Fabrikált vádakkal a halálba

– Időnként az az ember érzése, hogy ma sincs vége a Tóth Ilona-ügynek. Annak ellenére, hogy Jelenczki István filmjében ön és édesapja, a szintén történész M. Kiss Sándor mindent tisztáz…

– Nincs vége, mert nincs vége a forradalmat követő, kádári megtorló perek körüli vitáknak sem. Bár jelentős elmozdulás tapasztalható e téren. Továbbra is az a fő kérdés, hogy valós vagy koholt perek voltak-e az akkori bírósági eljárások. Sokáig az volt a történészek alapállása, hogy a pártállami megtorlás gépezete ha kis hibákkal is, de mégiscsak valóban megtörtént esetekben ítélkezett, és a kádári narratíva pusztán ezeket a valós eseteket interpretálta ellenforradalmi, illetve fasiszta cselekményekként. Tehát a periratok és a vádpontok lényegében hitelesek. Az utóbbi évek szisztematikus kutatásai azonban azt bizonyították, hogy szó sincs róla. Épp fordítva, egy ideológiai konstrukciót kellett a perekkel alátámasztani, és egyáltalán nem az igazság felderítése volt a politikai rendőrség és a bíróságok feladata. Olyan dokumentumokat kellett tehát fabrikálni, amelyek megalapozzák az elvárt ítéleteket. A rendszer feltétlenül be akarta bizonyítani, hogy akik részt vettek a forradalomban, züllött, bűnöző hajlamú emberek, lumpen alakok voltak. Már 1956 decemberében megszületett az a konkrét négypontos pártállami koncepció, amely szerint úgy kell bemutatni a nagyvilágnak is a szabadságharcot, mint olyan ellenforradalmat, amelyben a résztvevők szabadjára engedték legaljasabb ösztöneiket, és bestiális módon üldözték a munkás–paraszt hatalom híveit, támogatóit. És élesztgették a fasizmus eszméjét, de a szovjet elvtársak és a magyar kommunisták leverték ezt a kísérletet.

– Hogy keveredett a bosszú centrumába Tóth Ilona, a fiatal medika?

– Őt és társait 1956 november 19-én letartóztatták, mert a vád szerint röplapokat készítettek és terjesztettek. Mindeközben különböző bejelentések, feljelentések érkeztek a környékről a politikai rendőrséghez emberek eltűnéséről, gyilkosságokról és így tovább. A hatóságok találtak is egy halottat 1956 december 23-án. Nem vizsgálták ki alaposan, hogy mi is történhetett valójában, de nem is érdekelte őket. Egyszerűen egymásra tolták a röplapot terjesztő csoport, egy a bejelentésekből körvonalazódó homályos gyilkosság és egy azonosítatlan holttest ügyét. A fennmaradt iratok alapján pontosan máig sem tudjuk rekonstruálni, hogy mikor és hogyan döntötték el, hogy Tóth Ilonát teszik meg a gyilkosság elkövetőjének. Annyit tudunk, hogy a rendőrségen kicsikart beismerő vallomások bizonyosan utólag szerkesztett dokumentumok. December elejére pedig összeférceltek egy ügyet, amelynek Tóth Ilona került a fókuszába. Akit alkalmasnak tekintettek annak bebizonyítására, hogy még egy orvostanhallgató is csatlakozott a morális értelemben mélyen megvetendő ellenforradalomhoz. Az iratok ismeretében mi ugyanakkor oda jutottunk, hogy noha a medikából beismerő vallomást csikartak ki a hatóságok, a megtalált belügyes orvos szakértői vélemények, tárgyi bizonyítékok és a vallomások tüzetes összevetése mind-mind cáfolták a vádat.

– Kende Péter egy 2002-es írásában meg­döbbenve kérdezte a Népszabadságban Tóth Ilona kapcsán, hogy szobrot akarnak állítani egy gyilkosnak?

– A 2000-ben elfogadott negyedik semmisségi törvény kimondta, hogy semmisnek kell tekinteni a megtorlás során köztörvényes ítélettel született halálbüntetéseket is. Ez a törvény rehabilitálta Tóth Ilonát is, de csak jogilag. Azt, hogy mi történt vele valójában, többéves, egymástól független szálon futó történészi vizsgálatok derítették ki. Itt nemcsak a mi vizsgálatainkra gondolok, de például Jobbágyi Gábor és Szakolczai Attila feltárásaira is. Minden szakember arra az egyértelmű következtetésre jutott, hogy a gyilkosságot, amit a rendszer Tóth Ilona nyakába varrt, azt úgy, akkor és azért ő biztosan nem követte el.

– Mi lesz, ha kiesik a medika alakja a magyarok emlékezetéből? Elvégre az egész világon dúl az eltörlés kultúrája, vagyis a történelemellenesség…

– Minden nemzet identitása a közösen elmesélt történetein alapul. Nem véletlen, hogy a totális diktatúrák nemcsak az embereket akarják kontroll alatt tartani, de az emlékezetüket is. Sőt, ki is akarják törölni. Jól érzékelni ezt ma is bizonyos csoportok részéről. Pont ezért olyan fontos és aktuális napjainkban a múlt feltárása, a szimbolikus igazságszolgáltatással együtt.