sebészetet, de a valóság megríkatott. Több mint negyven elhunytra emlékszem, köztük egy kisfiúra, aztán Telek Ilonkára, Fényes Sanyira, többször is beszélgettünk az utcán, aztán Tóth Jóskára, végül pedig a bölcsésztanuló Pistire, akit szénlapátolás közben lőttek agyon. Aznap reggel még láttam is…

A vérengzés másnapján Fancsik doktor az egyik városi ávóstól, Miklós Ferenctől, akit jól ismert, és aki tagja volt a kivégző brigádnak, megkérdezte: „Te Frici, miért tettetek ilyen szörnyűséget?!” Frici azt válaszolta, „mert ránk lőttek a tömegből, ők kezdték”. Mindketten tudták, hogy ez nem igaz.

Ladvánszkyt és egy Koltai nevű őrnagyot a „rendcsinálás” parancsával küldték Kádárék a szocialista mintavárosba, akik ennek tudatában a munkástanáccsal már szóba sem álltak, és az erőszak mellett döntöttek. A munkahelyi uszítást és a tömeges vonulást egyenesen az ÁVH-s torkolattűzbe maga a hatalom szervezte meg, elrettentő példát statuálva. Bizonyíték erre, hogy az utcára vitt tömeget egyik oldalon Darázs István karhatalmistái, a másikon Ladvánszky rendőrei, valamint még Selupin szovjet parancsnok katonái és két tankja várták. Nem csoda, hogy Ladvánszky jelentése szerint a tűzcsapás alatt „a karhatalmi egységek tagjai között halott, súlyos sebesült nem volt”. Mindannyian a rendőrség ablakai, illetve a megyei tanács előtti földárok takarásából mészárolták a gyanútlan, kiszolgáltatott tömeget.

Amikor a nyugdíjas főorvossal végigjártuk a helyszíneket, szintén az ő közbenjárására tudtam beszélni a szintén már bőven nyugdíjas Istvánnal, aki 1956-ban még kamaszként a tűzhelygyár csiszolója volt. Elmondta, őket kora délelőtt azzal kürtölték össze a nagy csarnokba, hogy menjenek tüntetni, mert két munkástanácsi vezetőt letartóztattak a mocskos ávósok.

– Csak tőlünk legalább hatszázan vonultunk a Rákóczi úton, mint május elsején volt szokás, aztán sokáig várakoztunk vagy kétezren az épület előtt. Volt, aki azt mondta, menjünk vissza a gyárba, nem történik itt semmi – emlékezett vissza István, aki teljes nevét azért nem vállalta, mert évtizedeken át és azóta, élete végéig fél. – Ki merészel közel menni a tűzhöz, ha messzire pattog a szikra? Mikor az első sorozatot kiengedték, egy öreg szaki bácsi lerántott a földre, és azt kiabálta, feküdj, te taknyos, mert agyonlőnek! Onnan néztem fel, és láttam, hogy az ablakokból tüzelnek. Az előttem fekvő hátát felszántották a golyók. Nekem a kalapomat vitte le a fejemről, de én megúsztam. Utána negyven évig nem hordtam kalapot, sapkát, semmit. Még a legnagyobb télben sem! Mert suhancként heteken át azt álmodtam, hogy lőnek rám, jön belém a golyó, földbe ásnak.

Azokból az ablakokból meg földárokból néhány odavezényelt magyar meg szovjet katonán kívül tarjáni pufajkások gyilkolták a tarjáni civileket: gyereket, diákot, anyát, munkást, nyugdíjast, akit értek. Erősíti a feltevést az akkori honvédelmi miniszter, Révész Géza 1957-es jelentése, miszerint „1956 novemberében a tapasztalt pesti és tarjáni pártmunkások agitációjának köszönhetően összesen 350 városi munkás, irodista jelentkezett önkéntes ávósnak, akik ha kell, fegyverrel védik meg a munkás–paraszt hatalmat”.

