(F)egyház a diktatúra árnyékában

Amint a kiállítás kurátorai, Bors-Bulbuk Zsuzsanna és Soós Viktor Attila fogalmaznak, az 1945 és 1989 közötti időszakban a közép- és kelet-európai keresztény egyházat ért támadások olyan túlélőösztönnel ruházták fel a hívő közösségeket, valamint az egyház tanítóit, amelyről nekünk, az utókornak erkölcsi kötelességünk megemlékezni. A Mindszentyneum II. emeleti állandó kiállítása abból az erőből, meggyőződésből, kitartásból merít, amely az elszenvedettek hivatását, életét körülvette. Amint a kurátorok hangsúlyozzák, a tárlat egyfajta közös „napló” megnyitása…

Állami propaganda és cenzúra

Óriás (F)egyház felirat fogad bennünket a kiállítótér bejárata előtt, utalva a XX. század második felében elszenvedett egyháztörténeti vértanúsorsokra. A tárlat az 1945 és 1990 közötti egyháztörténeti, illetve politikai korszak sűrített krónikájától a meghurcolt áldozatok sorsát szimbolizáló életfák oszlopos erdejéig hét, egyre komorabb hangulatú termen kíséri át a szemlélődőt.

A bevezető teremben a Rákosi-korszak és a Kádár-éra államapparátusának emblematikus szereplőivel nézhetünk farkasszemet. Az üldözött egyházi oldalon Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímás, bíboros, Grősz József kalocsai érsek, Czapik Gyula egri érsek, Ordass Lajos evangélikus püspök és Ravasz László, a Dunamelléki református egyházkerület püspöke szerepelnek. Mellettük a rendszerváltást megelőző 45 év krónikáját tanulmányozhatjuk egy monumentális interaktív idővonal segítségével. Az információrengeteget a korszak kutatóinak mozgóképes beszámolói, illetve az egykori üldözöttek visszaemlékezései egészítik ki.

Régi filmhíradók, fotók, audiovizuális eszközök segítségével kirajzolódik előttünk a Rákosi-korszak brutális módszereket előtérbe helyező világa, a „klerikális reakció elleni harc”. Rákosinak a hatalomból való eltávolítása, vagyis 1956 után az új pártfőtitkár, Kádár János már körmönfontabb, finomabb eljárásokat részesített előnyben, megegyezésre, együttműködésre kényszerítve azokat, akik az ellenállás helyett az uralkodó politikai rendszert kiszolgáló apparátussal kollaboráltak.

Továbbhaladva az egyházellenes pártpropagandát bemutató terembe érünk, ahol a falakat a manipulációban élen járó Ludas Matyi, Népszava és Szabad Nép hasábjai borítják tapétaszerűen. Reakciós, fajtalankodó, valutaüzér, sötétséget elhozó, imperialista, demokrácia ellen izgató, külföldi tőke által pénzelt, demagóg. Ilyen és ehhez hasonló jelzőket tartalmazó szalagcímek hemzsegtek a korabeli sajtótermékek lapjain. A médiában összeesküvés-elméletekkel, hecckampányokkal, hamis sajtóhírekkel, gúnyrajzokkal ásták alá az egyházi személyek, közösségek tekintélyét. De a gyűlöletkeltésre a rádiókból hangzó agresszív beszédek és a televízióból folyó vádaskodások is ráerősítettek. A Rákosi-, majd a Kádár-diktatúra betiltotta az állami ellenőrzéstől független információs csatornák működését, de az egyházi lapokban is kemény cenzúra uralkodott. Semmilyen, a pártállammal szembeni kritika nem jelenhetett meg.

Tovább élő közösség

Egy hatalmas sátor bejáratán át a cserkészek idillinek tűnő, madárcsicsergős tábori világába jutunk. A Magyarországon 1910-ben indult és országszerte hamar elterjedt ifjúságnevelő mozgalmat a kommunisták 1948-ban lényegében beolvasztották a Magyar Úttörők Szövetségébe. A pártállam évei alatt a betiltott mozgalom tagjait folyamatos retorziók érték. Ám ha szűkebb és kockázatosabb keretek között is, de a keresztény közösségépítés a tiltások, megfigyelések, zaklatások ellenére is tovább élt, többek között indián köntösbe bújtatott szerepjátékok, álcázott táborozások során.

Az állambiztonság objektumokat, eseményeket, szervezeteket és személyeket figyelt meg, amelyekről fényképek készültek. Ilyenek például az 1950-es évekből származó, mosolygós gyermekarcokat megörökítő tábori fotók. Hátoldalukon lajstromszámok jelzik, hogy mely operatív dossziéba kerültek.

Titkos megfigyelés

A beszervezett ügynökök többek között konspirált, úgynevezett K-lakásokban adták le jelentésüket. A tárlat korabeli enteriőrt idéző, „Ék” fedőnevű konspirált lakása valóban létezett a Budapest II. kerületi Bem József utcában, és egészen a 80-as évek végéig használták kapcsolattartásra. A nappaliban elhelyezett nyomokat követve megtaláljuk a falikép mögé rejtett páncélszekrény bizalmas aktáit. A gondosan megtervezett fedősztori szerint a tulajdonos Stöckl, fedőnéven Somogyi házaspár tagjai – akik az állambiztonság, fedésben az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) munkatársai voltak – azért nem tartózkodtak állandóan az ingatlanban, mert csak időnként utaztak Budapestre, hogy magán-nyelvórákat adjanak. Ezzel szemben a lakás titkos hírszerző bázisként működött, ahol az operatív tisztek a beépített egyházi személyekkel találkoztak.

