– A böjttől a politikai ellenfelek vétkeiért is vállalt vezeklésen kívül milyen eredményt vártak?

V. L.: – Őszintén szólva komoly politikai eredményt nem vártunk. A böjtre inkább úgy tekintettünk, mint egy prófétai jelre, egy kiáltásra. Kiáltottunk az elnémult és elnémított szavú hajléktalanok, szegények és betegek nevében. Az emberek fáradtak és kiábrándultak, ezért szónoklás és ígérgetés helyett mi a böjtünkkel melléjük akartunk állni. A szolidaritás böjtje volt ez a szegények iránt, Jézus nevében, aki maga elsősorban a szegényekért jött.

H. J.: – Számomra a böjtnek megvolt az eredménye. Ki akartuk fejezni, hogy az anyagi értékek mellett van egy más értékrend is, ahol az emberi személy és a közösségi értékek azok, amelyek meghatározzák egy társadalom hangulatát, érzésvilágát. Nagyon sokan azt hiszik, hogy az életük értelme az, hogy milyen típusú és mennyi anyagi eszközzel rendelkeznek, a lelki értékvilágról megfeledkezve. Ki akartuk fejezni, hogy az emberi személy, az ember egészsége nem eladó, hogy az anyagi síkon túl létezik egy természetfölötti sík, amely megválaszolhatja az emberi lét kérdéseit is. Úgy látom, hogy a társadalmon átment ez a cél. Ha ezt páran megértették, akkor már megérte.

– Az Úr imádságában az szerepel, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Hogyan lehet akkor megbocsátani, amikor a társadalom tudatos tönkretétele folyik?

V. L.: – Amikor a bűn strukturális jelleget ölt, és rendszerré válik, ott nincs mit megbocsátani. A megbocsátás személyes síkon zajlik, emberek között. Annak a rendszernek, annak a gondolkodásmódnak, mely a profit, a haszon jegyében akar elrendezni mindent, én ellentmondok, minden erőmmel. Ha a rendszer képviselői közül bárki belátja tévedését, és megvallja ezt, azonnal kész vagyok a megbocsátásra, sőt örömmel üdvözlöm a döntését.

H. J.: – A megbocsátás egy pillanat kérdése. Én akaratilag eldöntöm, hogy megbocsátok. Nem török az életedre, mint te, nem veszem el a javaidat, egészségileg nem nyomorítalak meg. Lehet, hogy valaki ezt cselekszi, de én nem ezt válaszolom. A megbocsátás azonban nem zárja ki, hogy szembesítsem a vétkest azzal, ami nem szeretet. Megbocsátás alatt sokszor egy mézesmázos magatartást értenek. A megbocsátáshoz hozzátartozik a szembesítés, ahogy Jézus is megkérdezte a tanács előtt: „Miért ütöttél meg?” A megbocsátáshoz a jóvátétel útját is végig kell járni, mert a nélkül nem hiteles a megtérés. Látni kell a következményeket, hogy az illető nem csal, lop, hazudik tovább.

– 1956 gyönyörű példája volt a nemzeti összefogásnak, azonban az ötvenéves évforduló után újra hatalmas a megosztottság. Önök szerint az egyház mit tehet ennek a felszámolásában?

V. L.: – Valóban nagyon erősen megosztott az ország, ez mindkettőnket nagy fájdalommal és aggodalommal tölt el. Ha a közelmúlt eseményeit, az elmúlt fél esztendő történéseit nézem, akkor látok reményt és összefogást. Rengetegen csatlakoztak a mi kezdeményezésünkhöz, több mint tízezer támogató levelet kaptunk. Elsőként a papság részéről érkezett szolidaritás, név szerinti csatlakozással. Püspököktől is jött bátorító szó, Beer Miklós váci püspök pedig vállalta a Magyarország szegényeiért mondott szentmisét. Barsi Balázs ferences páter igét hirdetett. Sokunkat összehozott és egymás mellé állított a közös aggodalom. Továbbmenve, a katolikus papok, és hívek mellett protestáns lelkészek, gyülekezetek, valamint hívő zsidó emberek is kifejezték szolidaritásukat a szegények iránt. Mindez egy alulról jövő spontán kezdeményezés.

H. J.: – 1956 egy emelkedett pillanat volt, amikor egy kemény diktatúra összekovácsolta a nemzetet. Fontos kérdés, hogy mi lett volna akkor, ha nem verik le a forradalmat, mennyire marad meg az a nagy egység, ami akkor megjelent. Nehéz összehasonlítani a két kort, de az egyház feladata, hogy az alapvető igazságokkal szembesítse a társadalmat, és az alapvető emberi jogok érvényre jutását próbálja segíteni. Az erkölcs alkotta természetjogból kiindulva figyelmeztessük az embereket, melyek azok a szabályok, amelyek nélkül nem lehet közösségben élni. Bűnös emberek vagyunk, akik a megtérés útját járjuk. Minden hatalom szeretné az egyházat csatlósaként maga mellé állítani, ha az a fennálló rend filozófiáját hirdetné, legalizálná. Nem vagyok biztos benne, hogy homogén és egységes maradt volna a társadalom akkor is, ha a forradalmat nem verik le.

– Az éhségsztrájk után heti két alkalommal folytatják az ételmegvonást. Meddig lehet ezt folytatni?

H. J.: – Számomra a böjt egy megtisztulási folyamat volt. Folyamatosan próbálom magamat a méreganyagoktól megtisztítani, nemcsak a fizikaiaktól, de a szellemiektől is. Ez egy válasz, reflektálok önmagamra, illetve hogy mi történik velem. A böjtös életforma egy állandó életforma, próbálom kiiktatni, ami méregként hat az én közérzetemre, kapcsolataimra.

