– A múlt héten a Demokratából is értesülhetett arról a közvélemény, hogy egy művészeti és kulturális szalont indítanak a cigányságnak. Honnan jött az elképzelés?

– Raduly József fejéből pattant ki az ötlet, és Sánta Ferenc Kossuth-díjas hegedűművésszel azonnal melléálltunk, mert úgy gondoltuk, hogy ez közös ügy. Azt vallom, nem falakat kell emelni, hanem hidakat kell építeni nemzetek és népek között. Társadalmi rangot és polgárjogot kell adni a cigányságnak. Lakatos Menyhérttől Orsós Jakabig számos olyan elődünk van, aki öregbítette művészetével a cigányok hírnevét, és a magunk eszközeivel nekünk is meg kell tennünk azért mindent, hogy kultúránk ismét elismert legyen. Sajnos úgy tűnik, hogy nem csupán cigányok és nem cigányok, hanem az oláh cigányok, magyar cigányok és beások között is ellentétek dúlnak, de nem adjuk fel a reményt, hogy sikerül egységet teremteni a cigányságon belül. Hiszen mindannyiunknak ugyanoda nyúlnak vissza a gyökereink, éppen ezért nem szabad, hogy egymás ellenségei legyünk. Meg kell fognunk egymás kezét, mert ez az utolsó lehetőség. A cigányság ma nagyon rossz helyzetben van Magyarországon, erre megoldást kell találni, és nem szabad hagynunk, hogy nélkülünk döntsenek rólunk. És mindemellett az is örök igazság, hogy aki elveszíti nyelvét és kultúráját, az gyökértelenné válik.

– Magyarul a cigányság akkor tud beilleszkedni a többségi társadalomba, ha nem elnyomja, hanem megőrzi hagyományait?

– Pontosan így van. Péli Tamás festőművész mondta egyszer, de magam is ezt vallom: kettős identitásom van, kettős aranypántot hordok. A cigányságomat és a magyarságomat. Én mindkettőt meg akarom őrizni és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani. Nekem olyan tanáraim voltak, mint Szabad György, Bánffy György, Fodor András, a Békéscsabán élő Dányi László történész-újságíró vagy Mezei András. Nekik örökké hálás leszek, és mindig megőrzöm őket a szívemben. Szerencsére azt tapasztalom, hogy vannak olyan fiatalok, akik majd átveszik tőlünk a stafétabotot, mint például Kamarás István történész-politológus, Solymosi Imre vagy Rostás Krisztina politológus és még sokan mások. Addig azonban, míg ez megtörténik, erkölcsi kötelességünk nekünk, öregeknek továbbvinnünk, ápolnunk a hagyományainkat, amit hétszáz éves vándorlásunk során is megőriztünk. Arra pedig, hogy a hagyományok megőrzése hogyan sikerülhetett ennyi időn keresztül, egyszerű a válasz: a cigányságot a szeretet tartotta össze. Újra így kell lennie, békében, szeretetben kell együtt élnünk.

– Megkapják a támogatást a hagyományaik megőrzéséhez, a cigányság felemeléséhez?

– Inkább úgy fogalmaznék: bízom benne, hogy néhány éven belül lesz támogatás erre. Idén áprilisban egy Magyar Tudományos Akadémián rendezett konferencián mindenesetre ígéretet kaptunk, hogy lesz, aki segít majd minket. Olyan emberek voltak ott, mint Sólyom László, Vizi E. Szilveszter vagy Orbán Viktor, akiknek adhatunk a szavára. Nagy elődeink megálmodták, hogy egyszer lesz múzeumunk, színházunk, kutatóközpontunk. Ők ezt már nem érhették meg. De remélem, nekem megadatik, hogy ott lehessek a megnyitón. A szalonnal, amelyről beszélgetésünk elején szó esett, az a célunk, hogy meghívjunk tudósokat, művészeket, így pedig meglesz a lehetőség arra, hogy együtt gondolkodjunk, kitaláljuk, merre induljunk, ha erre megkapjuk az esélyt.

– Időszerűnek érzi ezt a közös gondolkodást?

– Mindenképpen. Hiszen mostanában kizárólag a gondokról esik szó, a konfliktusokról; Pátkáról, Gadnáról, Galgagyörkről. Érzem, hogy ez miért van. Elterelő hadművelet. Könnyebb erről beszélni, mint arról, hogyan lehetne megoldást találni.

