Félelem és reszketés Kárpátalján

A kárpátaljai magyarság már egy éve nyögi a háború testi és lelki terheit, ám az idő múlásával nem javul, hanem egyre rosszabbodik a helyzetük. A munkácsi kistérségben zászlókat és magyar feliratokat távolítanak el (miközben Budapesten rengeteg ablakban és háztetőn lenget ukrán lobogót a szél – a szerk.); oktatási és kulturális intézmények magyar vezetőit bocsátják el; a turultalanított munkácsi várban megtiltják Petőfi Sándor mellszobrának megkoszorúzását; az államnyelvi jogok biztossága a beregszászi járás magyar tannyelvű iskoláit listázza, hogy majd idejekorán „kezelje” őket. Ám ez csak a jéghegy csúcsa, tövében az egyszerű emberek próbálnak életben maradni. Ez a nehezebbik feladat.

Nyúzott angyalbőr

Kijárási tilalom idején megszokhattuk, hogy bizonyos órákban nem hagyhatják el az otthonunkat a polgárok, ám Kárpátalján vannak férfiak, akik hónapok óta nem lépnek ki a házukból. Szobafogságban ülnek, mert félnek. Az ukránok szénája nem áll jól a keleti fronton, a bahmuti vérszivattyú pedig rengeteg katonát elfogyaszt, ezért egyre több embert fognak és visznek katonának. Ám nem csak a magyarok, az ukránok, ruszinok sem akarnak többé angyalbőrbe bújni. Négy fal közti szabadságában tengődik sok ezer férfi, és abban reménykedik, hogy hozzá nem törnek be a hatóságok. Merthogy az általunk megszólaltatottak szerint egyre türelmetlenebbek a hadkiegészítők, otthonokra törnek, úgy viszik el őket katonának, vagy megállítják a menetrend szerinti buszjáratot, és leszedik róla a katonakorú fiatal férfiakat; arról is hallani, hogy ha egy rendőr felveszi a szolgálatot egy városban, addig nem engedik neki leadni, míg három behívót nem kézbesített, ezért egyszerűen megállítja a járókelőt, és helyben megírja a behívóját.

– Sokan elmenekültek, sokan otthon bujkálnak, és a veszteség is nagy, valóban osztogatják a behívót autósoknak és most már gyalogosoknak is. Egy-két rendőr és katona megállít, igazoltat, kiír egy papírfecnit, és azzal el kell menned a hadkiegészítő parancsnokságra. A legdurvább, amit hallottam, hogy egy katonatemetés résztvevőinek is osztogattak behívókat. Ezt inkább nem kommentálnám – mondja lapunknak a kárpátaljai Levente.

Harmincas éveiben jár, és hónapok óta nem ment ki a házból. Felesége vásárol be és intézi az ügyeket. Otthon ül pár éves fiával és lányával.

– Éjjel kettőkor légiriadóra ébredtek a kisgyermekeim, megnyugtattuk őket, visszaaludtak. Igyekszünk úgy élni, hogy minél kevesebbet érzékeljenek a háborúból, próbáljuk kímélni őket, amíg lehet. Ha pár évvel idősebbek lennének, és óvodába járnának, már tudnák, hogy mit jelent a a légópince – mondja Levente.

A híradó propagandáját, a borzasztó hadi képeket el lehet kerülni, de a halál szaga belengi Kárpátalját is. Az egy éve húzódó háborúban mindig a legkeményebb harcok sűrűjébe küldték az ukrán 128. kárpátaljai önálló hegyi rohamdandárt, ahová a magyar férfiak zömét is behívták.

Olyan súlyos veszteségeket szenvedett az alakulat, hogy harmadszor és negyedszer is „fel kell tölteniük” emberanyaggal. Eddig csaknem 20 magyar esett el a háborúban (ám jóval többen is lehetnek, hisz naponta több százan halnak), a kárpátaljai hírportálok lényegében gyászjelentés közlönyökké váltak, mindennap beszámolnak az elhunyt katonákról. 

Hozzátartozóiknak hónapokig kell várniuk a temetésükre. Sokan arról beszélnek, hogy a magyar határ közelében lévő Bátyú település vasúti csomópontján hűtővagonokban tárolják az elesett katonák holttesteit. A halál szaga belengi a vidéket, a helyiek szerint sokszor a holttestek édeskés bűzét is érezni lehet a levegőben, ám fegyveresek őrzik a területet; aki meg szeretne bizonyosodni, a bőrét viszi vásárra. Hetente legfeljebb öt holttestet adhatnak ki egy vagonból, mert fontosak a statisztikák, nem szabad, hogy túl nagy legyen az elhunytak száma. 

Levente is hallott az ott állomásozó halálról.

