Fekete március Székelyföld fővárosában
Nicolae Ceaușescu kivégzése után a kommunista elit nekikezdett a hatalom átmentésének. A társadalom figyelmét többek között az erdélyi magyarok elleni soviniszta hergeléssel terelték el a folyamatokról. A titkosszolgálatok akciója Marosvásárhelyen egy pogromban csúcsosodott ki: leitatott román parasztok betörtek a városba, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megöljék a magyar közösség vezetőit. 1990. március 19-én tört ki a fekete március néven elhíresült magyarellenes támadás Székelyföld fővárosában.
1990 februárjában és márciusában Erdély több településén is a magyar nyelvű oktatásért tüntettek a magyarok. A demonstrációk kivétel nélkül békésen zajlottak, a történelmi egyházak és az akkor alakult magyar érdekképviseleti szervek közreműködése mellett. A román társadalomban felgyülemlett feszültséget a hatalom azzal próbálta elterelni a maga irányából, hogy a magyarok ellen hergelték az országot. Ebben kezükre játszott a titkosszolgálati befolyás alatt működő soviniszta szervezet, a Vatra Românească, amely a magyar megmozdulásokkal párhuzamosan ellentüntetéseket szervezett, a buta tömegeket az őshonos magyarság ellen tűzelve.
Idő kérdése volt, hogy mikor robban a konfliktus, mikor tör ki összecsapás a magyarok és a románok között. Végül március 19-én a Marosvásárhely környéki román falvak csőcselékét, összesen 13 busznyi leitatott parasztot szállított a Vatra Românească Marosvásárhelyre. A megvadult tömeg megtámadta a magyarokat, letépték a városban található magyar feliratokat, majd megrohamozták a helyi RMDSZ székházát.
Az épületben 75 magyar rekedt, köztük Sütő András író is. A rendőrség és a hadsereg sem nyújtott segítséget, ami egyértelműsítette, hogy minden Bukarest és a hatóságok jóváhagyásával történik. A később mégis helyszínre érkező rendőri és katonai egységek parancsnoka, Ioan Judea ezredes személyesen garantált a magyaroknak szabad elvonulást. Azonban, amikor Sütő András vezetésével kijöttek az épületből, egy román őrnagy felkiáltott: „Vegyétek őket kezelésbe!”.
A románok ekkor fegyverekkel estek neki a magyaroknak, a hatóságok pedig tétlenül szemlélték az eseményeket. Sütő András az ütközetben fél szemét elvesztette, teherautóval szállították Bukarestbe, majd később Budapestre. Az eset után a rendőrség szinte csak magyarokat tartoztatott le, ami további olaj volt a tűzre. Másnap hatalmas tömeg vonult a város főterére igazságot követelve. A déli óráktól a románok is erősítést kaptak, estére a város megtelt a Görgény-völgyéből, Szászrégenből, Radnótról toborzott felfegyverkezett románokkal. Estére újra elszabadultak az indulatok. A felfegyverzett románok nekirontottak a magyaroknak, akik fegyvertelenül szálltak szembe a támadókkal. A magyaroknak menekülniük kellett, majd a városháza előtt padok léceit használva visszaverték a románokat.
Közben Szászrégen irányból a magyar tömegbe hajtott egy teherautó, amelyet Marin Preda vezetett. A járművel elütöttek egy magyar tüntetőt, aki a helyszínen belehalt sérüléseibe. Predának később semmiféle számonkéréssel nem kellett számolnia. A helyzet súlyosbodása felélesztette a magyar közösségeket, a Marosvásárhely környéki magyar települések blokád alá vonták a bevezető utakat, ezzel megakadályozva, hogy a románok erősítést kapjanak. Tudni kell azt is, hogy a rendőrség és a katonaság a román támadókat segítette, a városba csak a szervezetten érkező románok buszait engedték át. A magyarok több románokat szállító teherautót is felgyújtottak.
Közben a városban a harcok egyre súlyosbodtak, magyar tömeg létszáma pedig apadt, mivel a nőket és gyerekeket hazaküldték, illetve bemenekültek a városháza épületébe. Estére 8 óra után 40-50 fős csoportokban magyar nemzetiségű marosvásárhelyi cigányok érkeztek a Hidegvölgyből, akiket Gondos Károly és Boldizsár Máté vezette. Ekkor hangzott el a híressé vált kiáltás:
„Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”
– majd bekapcsolódtak ők is a harcba a magyar tömeg oldalán. A döntő fordulat éjjel 11 körül következett be, amikor a Nyárád-menti és szovátai felfegyverzett székelyek megérkeztek a városba. A döntően idős, 60 év feletti embereket egy második világháborús magyar veterán, Márkus István vezette. A harc nem tartott túl sokáig, a románokat kiverték a főtérről, a magyar tömeg ezt követően megrohamozta a Grand Hotelt, ahová a felfegyverzett románok menekültek, és innen is kiverték őket. A támadás befejeztével a románok a Bolgár téren található autóbuszaikhoz futottak. A magyarok utolérték őket, a buszokat felgyújtották és megverték a belőlük kimenekülőket.
A diadalt a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte meg a város magyarsága, miközben a polgármesteri hivatal épületére felhúzták a magyar zászlót is. Hajnalban a román hadsereg „elit egységei” érkeztek a városba, úgymond helyreállították a rendet. Az összetűzéseknek öt halálos áldozata volt, három magyar és két román, a sebesültek száma több százra tehető. Az eset után a hatalom főként magyarokat vont felelősségre, a bebörtönzés elől menekült Magyarországra Puczi Béla roma felkelő is, aki végül hajléktalanként hunyt el a magyar fővárosban.
