– „Aki meg akarja ismerni 1956-ot, s ’56 emberét, annak számára nélkülözhetetlen olvasmány H. Bodó József e munkája”, írja Kiszely Gábor történész az ön által saját kiadásban először 2006-ban, majd második kiadásban 2009-ben megjelentetett könyvének ajánlásában. Mi késztette mégis, hogy könyvet írjon?

– Könyvem címe: A hársfa virága. Ez egy huszadik századi magyar családregény. Mintegy száz évet ölel fel. Megírására az a történelemszemlélet késztetett, mely Magyarország újkori történelmét tetszés szerint árnyalja és hamisítja. Azt gondoltam, el kell mesélnem a mai fiatal generációnak, gyermekeimnek és unokáimnak ezt a történetet, hogy megismerhessék elhallgatott történelmünknek ezeket a jellemző és fájó részleteit is. Sokan azt mondják, ne foglalkozzunk már annyit a múlttal, ez már történelem. Lépjünk inkább előre. Igen, de nincs honnan ellépni. Ez még a mi mai történelmünk, sőt a gyermekeink mai történelme is, hiszen az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján őket kardlapozták meg az előre kitervelt módon oda vezényelt lovasrendőr-különítmények. Őket verték és rugdosták, őket fojtogatták gázzal, rájuk, a védtelenül ünneplőkre vadásztak úgy, mint a nyulakra, vadászpuskákkal és vízágyúkkal. Vérző testek és fejek, kilőtt szemek. Előre kitervelt módon fenyítették meg, alázták meg a magyar lakosságot a régi-új urak, hogy megint csak az idegen érdekek szolgálatában mindenki tudja, hol lehet a helye, mit szabad és mit nem. Gyurcsány Ferenc hatalomra jutott diktátor kitüntetéseket adott át a pribékeknek, és gratulált a rendőrminiszternek. Mi ez, ha nem történelem? A múltunk a cipőnkig ér. Beszélnünk kell róla, mert aki nem ismeri a múltját, az nem indulhat el a jövő felé sem. Az is fontos volt számomra, hogy ezzel, a korabeli dokumentumokkal kiegészített könyvvel emléket állítsak kivégzett cellatársaimnak és a forradalom minden áldozatának. Nem remélt örömmel tölt el, hogy olvasóim nagy része szépirodalmi műnek tartja könyvemet. Szeretnék még egy okot felhozni arra, miért kezdtem bele az írásba. Felháborított, hogy ez a régi-új politikai elit hazánk történelmének meghamisításán dolgozik azért, hogy az 1956-os forradalom történéseit és értékeit kisajátíthassák. Fájó szívvel láttam, hogy a gyilkosok jogutódjai koszorúzzák az elődeik által kivégzett forradalmárok sírjait. Szinte csak a kommunista Nagy Imre mártír miniszterelnököt méltatják. Az iszonyatos terrorról, a véres megtorlásokról, arról, hogy egy Rákosiról szóló viccért három évet lehetett kapni, vagy hogy mennyi besúgó működtette a rendszert, ezekről nem beszélnek. Könyvem nem történelmi munka, hanem életem olyan epizódjairól szól, amelyek számomra felejthetetlenek, és bízom abban, hogy ezek mások számára is érdekesek lehetnek. A könyvkiadók csak az általam írt hosszú előszó elhagyásával vagy módosításával vállalták volna a könyv kiadását, ezért végül saját költségemen adtam ki a könyvet.

– Hogyan kapcsolódott be a forradalmi eseményekbe?

– A forradalom első napjaiban nem vettem részt. Tizenhat éves voltam akkor, és az Épületgépészeti Technikumba jártam, ami a budai Várban volt. A Sashegyen laktam édesanyámmal és húgommal. 1956. október 23-án, kedd délután a kertben voltunk, amikor valaki az utcáról beszólt, és megkérdezte, hogy nem megyünk-e felvonulni. Azt hittük, a kommunista párt által szervezett felvonulásról van szó, amelyekre mi lehetőség szerint nem mentünk. Veszélyesek voltak ezek a rendezvények, mert minden sorban volt egy besúgó, aki figyelte az embereket, és a pártszerveknél jelentette, hogy ki nem tapsol eléggé, vagy ki vág netán egy félreérthető arckifejezést. Így nem mentünk el a felvonulásra. Másnap fegyverropogásra ébredtünk, és egyre közelebbről hallottuk a lövöldözést. Mondtam édesanyámnak, hogy szeretnék odamenni, és megnézni mi történik. Ő hangosan sírva könyörgött, hogy maradjak otthon. Így otthon maradtam, és négy napig otthonról hallgattuk a lánctalpak csikorgását, láttuk a robbanásokat és az aknatüzeket. Október 30-án, a Köztársaság téri pártház ostroma után már csendes volt a város. Barátaimmal bejártuk a komolyabb harcok színhelyeit, beszélgettünk fegyveres felkelőkkel, nemzetőrökkel, felmásztunk a kiégett szovjet tankokra. Másnap azt mondtam anyámnak, hogy mivel győzött a forradalom, felmegyek a Várba, és megkérdezem, mikor kezdődik a tanítás a technikumban. Itt találkoztam két fiatal fegyveressel, akik elmondták, hogy a tanítás még nem kezdődik. Megkértek, segítsek nekik a fegyverek lehordásában, mert ebben az épületben alakult meg az Országos Forradalmi Diákszövetség.