– Nem tudom, hogy van-e ilyen halálvagon, mert nem láttam, de azt mindenki tudja, hogy az áldozatok hivatalosan közölt számánál sokkal többen haltak meg a fronton, és lefagyasztva tartják a holttesteket, hetente adnak csak ki párat. Egy szüleimhez közeli faluban például egy édesanya, akinek a fiát hivatalosan eltűntnek nyilvánították, nem hagyta annyiban a dolgot, utánajárt, szájalt, verte az asztalt, és végül zsákban megkapta fia maradványait. Egy tetoválásról azonosították, később már azt mondták, hogy aknára lépett… – meséli nekünk a XX. század legsötétebb éveit idéző mindennapi helyzeteket.

Eleinte sokan önként jelentkeztek a seregbe, rengeteg embert fanatizáltak, de az utóbbi hónapokban sokan kételkedni kezdtek a sikerben, hisz akit nem hulla­zsákban hoztak haza, az sérülten jött.

– Nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni, ha megkapom a behívót. Ismerőseim szinte mind Magyarországra vagy máshová menekültek. Ha van pénzed, bármit meg tudsz oldani, ha nem, akkor Isten legyen veled. Addig is örülök, hogy a családommal lehetek – mondja Levente.

Endre egy magyar többségű faluban él, mesterember, egyelőre dolgozik és örül, hogy van munkája, bár inkább a kertek alján jár. Nehezebben bírjuk szólásra, de végül a névtelenség ígéretével megoldódik a nyelve, és nem is akárhogyan.

– A titkolózás ellenére is a kijevi vezetők korrupciós botrányairól hallunk folyamatosan. Megbukott elnöki tanácsadó, tripla áron beszerzett ellátás a hadseregnek… és ezt aztán egy-egy személy lemondásával megússzák! Még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy győzelemre fel, harcolni akarunk! Az igazság az, hogy mindenki békét akar, és bármi áron, hiszen ma egy behívó egyenlő a halálos ítélettel. Ismerősök, barátok mutatnak felvételeket, keringenek a képek az emberek között különféle csatornákon. Mit szóljunk ahhoz, amikor látjuk, hogy disznó eszi a szétégett holttestet a fronton? Hát amikor frontorvostól érkezik felvétel repeszekkel teli sebekről? Ahhoz mit szóljunk, hogy nincs megfelelő sebészeti eszközük, és a frontorvosok üzennek haza, hogy a nemzetközi segélyszervezetektől próbáljunk kunyerálni antibiotikumot, egyéb orvosi eszközöket, és valahogyan küldjük ki a frontra, különben…? Pedig sok milliárd dollárt kapott Ukrajna! Hol van az a pénz? Egy frontorvosnak hogyhogy nem jut eszközre és gyógyszerre? A férfiakat viszik, mint a marhát, ám a parancsnokok olykor mondvacsinált okokból kórházi beutalót kapnak, amikor épp egy nagyobb támadás készül. Hát győzelemre vezetik a csapataikat? Az emberek nem hülyék, ezek a kérdések sokakban felmerülnek – fakad ki Endre.

Bespájzolt koporsó

Kárpátalja elfásult, hódít a depresszió és vele együtt az italozás is. Kettészakadtak a családok, fortélyos félelem igazgatja az embereket, reménykedni csak a bátrabbak mernek. A vidék Ukrajnán belül eleve szegény volt, ám a háború kitörése óta egyes részein általánossá vált az éhezés, tartós áruhiány alakult ki. Keveset keresnek az emberek, és egyre kevesebbet ér a pénzük, hiszen hatalmas infláció lett úrrá az országon. A legtöbb segélyszervezet éppen ezért már a háború kitörése óta tartós élelmiszert visz, mert arra van igazán szükség. Az időseknek kicsi a nyugdíjuk, szerényen, karitatív szervezetek és tehetősebbek segítségéből megélnek, mások meg összeköltöztek a fiatalokkal, hogy ne kelljen külön fűteniük. A fa is megdrágult, munka pedig elvétve akad.

– Sok öreg embernek nincs pénze gyógyszerre, nincs, aki felvágja a tűzifájukat, magukra vannak hagyatva. Gyerekük, unokájuk nem tud hazajönni, eddig a segítségükből éltek. Az egyik néni a kissé értelmi sérült fiát szokta ételért küldeni a szegénykonyhára, de már nem meri, mert mi van, hogyha megáll mellette egy autó, beletuszkolják és már viszik is a laktanyába? A férfiakat úgy fogdossák össze, mint a kutyákat. Az öregek fel vannak készülve a legrosszabbra, egy szomszédom, nyolcvanéves bácsi megvette a koporsóját, és azt mondta, hogy a többit valaki majd megoldja – sorolja Endre.

