– Azt írta a Demokrata előző számában, hogy a Föld lapos és egy teknősbéka tartja a hátán. Komolyan így véli?

– A hindu mitológia szerint a föld lapos, négy elefánt tartja s mindez egy teknősbéka hátán pihen. Én ezt nem vonom kétségbe. Elég az ablakon kinézni, és a saját szememmel látom, hogy a Föld lapos. De egyébként a mindennapi élet szempontjából ez nem teljesen mindegy?

– Nem, mert nemzetközi botrány lehet belőle. Tiltakoznak a csillagászok, a NASA…

– A NASA azzal törődjön, hogy negyven éve megígérte a bázist a Holdon. De merkúri meg marsi kolóniákról is cikkeztek a hatvanas években. Aztán a Holdra se tudtak elmenni még egyszer, bár megjegyzem, én azt az elsőt is kétségbe vonom. Az egész űrhajózás humbug. Iszonyatos pénzek mennek el erre az ostobaságra. Teljes országok éves költségvetését pocsékolják el, fölöslegesen. Ilyenkor hol vannak a híres lélegeztetőgépek? A Föld minden lakosára jutna legalább egy. Amúgy is, minek kimenni az űrbe? Ott talán jobb? Még levegő sincs. Miért hiszik egyesek, hogy ha az emberi gyarlóságot, butaságot, ostobaságot áttesszük valami messzi, távoli helyre, ott az megszűnik ostobaság lenni? A Földön kéne rendbe tenni a dolgokat. De hát azért akarnak elmenni, mert itt már élhetetlen az élet. Mert tönkretettek mindent a nagy „haladásukkal”. Nem volt elég a Föld? Most már az univerzum tönkretételére készülnek? Én minden űrkatasztrófa hallatán egy kissé megkönnyebbülök. Szerencsére a kozmosznak még van önvédelmi reflexe.

– Az elmúlt napokban nemzetközi hírű terrorista lett, aki a náci idők könyvégetéseit akarja visszahozni. Mindezt két héttel ezelőtti Harcra fel! című írásából ötlötte ki Andrassew Iván, s ez azóta bejárta a teljes ballib médiát. Olyan hévvel, mintha ma ez lenne Magyarország legnagyobb problémája. Milyen érzés közellenségnek lenni?

– Égetésről ugyan egy árva sort nem írtam, de hát a liberálisok a hazugságért sosem mentek a szomszédba. Különben mi is a gond ezzel az egész égetéssel? Könyveket égetni semmivel sem rosszabb, semmivel sem nagyobb bűn, mint a könyvek megjelenését gátolni. Vagy a könyveket betiltani. Vagy eldönteni, hogy mi politikailag korrekt, mi juthat el az olvasókhoz, mi szalonképes, mi kaphat helyet a médiában. Tamás Gáspár Miklós pár éve a könyves standok borogatásáról cikkezett, ahol a neki nem tetsző gondolatokat akarta megsemmisíteni. A kommunistáknak, liberálisoknak miért szabad? Miért pont a nácikat rekesztik ki a játékból? Hol a híres tolerancia? A liberális demokrácia amúgy éppoly diktatúra, mint bármelyik, csupán megadja a szabadság látszatát. Most azért nem szabják meg, hogy mi jelenjen meg, mert eleve ők ellenőrzik a csatornákat, amin az információ a lakossághoz eljut. Mert ami nincs benne a hírekben, az nincs. A kocsmában hőzönghet az ember, azt engedik, de kizárólag azért, mert nem veszélyforrás. De mihelyt egy nekik nem tetsző gondolat nyilvánosságot kap, likvidálják, mint az én írásom esetében is történt. S ami a leggusztustalanabb, holmi emberi jogokra és egyéb marhaságokra hivatkozva. „Aki pedig ezek után egy ilyen szellemiségű lapnak interjút ad, vagy bármilyen más módon együttműködik a lap készítőivel, az egyszer s mindenkorra kiírja magát a tisztességes demokraták közösségéből” – ezt a Demokratikus Charta nevű szellemi terrorszervezet jelentette ki a szóban forgó írás és a Magyar Demokrata kapcsán. Miről szól ez magyarra fordítva? „Akinek más a véleménye, azt kicsináljuk”. Nos ez maga a könyvégetés, a nekünk nem tetsző nézetek és az ezen nézetek képviselőinek likvidálása. Tökmindegy, hogy egy írást azért nem lehet olvasni, mert elégeti egy náci, vagy azért, mert a liberális könyvesbolt nem árulja, a lapok nem írnak róla és a terjesztő nem terjeszti. A régi reakciós világ – mi több, a középkor – ezért volt egyenesebb. Tisztább. Egy földesúr vagy egy oligarcha, ha elfoglalt egy falut, megkövetelte az adót, a fegyveres szolgálatot, a hűbéri jog elismerését, de ezt az erőre hivatkozva tette, nem a humanizmusra, a toleranciára, a másságra meg egyéb hazugságokra mutogatva taszított másokat szolgasorba. Amúgy én tudom, mitől idegesek. Először merte valaki megkérdőjelezni a szellemi fölényüket. Mert mi mindig hátrálunk, defenzívában vagyunk, és még az úgynevezett nemzeti oldal is készpénznek veszi, hogy az a bizonyos „jól behatárolható körhöz” tartozó író- és művészréteg a világ csúcsa. És hogy ők a nagybetűs Magyar Irodalom. És senkiben nem merül föl, hogy megkérdezze: miért?