– Azt mondta, hogy a magyar cigányok, beás cigányok és oláh cigányok között feszült a helyzet. Ez belülről fakadó ellentét, vagy egy kívülről jövő hatás eredménye?

– Jó kérdés… Az biztos, vannak, akiknek az az érdekük, hogy egymás ellen hangoljanak minket, széttagolttá tegyék a cigányságot. De nekünk át kell látnunk a szitán, össze kell súgnunk a díszletek mögött és kimondanunk: a jövőben nem lehetséges semmilyen érdekellentét, amiért szembemegyünk egymással. Most ez történik, és ezért nagy árat fizetünk.

– Kinek az érdeke a cigányság széttagoltsága?

– Ne várjon tőlem senki neveket, mert nekem nem az a célom, hogy bármilyen vitába, adok-kapokba belemenjek emiatt. Ráadásul a felelősökre mutogatás nem visz előre. Akinek van szeme, úgyis látja, mi történik. Most másnak van itt az ideje, és ezt nem győzöm hangsúlyozni: össze kell végre fognunk és kimondanunk, hogy csak akkor oldhatóak meg a problémák, ha sikerül megőrizni a nyelvünket, kultúránkat. Sajnos a fiatalok közül sokan már a nyelvünket sem ismerik, mert otthon nem mondják nekik, hogy ez fontos lenne. Vagy ha mondják is nekik, nem érzik ennek a súlyát. Az én gyermekeim is beszélnek angolul, németül, de cigányul legfeljebb akkor szólalnak meg olykor, ha velem találkoznak. Ez nagyon szomorú.

– A hagyományok őrzése hogyan vezet a cigányság helyzetének megoldásához?

– Azt gondolom, a cigánysággal szembeni ellenérzéseket részben az táplálja, hogy csak a rossz hírek jutnak el az emberekhez, a botrányok, a bűnügyek, de a hagyományainkat, kultúránkat nem ismerik. De hogyan is ismernék, ha jóformán nincs, aki erről beszélne nekik? Hogyan várhatnánk el, hogy a többségi társadalom kíváncsi legyen a cigányság értékeire, ha egyszer mi sem védjük őket? Ha a cigány fiataloknak sem tanítjuk meg a nyelvet, ha ők sem ismerik a költőinket, íróinkat, prímásainkat, énekeseinket, akkor honnan tudnának ezekről az elődeinkről a nem cigányok? Itt élünk több mint ötszáz éve, és nem ismernek bennünket. Ezen változtatni kell.

– Optimista a cigányság jövőjét illetően?

– Ha nem lennék az, akkor nem vágnánk bele a szalon szervezésébe. Hosszú távon nem lehet más célunk, mint az, hogy újra elfogadtassuk magunkat a hazánkban, Magyarországon, emlékeztessünk arra mindenkit, hogy a történelem folyamán a cigányok soha nem voltak a magyarság ellenségei. Viták biztos voltak régen is, de összességében véve mégis úgy élt együtt a cigányság és a magyarság, hogy elismerték egymás kultúráját, elfogadták a különbözőségeket. Hiszem, hogy a szeretet visz előre, nem a harag és a gyűlölet, és hiszem azt is, hogy lesz még itt olyan kormány, amely a cigánysággal közösen tesz majd a cigányok problémáinak megoldásáért. Mi olyan vezetést szeretnénk az országban, amely nem élelmet és alamizsnát oszt négyévente a választások előtt, hanem lehetőséget ad a felemelkedésre. Ez, azt gondolom, közös célja kell hogy legyen a hazájukat szerető magyaroknak és a cigányoknak.

Bándy Péter

ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY

író, költő, újságíró, az Írószövetség tagja

1949-ben született Újkígyóson.

1970–1988 a Lapkiadónál szerkesztő, főmunkatárs.

1986– az első magyar cigány újság, a Romano Nyevipe szerkesztője.

1989– a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság elnöke.

1990– a Magyarországi Cigányok Érdekszövetségének elnöke.

1993– a Közös Út című folyóirat alapító-főszerkesztője.

1994– a MÚOSZ Cigány Szakosztályának elnöke.

1995–1999 a budapesti roma kisebbségi önkormányzat elnöke, az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökségi tagja.