V. L.: – Kézenfekvőnek kínálkozik a gondolat, hogy húsvétig folytassuk a böjtöt, de immáron ne csak saját kezdeményezésünk jegyében, hanem az egyházban és az egyházzal. Nemrég kezdődött a nagyböjt negyvennapos időszaka, és a most már az egyház egészével folytatjuk a kiengesztelődés és megtisztulás útját. Hogy mi lesz húsvét után, azt még nem látom, de figyelünk majd a jelekre, az isteni sugallatra.

– Arra kérték Szili Katalint, hogy akár pozícióját kockáztatva ne szavazza meg az egészségügyi törvényt. Azonban ő nem szavazott, se igennel, se nemmel. Elégedettek?

H. J.: – Majd a lelkiismeretével tisztázza. Senki nem szolgálhat két urat. Lehet hangzatos kijelentéseket tenni, de végül is csak egy urat szolgálhatunk. A cselekedeteink igazolják, hogy milyen értékrendet követünk. Jelezni akartuk, hogy egyszer majd, amikor befejezzük az életünket, az Úr azt mondja: „éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok…”, nem hivatkozhatunk arra, hogy éppen elnököltem, azért nem nyomtam gombot. Valamikor választani kell, egyszer ki kell mondani az igent vagy a nemet.

– Mit lehet tenni a magyar identitástudat helyreállításban és a népességfogyás megállításában?

V. L.: – A nekünk címzett, de valójában a szegényeknek küldött szolidaritási levelekkel beborított keresztekre 24 olyan kulcsfogalom került, mint a haza, család, nemzet, felelősség. Ezek azok az alapgondolatok, amelyek ha egy ember életében valóban hatnak, akkor azok belülről változtatnak. Az egyház ezt az értékrendet képviseli, maga is próbálja élni, és saját soraiban példaként felmutatni. Nagy öröm és vigasz számomra, hogy közvetlen környezetemben szinte napról napra kapok örömteli jelzéseket: gyermekünk született. Az előbb említett értékrend vállal gyermeket, sokat és örömmel. Gyermeket vállal és felelősen igyekszik fel is neveli őket. A remény holnaputánra tekint, a jövőbe! Én bízom benne.

H. J.: – Értékrendbeli különbségről van szó. Ha valaki csak az anyagi hasznot nézi, akkor nem gondolkodik közösségben, valószínűleg nem akar utódot. De ha valaki a közösségi létben látja élete értelmét, akkor akar családot, gyermeket. Meg kell mutatni, hogy aki a közösségi utat választja, az boldogabb ember. Akik a pénzistenben hisznek, egyre inkább elbizonytalanodnak, félnek. Azért építenek kordonokat maguk köré, mert csak egyetlenegy dolog fontos számukra. Egyre inkább elmagányosodnak. A családi értékeket be kell mutatni – ez az egyház feladata. Azonban a mai világban az a hír, ha valami a pénz körül forog.

– Nemrég új vezetőt választottak a jezsuita rend élére.

V. L.: – Egy katalán ember, aki misszióban dolgozott Japánban hosszú időn keresztül. Az ő megválasztása aláhúzza a missziók fontosságát. Jelzi egyúttal mindazon problémákat, amelyek az európai kultúrkörben kevéssé érzékelhetőek, amelyekre sokkal érzékenyebb egy misszióban dolgozó ember. Az új vezetőnk személye vélhetőleg elősegíti és bátorítja a jezsuiták eddig is vállat küldetését, nevezetesen a társadalmi igazságosság szolgálatát, és a világvallásokkal folytatott párbeszédet. Reméljük továbbá, hogy az új elöljárónk a Rómában éppen most ülésező rendi nagygyűlésen határozottan és világosan megfogalmazza, mit is vár el az isteni gondviselés 2008-ban, 2009-ben vagy akár 10 év múlva a Jézus Társasága tagjaitól.

– Eljött az új Kapisztrán Szent Jánosok ideje?

H. J.: – Szerintem arról van szó, hogy elszoktunk egyfajta gondolkodásmódtól. Azt hisszük, hogy az egyháziaknak az a feladata, hogy egy sekrestyében üldögéljenek. Erre szocializálták az egyházat, hogy véletlenül se merjen megfogalmazni egy olyan markáns gondolatot, ami a társadalom nagy részét érinti. Jelezném, hogy ez nem a Kapisztrán Szent Jánosok ideje. Jézus is, amikor beszélt, megfogalmazott olyan kérdéseket, amelyek társadalmi problémákról szóltak. Beszélt szegénységről, elosztási kérdésekről. Nem tehetünk róla, hogy ezek egyben politikai kérdések is. Mindenkinek eláll a lélegzete, ha egy pap megfogalmazza a problémákat. Az egyház feladata az, hogy szolidaritást vállaljon minden emberrel, nemcsak a keresztényekkel, de azokkal is, akik nincsenek megkeresztelve.

V. L.: – Nagyon összekuszálódott a világ. Soha nem éltem meg olyan politikai és morális válságot, mint az utóbbi időben. Az ember morális tűrőképessége a határához érkezett, ki kell mondani, hogy elég volt. Ez egy becstelen világ körülöttünk. Nem egy Kapisztrán Jánosra van szükségünk, hanem sok-sok öntudatos, felelősséget vállaló emberre. Hiszem, hogy ott szunnyad bennünk, mindannyiunkban az elköteleződés, a vállalás. Igaz, ehhez mindig kell példa is. A keresztény ember nagy és örök példája Jézus, az ő következetes és bátor kiállásával. Mit is tehetne egy jezsuita, ha nem Őreá figyelne, ha nem Tőle kérdezné: Mit tegyek, Uram? Szeretnék hűséges lenni Hozzá.

Pozsgai András Tamás