– Segített?

– Mint hazafias és romantikus érzületű kamasz fiú, felnéztem a fegyveres, hős felkelőkre. Amikor azt hittük, győzött a forradalom, mindenki szeretett volna beállni fegyveres felkelőnek, minden srácnak ez volt az álma. Én egy kissé szégyelltem magam, mert arra gondoltam, hogy amíg ezek a fiúk harcoltak, addig én otthon voltam az anyukámmal. Éreztem, hogy nem tisztességes, hogy utólag be akarok állni közéjük. Miután végeztünk a pakolással, elmentünk a keszonba, a Széna téri felkelők parancsnokságához. Ott azt mondták, másnap jelentkezzünk a Maros utcai rendőrlaktanya épületében. November elsején reggel egy barátommal ezt meg is tettük. Fegyvert szerettünk volna kapni, de azt mondták, arról ne is álmodjunk, mert fegyverért sokan jelentkeznek, és nagyon kevés van, így csak segédkeztünk a pakolásban.

– Hogyan sikerült fegyverhez jutnia?

– Egy parancsnokkal beszélgettem, aki elmondta, hogy kellene egy motorkerékpáros futár, aki szól a Corvin közieknek, hogy küldjenek fegyvert. Ekkor eszembe jutott, hogy tudok szerezni motorkerékpárt, hiszen a házunktól nem messze lakik egy maszek motorkerékpár-szerelő, akinek sokszor segítettem, mert érdekeltek a motorok. Gyűlölte a kommunistákat, ezért biztos voltam benne, hogy ad nekem egy motort. Elsiettem hozzá, ő azonban nem volt otthon, a szomszédja nyitott ajtót, akitől megtudtam, hogy a szerelő vidékre utazott, majd elzavart engem. Másnap reggel a Maros utcában elmeséltem ezt, mire a bőrkabátos parancsnok a kezembe nyomott egy PPS-géppisztolyt. Megmutatta, hogy kell használni, és megbízott azzal, hogy szerezzem meg a motort. Újra becsöngettem a házba, ismét a szomszéd nyitott ajtót, és fegyverrel a kezemben mondtam neki, hogy a motort most el fogom vinni a műhelyből. A Maros utcában le kellett adnom a motort, de a fegyvert megtarthattam. November harmadikán újra megbízást kaptam attól, aki a fegyvert adta. Egy levelet kellett elvinnem a Corvin közbe, a borítékra ez volt írva: Pongrác. A levelet a Práter utcai iskolában átadtam egy fegyveresnek, aki azt mondta, a válaszra reggelig várni kell. Sajnos édesanyámat nem tudtam értesíteni, hogy nem alszom otthon, ez nagyon bántott. Megkérdezték, nem akarok-e részt venni a tornatermi őrségben. Az alagsorban négy fegyveres felkelő őrzött körülbelül harminc ávóst, akiket a Köztársaság téri ostrom után fogtak el.

– Ezek szerint november negyedikén, a forradalom vérbefojtásának első napján a Práter utcában volt, ahol a legsúlyosabb harcok zajlottak.

– Igen. Az oroszok elsődleges célja a Corvin közi felkelők felszámolása volt, mert egy hete itt szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket. A pokol már hajnalban elszabadult. Én azt a parancsot kaptam, hogy ne hagyjam el az őrhelyemet. Ekkor a harcok a Nagyvárad tér környékén, majd délután már a Boráros térnél, a körúton folytak. Az oroszok stratégiája az volt, hogy tankágyúval minden épületbe közvetlen közelről belelőttek, majd haladtak tovább. A robbanások iszonyú hangerővel jártak, a légnyomást az épületben is éreztük. Délutánra elcsendesedtek a harcok, és estére a felkelő parancsnokság belátta, az oroszok legyőzhetetlen túlerőben vannak. Úgy döntöttek, elengedik a foglyokat, és azok a felkelők, akik le akarják tenni a fegyvert, erkölcsi feloldozást kapnak. Akik maradnak és harcolnak, azokkal tudatták, hogy másnap az oroszok egy-két órán belül teljes megsemmisítő csapást fognak mérni a szabadságharcosokra.

– Mit érzett ekkor? Harcolni szeretett volna vagy menekülni?

– Amikor a foglyok elengedése után egy harcos felszólított minket, hogy tegyük le a lőszereket, a fegyvert, és tűnjünk el, akkor az egyik társam megszólalt, hogy ő corvinista, marad és harcol. Ekkor kicsit elszégyelltem magam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy holnap megölnek mindenkit, és nem értettem, hogy miért nem menekülünk inkább. De mivel a csoport úgy döntött, marad, én sem tehettem mást.