A honvágy pedig nagy úr. Van, aki nem bír tartósan elszakadni a szülőföldjétől.

– Egy kőműves ismerősöm és fia már réges-rég átmentek Magyarországra, ám a fiúnak akkora honvágya támadt, hogy hazaszökött. Apja teljesen kétségbeesett, hogy mi lesz vele, bizonyára behívják. Ezért aztán lefizették a megfelelő embereket, és visszajöhetett. Megvan a korrupció lánca, hogy kit hol és mennyiért engednek ki az országból. Nem csak a vámosok keresnek rajta, hanem feljebb vezetnek a szálak, egészen Kijevbe (egy ember kiengedéséért 8-10 ezer eurót is elkérnek – a szerk.). Az ukránok is békét akarnak, bármi áron, ezt az országot csak a korrupció tartja össze – mondja ki a végső ítéletet Endre.

Generátorbiznisz

Meglepő, de a sok rossz mellett pár jó hozadéka is van a háborúnak Kárpátalján. Például ha van eladó vagy kiadó ingatlanja valakinek, háromszor annyiért kelhet el, mint a háború előtt. A belső ukrán menekültek vásárolnak és bérelnek is házakat.

– Sokan attól félnek, hogy végleg itt maradnak, és felborulnak a magyarlakta részek etnikai arányai. Sok kijevi vállalkozás is ide költözött, olyan fizetésekkel kecsegtetve az embereket, amelyeket korábban Kárpátalján nem lehetett megkeresni. Feleségem egy harkivi családnak segített a lakásvásárlásban, de aztán inkább hazamentek, mert ott sem sokkal rosszabb a megélhetés – mondja Krisztián.

A legtöbb otthon maradó férfi az építőiparban dolgozik vagy olyan helyen, ahol „papírja van”, tehát nem hívják be az elsők között. Az is a háború hozadéka, hogy fel kell újítaniuk bizonyos épületek konyháit, vizesblokkjait, termeit. Az emberek bujkálva, de azért dolgoznak, mert muszáj. A leghidegebb heteket pedig úgy vészelték át a kárpátaljaiak, hogy naponta csak pár órára volt villany, a legtöbb helyen este és éjjel egyáltalán nem működött az áramszolgáltatás, ezáltal sok helyen fűtés sem.

– Mi novemberben, decemberben szenvedtünk az áramszünet miatt, napi 6-7 órát is voltunk villany nélkül. Akkor vaskályhát tettünk a hálószobába, és a korábban előrelátóan felhalmozott gyümölcsfával fűtöttem. Vizünk is volt, mert nyáron ásattunk kutat, húztam belőle. Aki tehette, beszerzett generátort, persze külföldről kellett behozni, és a generátorbizniszből is kivették a részüket a kijevi politikusok; a vámosoktól kezdve a legmagasabb körökig nyúlik a lánc, mindenki leszedi a maga felét, a felsők keresnek igazán. Végül is a háború elhúzódásával bizonyos körök nagyon jól meggazdagodnak, és elgondolkodtató, hogy miért is voltak áramszünetek úgy, hogy közben ment az áram… A generátoros fűtést ma már csak az nehezíti, hogy az üzemanyag ára is az egekbe szökött. Egy óra működés egy litert fogyaszt, és most méregdrága az üzemanyag, annyiba kerül, mint a környező országokban, pedig a fizetés általában tízszer kevesebb – mondja Krisztián.

Tél végére (!) rendeződni látszik a fűtési helyzet, mert Krisztián szerint a megyevezető valamilyen formában megállapodott az áramszolgáltatóval, és azóta normalizálódik az ellátás. Egyébként nyílt titoknak tartja, hogy többek között azért volt annyi áramszünet, mert az áramszolgáltató magáncég eladta külföldre a villamos energiát, „persze a rakétacsapásokra fogták”. Csak Isten tudja, hogy mi lesz a következő télen.

– Mindenki nagyon szeretné, hogy véget érjen ez a borzalom, a legtöbb barátom hazajönne, olyannal ritkán beszélek, aki azt mondja, hogy be sem teszi többet a lábát Kárpátaljára, bár megértem azokat is, akik nem mernek hazatérni. Amíg mi nem mehetünk sehová, addig az is elégtétel, hogy a magyar–ukrán viszályt szító maffiacsaládot, Viktor Baloháékat kitiltották az Európai Unióból. Sovány vigasz, de manapság sovány vigaszokból élünk – zárja beszélgetésünket Krisztián.

Nyomatékosan kéri, hogy semmit olyat ne írjunk le, ami alapján felismerhető lehet. Az ördög ugyanis nem alszik.