A konspirált lakásból az ÁEH helyiségébe lépünk. A hivatal 1951 és 1989 között a Belügyminisztérium meghosszabbított karjaként működött, jellegzetes pártállami szervként egyik fő feladata az egyházak ellenőrzése volt. Elnökei között pártfunkcionáriust, vasesztergályost és kőművest is találunk… A hivatal dolgozói nap mint nap nyomást gyakoroltak az egyházak vezetőire, különböző egyezményekre kényszerítették őket, és a tapasztalt demokráciaellenes kilengésekről értesítették a párt vezetőit, akik a megtorlásról gondoskodtak.

A faltól falig magasodó végtelenített kartotékfal az állam által működtetett, meglehetősen szerteágazó és kiterjedt besúgórendszer jelképe. A hivatali helyiség egyik ikonikus fekete telefonkészülékének kagylóját felemelve belehallgathatunk egy 1957-es keltezésű akta tartalmába is: „A Teológiai Akadémián valamely okból igen nagy a fegyelmezetlenség. Informátoraink szerint még az előadásokra járás rábírása tekintetében sem bírnak némely professzorok az ifjúsággal”– szól az ügynöki jelentés, korhű, nyakatekert, hivatalos megfogalmazással.

Ítélet előtt és után

1950 után egyre több egyházi vezető, pap és hitoktató került az államellenes feketelistára, akiknek méltóságát meggyalázták, kooperációra kényszerítve őket az ellenük kreált hamis vádak tárgyalásáig.

A tárgyalóterem elsötétített terében a bírói pulpitus és a vádlottak padja áll egymással szemben egy olyan korszakot megidézve, amikor precízen kivitelezett forgatókönyv alapján az ítélet már a tárgyalás előtt megszületett. Minden csak színjáték volt a jogi keretek látszatának fenntartásával. Sokakat a szovjet Gulagra hurcoltak, internáltak, börtönbüntetésre ítéltek vagy házi őrizetben tartottak.

A tárlat három kiemelt koncepciósper-csoportot mutat be digitális anyagok és hangfelvételek segítségével. Az első a Grősz József kalocsai érsek és társai ellen indított, a második a Regnum-perek, amelyek során többek között az ifjúságnevelő munkájáról ismert Regnum Marianum Katolikus Közösség tagjait állították bíróság elé. A harmadik percsoportot a protestáns diákegyesület, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) elleni ügyek képviselik. A hosszan elhúzódó koncepciós eljárások után az elítéltek éveket töltöttek börtönben…

Az utolsó terem felé vezető folyosó képei arról is mesélnek, hogy milyen alternatívákat kínált az egyházi eseményekkel, ünnepekkel szemben az állam politikai gépezete. Az egyházi esküvőt polgári szertartás, a cserkésztörekvéseket az úttörőmozgalom, a Szent Jobb-körmenetet a kenyérünnep, a keresztelőt a névadó ünnepség, a karácsonyt a fenyőünnep váltotta fel.

Bár a Rákosi- és a Kádár-korszak egyház­politikája jelentősen átformálta az emberek hithez való hozzáállását, ez az erőszakos váltás sokak számára természetellenes és elfogadhatatlan maradt.

Akik rendíthetetlenek maradtak

A kiállítás központi eleme az a hatalmas, belülről ragyogó fényt árasztó, Mindszenty-térnek nevezett installáció, amely összeköti az I. és a II. emeletet. Ezen keresztül lelátunk a Mindszenty József életútját bemutató kiállításnak arra a pontjára, ahol a bíboros az őt elítélő bíróság előtt az utolsó szó jogán szólal meg.

Fölötte rotundaszerűen annak a több száz embernek a fényképe sorakozik, akik egymással sorsközösséget vállalva szintén kitartottak keresztény hitvallásuk mellett.

Olofsson Placid bencés szerzetes atya például koholt vádak alapján tíz esztendőt töltött a Gulagon, és bár nyolc év után tudott először életjelet adni magáról, mindvégig szent kötelességének érezte, hogy erősítse sorstársaiban az élni akarást. Amint utólag fogalmazott „…az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?”

A vértanú Debreczeni Sixtus ciszterci szerzetest egy ávós teherautó gázolta halálra 1954-ben. Előtte két alkalommal is sikertelenül próbálták meggyilkolni.

A tiszta lelkű 26 éves papot, Boldog Brenner János ciszterci szerzetest pedig 1957 egyik téli éjszakáján oltáriszentséggel a nyakában ölték meg 32 késszúrással, miután tőrbe csalva egy beteghez hívták. Az elkövetők személyére sosem derült fény.

A meghurcoltak életútját jelképező, egyre sűrűsödő fekete oszlopok olyan életfák, amelyek vitrinjében a börtönévekből származó személyes tárgyakat helyeztek el. Van közöttük cenzúrázott tábori levél, fogkeféből eszkábált kereszt, élelmiszer-tárolásra alkalmas hímzett vászontasak, börtönben készült bicska, munkatáborban használt szőnyegszövő villa, kenyérbélből készített rózsafüzér és elhunytak sírjáról származó préselt virág is.

A látogatók útravalóul magukkal vihetik az egyik leghosszabb időt, több szakaszban összesen csaknem 19 évet börtönben töltő, az iskolák államosítása ellen küzdő Lénárd Ödön piarista szerzetes cigarettapapirosokra írt verseinek egy-egy másolatát.

A kurátorok hangsúlyozzák, hogy a XX. századi egyházüldözések során voltak, akik megtörtek, de olyanok is, akik a hosszú évekre szóló bírósági ítéletek ellenére is rendíthetetlenek maradtak. Amint fogalmaznak, senkit sem kívánnak számon kérni választott útja miatt, de fontosnak tartják a megemlékezést azokról, akik példamutató módon vállalták a szenvedést hitük megtartásáért.