Ez a beszéd! – csettinthettek rá a budapesti pártközpontban. Minderre csak ráerősített Marosán György akkori hírhedt kijelentése: „Mától kezdve lövünk!” Lőttek is! Mert szerencsétlen Fekete Jóska is hogy járt. Szerelmes szívvel igyekezett gyűrűs menyasszonyához, amikor elkaszálták, lehet, hogy éppen valamelyik ávósnak állt munkatársa. Állítólag síremlékére csak annyit íratott a műkövessel édesapja: MIÉRT? Be is hívatták a rendőrségre, hogy viselkedjen már rendesen. Azóta ő is ott fekszik a fia mellett, közös sírban a műkőbe vésett kérdés alatt.

Kis Moszkva (Salgótarján gúnyneve) vérben fürdött azon a napon: saját polgárai vérében. És a vöröses utcai tócsák felett, akár kialudt gyertyák, kegyelettel füstöltek a gyárkémények. A hegyről Salgó várának lőrései zavart sötéten meredtek alá a testvérgyilkos Rákóczi útra.

És az emberek ezrei, igaz, félelemben és gyászban, de ugyanúgy jártak megint dolgozni, mint előtte. Délutánonként, miheztartás végett, félszáz kalasnyikovos karhatalmista, később munkásőr menetelt végig a főutcán, mint a felkent hatalom védelmezői, hősei. Ezzel nagyjából el is volt intézve minden!

Akit megmart a kígyó, fél az a gyíktól is. Nem voltak szervezkedések, zendülések, titkos összejövetelek. Sokan akár a keresztelőkre, az áldozatok temetésére sem mertek elmenni, mert mit szól a szakszervezeti titkár, a politikai tiszt vagy a pártszervezet…

Mint előtte, az ávós gyilkosok és áldozataik hozzátartozói továbbra is ugyanabban az utcában laktak, gyárban, hivatalban dolgoztak, és ugyanabban a közértben vették a kenyeret meg a tejet. A mindennapokat évtizedeken át fortélyos félelem tartotta rendben, sőt igazgatta. Ha olykor mégis az igazságra vagy a keserű emlékezésre szomjúhoztak, inkább a beletörődés borospoharáért nyúltak a jó palócok, mert olyanok ők, akár a víz, az is annak az edénynek veszi fel a formáját, amelyikbe a történelem éppen beleönti. Lehet ezüstkehely, üvegkorsó, pléhbögre vagy alumíniumcsajka. Csak maradjon a békesség.

Persze az igazság úgy kerek, ha idevesszük, hogy jó néhány ávóst is megviselt az a nap, miután kitisztult a feje. Sokuk lezüllött, tönkrement. Bár mondjuk például a Katona Rezső nem ilyen volt, ő haláláig büszkén hordozta karhatalmista múltját, akár a városi munkásőrparancsnok, Godó János elvtárs, aki még 2001-ben is könnyes szemmel mutatta meg e sorok írójának féltve őrzött egyenruháját.

Miután Fancsik főorvos urammal akár a rózsafüzért, bevégeztük a tarjáni kálváriát, és visszavittem a sztálinista vágású bérlakásába, azt mondta, hogy vele együtt agyonhallgatta az egész város azokat a borzalmakat.

– Még a feleségemmel se beszéltünk róla soha – nyitotta meg a lépcsőház ajtaját. – Sem a sortűz után, de később, az 1970-es években sem. Amikor vizsgálatra jöttek hozzám az emberek, és én láttam testükön a lövések nyomait, még akkor is csak suttogva beszéltünk róla, mi történt. Gyakran éreztem úgy, mintha a gyilkosok helyett is mi szégyellnénk magunkat.

Tavaly aztán a szeretett és közismert 93 esztendős Fancsik János főorvos úr miután sápadt arccal, lázas homlokkal, remegő kezében Szent Mihály lova kantárját szorongatva kalapot emelt eme átmeneti földi világ előtt, végleg ellovagolt. Azóta bizonyára már többször is végigsétált a csillagok szegélyezte égi főutcán, ahol minden, talán még az is megtörténhet, hogy egyszer csak mosolyogva ráköszön a bölcsészhallgató, rímfaragó Ravasz Pista gyerek.

A két reményes jövőjű salgótarjáni fiatal…