– A megtorlás azonban még csak ezután kezdődött. Az oroszok elfogták, és átadták az ÁVH-nak. Könyvében erről úgy ír, hogy ez a nap volt önnek a legfájdalmasabb, mert „szeretett hazám, és saját népem ezen a napon mutatta meg másik arcát.”

– A Szabadság hídon szerettem volna átmenni Budára, de a hídon a szovjetek észrevettek, és bevittek a Petőfi laktanyába, majd másnap átadtak az ÁVH-nak. Akkor láthattam meg, hogy a magyar népből is bármikor ki lehet állítani megfelelő számú fasisztát, elvtelen kommunistát, besúgót, ügynököt, hazaárulót. Feltettem magamnak a kérdést, miért szeressem a hazámat? Miért szeressem aljas, hazaáruló honfi társaimat? Az ávósoknak gyanús volt, hogy a budai oldalon lakom, és a harcok idején a pesti oldalon voltam. Ezt nem tudtam kimagyarázni. Felvették az adataimat, de elengedtek, így hazamehettem, és végre megölelhettem édesanyámat.

– Hogyan került az ÁVH börtönébe?

– A forradalom leverése után rögtön megkezdődött az abban részt vevők letartóztatása. Az utcákon a pufajkás karhatalmisták mindenkit igazoltattak, ellenforradalmárok és fegyverek után kutattak. Már elkezdődött a tanítás a technikumban, amikor egy nap odajött hozzám egy fiú azzal, hogy van egy illegális forradalmi szervezkedés, aminek ő is tagja. Azzal a céllal alakult meg, hogy az újra harcolni hajlandó fiatalokat beszervezze. Mindezt azért mondta el nekem, mert tudta, hogy fegyvereket cipeltem az iskola épületében, és valaki látott fegyveresen, motorkerékpáron ülve. Igent mondtam, és elmentem a titkos megbeszélésükre, ahol mindent elmeséltem a többieknek. Mivel volt közöttünk egy beépített ügynök, beárult, és az ÁVH letartóztatott. Akkor még nem létezett büntető törvénykönyv, csak Büntető Határozatok Összessége, amit a szovjet alkotmány alapján állítottak össze, és azt a célt szolgálta, hogy a nép és a kommunista párt vélt vagy valós ellenségeit likvidálni tudják. Engem a BHÖ I./2 alapján ítéltek el: a Magyar Népköztársaság törvényes rendje ellen irányuló fegyveres szervezkedésben való tevékeny részvétellel vádoltak. Ennek a büntetési tétele öttől tizenöt évig tartó volt. A másik vád, a BHÖ I./349-es volt, ami fegyveres tűzharcban elkövetett, meg nem állapítható rendbeli gyilkosság. Akire tanúvallomások vagy fényképek alapján rá tudták bizonyítani, hogy fegyverrel harcolt, az halálbüntetést kapott. A kirendelt védőm, Gosztonyi Pál saját személyes szabadságát is kockára téve elérte, hogy a bíróság ejtette ezt a vádat. Gosztonyi az ellenem irányuló hamis tanúvallomásokban lévő ellentmondásokat kihasználva bebizonyította, hogy a tanúk egyidejűleg két különböző helyen nem láthattak.

– Mikor helyezték szabadlábra?

– Nagy szerencsém volt, másokat sokkal kevesebbért is kivégeztek. Még 1962-ben is végeztek ki forradalmárokat. A keleti blokk akkor kezdte Nyugattól felvenni a kölcsönöket, ezért pozitív képet kellett mutatni az országról. Letagadták a kivégzéseket, és néhány enyhe ítélettel félrevezették a világ közvéleményét. Így 1959. március 13-án pénteken váratlanul szabadlábra helyeztek. Előbb kőműveseknél, majd csőszerelőknél helyezkedtem el mint segédmunkás, majd kitanultam a központi fűtésszerelő szakmát. Büszke vagyok rá, hogy feleségemmel három tisztességes jellemű gyermeket neveltünk fel. Hét unokánk van. Bearanyozzák az életünket.

– Hogyan látja az ország gazdasági-politikai helyzetét?

– A rendszerváltáskor az MSZMP politikai hatalmát gazdasági hatalommá mentette át. Jól tudták, hogy a pénz hatalma minden politikai hatalomnál erősebb. A Kádár-rendszer volt pártfunkcionáriusai titkosszolgálati információk alapján, az általuk konstruált spontán privatizációs törvényt felhasználva bankigazgató elvtársak segítségével szétlopták, majd értékesítették Magyarország vagyonát. A Kádár-rendszerben iszonyatos terror volt, de ami ma történik, az rosszabb, mint ami a Kádár-rendszer második felében volt. A világot 1956-ban sem érdekelte, és most sem érdekli, hogy Magyarország hogy érzi magát. A globális pénzügyi hatalmakat kizárólag az érdekli, hogy az ellenőrzésük alá került magyar műveleti területeken hogy működnek kihelyezett bankjaik.

Lass Gábor

H. Bodó József a harsfaviraga@gmail.com e-mail címen, vagy az www.aharsafaviraga.hu honlapon szívesen fogad felkéréseket, ahol másfél órás irodalmi est keretében mesél életéről és a forradalomról.