– Bennünk fölmerült. Miért?

– Megmondom. Azért, mert évtizedeken át minden fórumon ezt szajkózták. Pusztán ez az oka, semmi más. Nádas Péter az én hátteremmel nem adna el öt darabot sem. Én ezzel a kukába hajítósdival voltaképp a virtuális szellemi fölényüket dobtam a szemétre.

– Azért ezeknek az íróknak számos regényük megjelent már, önnek csak pár válogatáskötete, meg most az első regénye, a Rebellió, ami egy „bohémregény”. Az mi?

– A századforduló prózájának azt a formáját szokás így nevezni, ahol – most egyszerűsítek – kávéházakban lumpolnak, színésznőkbe szerelmesek, hónapos szobákban szőnek terveket huszonéves nyikhajok, s alanyi költők szaladgálnak az éjben egy-egy kölcsön után, kézirattal a kezükben. És persze ritkán dolgoznak. Prototípusnak Heltai Jenő korai regényeit nevezhetném, de az Esti Kornél is bohémregény. A Rebellió egyik újítása, hogy felismerte, a rock and roll, illetve az underground ugyanaz a dimenzió, mint anno a kávéházi világ. Ezért is íródott abban a nyelvezetben. Korcs Undor Nünü egyenes ági leszármazottja Csontos Szigfriednek, vagy a Nagy Senkinek.

– Ám a Heltai-féle Utolsó bohémnek vagy a Jaguárnak nincs meg az a mélytartománya, ami a Rebellióban megvan. Hogyan tudott ilyen hatalmas mélységekbe hatolni?

– Hohó, most beletenyereltünk a „mélymagyar” problematikájába, mely a két világháború közt oly sok feszültség forrása volt, s ha nem vigyázunk, kiesünk a polkorrekt megnyugtató és biztonságos akoljából, úgyhogy ezt inkább ne is feszegessük.

– Akkor azt feszegetnénk, hogy mint oly sok írásában, itt is a normalitás kontra abnormalitás kérdéskörét vizsgálja.

– Sokaknak úgy tűnhet, monomániásan hurrogok a posztmodern próza vadhajtásai ellen, pedig nem véletlen koptatom a számat. A világ sorsa szellemi síkon dől el. Az utódnemzéstől az oktatáson át a közbiztonságig minden azon múlik, milyen szellemiségben szocializálódik egy generáció. Ezt „ők” nagyon is jól tudják, ezért vetnek be mindent, és ezért szállták meg a szellemi szférákat. Az 1964 és 1974 közötti egy évtized többet rombolt a társadalom szilárd szövetén, mint azelőtt egy teljes évszázad, pusztán azért, mert egy generáció – szerintük nagy, szerintem korcs – azt hirdette, hogy „30 fölött ne bízz senkiben”. A Rebellió szereplői is feje tetejére állított valóságban élnek. Ők vannak terhére mindenkinek, zavarják a normális emberek életét, s mindezt mégis úgy élik meg, mintha őket zaklatnák. Ez jellemző a mai társadalomra és a mai modern emberre. Feje tetejére állt minden.

– Szavait hallgatva – és persze olvasva a Rebelliót – kicsit mégis olyan az ember érzése, mint amikor Mikszáth leleplezi a dzsentrit. Mindent elmond róluk, de érezni, hogy a szíve odahúz.

– Persze, hiszen jóformán a teljes fiatalságomat ezek között az idióták között töltöttem. Ezért is látom, mennyire életveszélyes ez az egész. Nem is az, hogy volt vagy van a társadalomnak egy ilyen szelete is. Ezzel önmagában nincs semmi baj. Bohémiára mindig szükség volt. A művészvilág, mióta világ a világ, elmebetegekkel van tele, ezért is lehet ott annyi érdekes karaktert megfigyelni. A gond az, hogy korunk médiája piedesztálra helyezi az abnormalitást. Az hagyján, hogy ezzel magát a hagyományos értelemben vett polgárpukkasztást nyírja ki – ebbe hal bele Korcs Undor Nünü, az egyik főszereplőm –, az viszont nem, hogy ma már szó szerint életképtelen egyedek szaladgálnak a városban.

– Mit vár a Rebelliótól?

– Az olvasók szeretetét. Semmi többet. Tisztában vagyok a lehetőségekkel. Ha egy ilyen produkcióval a baloldalon jelennék meg, kétnaponta hívnának a tévébe interjúzni, plakátjaimmal lenne tele a metró. De a magyar az olyan, hogy amíg valaki fel nem fordult, a saját fajtája rekeszti ki irigységből, klikkezésből, hasonlókból. Aztán ha elkaparták, jön valami kis egérke, és egy életen át megél abból, hogy az illető munkásságáról firkálgat meg szakért. Jó lett a könyv és sokan fogják szeretni, mert ezt – ellentétben a kortárs prózával – valóban lehet szeretni.

– Tervek?

– Vannak.

Bognár József