Félelem és rettegés Kerepesen – cigány istenek vagy a nyomor istenei?

Befordulunk a kerepesi 3-as főútról a cigány szegregátum irányába, és egyszer csak véget ér az aszfalt, hepehupás földúton gurulunk tovább. Elfurikázunk a patakparti mocsár mellett, és pár pillanatra azt hisszük, hogy valahol az amerikai délen járunk, a zöldes vízből pedig egy dagadt aligátor is kidughatja a fejét. De nem dugja, csak az álmos víz posványosodik tovább. Kies környéken járunk; ha nem csupasz, befejezetlen, gondozatlan házak sorakoznának a Gyár utcában, akár Kerepes egyik takaros fertálya is lehetne. A 600-700 lelkes telep a H8-as hévvel ingázó drogturisták (a környékbeli népnyelven zombik) elosztóközpontja. Napközben kisgyermekek játszanak az utcán, öregek üldögélnek a kertjükben, és csak olykor-olykor tűnik fel egy-egy kétes, vörös szemű alak. Az est leszálltával viszont elkezdődik a George A. Romero-féle horrorfilm: előbújnak a zombik a mocsárból. Előreszegik a fejüket, vonaglanak, bódult fejjel vonulnak az utcán, mások meg úton hazafelé, a HÉV-en szívják fel szintetikus istenük porrá zúzott testét. Vajon ezek a szerek a cigányok új istenei, vagy a nyomortelepeken lakóké, kultúrától és bőrszíntől függetlenül? Politikailag korrekt módon talán utóbbiként kellene írni, de a drogpestis valójában a cigány közösségeket sújtja ezen a vidéken. Persze hamarosan megtudjuk, hogy nem mindenkit lehet egy kalap alá venni, a telepen rendes, dolgos emberek is élnek. Megállunk egy csupasz ház előtt, hogy egy idős hölggyel beszélgessünk a telep dicstelen jelenéről.

Drog nagyúr

Itt nagyon megy a drog, mondja Viola.

– Nem tagadom, hogy az én unokám is eljárt lopni, mert nem adtunk pénzt drogra, hogy ne hizlaljuk a dílereket. Olyat is ismerek, aki tíz éve kábítószer eladásából él. Nem dolgoznak, mégis mennyi mindenük van! Hát ez senkinek sem szúr szemet? A rendőrségnek talán nem elég bizonyíték, hogy úgy él, mint Marci Hevesen? Persze, kívülről putrinak látszik az illető háza, de ha maguk bemennének, eltátanák a szájukat, de el ám – mondja a 71 éves hölgy, és azt sem tagadja, hogy dühbe gurul, ha szóba kerülnek a dílerek.

Körülöttünk kisgyermekek rohangálnak, rossz belegondolni, hogy pár év múlva ők is a drogterjesztők prédájává válhatnak.

– Itt mindenki tudja, hogy kik árulnak kábítószert, de hiába mondjuk a rendőröknek, mert erre azt felelik, hogy „nincs elég bizonyítékunk”. Hát mért nem gyűjtenek? – teszi fel a költői kérdést Viola. A cigány asszony azt is elárulja, hogy az unokája nemsokára kiszabadul a börtönből, és ha nem húzza meg magát, akkor „kidobja az utcára”. Megkérdezzük Violától, elkerülheti-e vajon az unokája, hogy ismét rászokjon a drogra, és megint eljárjon lopni.

– Az unokám meghalt volna, ha nem kapják el a rendőrök. Annyira elgyengült az immunrendszere, annyira lefogyott, hogy szerintük már csak egy hete volt hátra. Egy éve van bent, és azt mondta, hogy most már megtanulta a leckét, és minden másképpen lesz. Szeretném látni! Az iratait megcsinálták, szabadulás után egyből elmehet dolgozni, és remélem, hogy eljár rendesen munkába. Munkahely pedig van bőven, hiszen már nem a régi világban élünk!

Az asszony még elmondja, hogy Gyuricza László polgármester „ki akarja irtani a drogosokat”, és szigorú városvezető, tehát nem tűri el, hogy szeméthegyek lepjék el a telep utcáit. Viszont Franka Tibor korábbi polgármestert jobban szerették, mert ő „kijött a cigányok közé, beszélgetett velünk, néha együtt főztünk, és ha bementünk a hivatalba, mindig nyitva volt az irodája, még kávéval is megkínált”. Franka Tibor vett egy telket, és próbált létrehozni egy szociális házat, ahol mosókonyha és kápolna is található, de kísérlete csődöt mondott, az új polgármester ugyanis nem folytatta elődje munkáját – nagy kár, mert több kerepesivel is beszélgettünk a témáról, és mindnyájan azt mondták, hogy a rendőri jelenlét csak tüneti kezelés, jól kitalált, hosszú távú szociális integrációs terveket kellene alkotni és végrehajtani. Hogy kinek a sara a jelenlegi helyzet? Talán az egyes országos önkormányzatoknak lett volna feladatuk. Viola szerint manapság a telepen sokan dolgoznak – a nők a közeli pelenkagyárban vagy éttermekben –, és jól is keresnek. Sokan több mint 300 ezret visznek haza havonta. Elbúcsúzáskor még elmondja, hogy „a drog nagy úr, nem tudnak róla leszokni”, majd egy kis szünet után elárulja, hogy ő is gyógyszerfüggő volt, de eldöntötte, hogy abbahagyja, leszokott róla. Ennél jobb tanácsot mi sem adhatnánk a telepieknek.

Kocsikázunk a Gyár utcán, és visszafordulunk a főút irányába, mert feltűnően gyorsan futott arrafelé egy vékonypénzű cigány férfiú, fekete hátizsákkal a vállán, miközben többször fütyült. Egy fehér hátizsákos, napszemüveges, ránézésre nem cigány ürgének fütyörészett, ám az felmérte, hogy nem tiszta a terep – magyarán éppen beértük –, és úgy tett, mintha nem hallaná a füttyjelzést. Az egyik főútra vezető utcában sötétkék Opel parkolt az út szélén, alighanem napszemüveges emberünket várta, de utóbbi továbbment. A vékonypénzű cigány férfiú végül utolérte, és éppen akkor cserélték ki a hátizsákokat, amikor a főúthoz értek, az utcába pedig bekanyarodott egy rendőrségi furgon. Paraszthajszálon múlt, de megúszták, és sikeresen végrehajtották a tranzakciót. A vékonypénzű cigány férfiú immár fehér hátizsákkal ballagott haza, ám fotós kollégánk lefényképezte a visszapillantó tükörben, tehát képünkön az illető látható, alighanem az egyik helyi érdekeltségű vudupap. Ezután a sötétkék Opel gázt adott, kikanyarodott a főútra, ott pedig gyorsan beszállt a napszemüveges emberünk, és elhajtottak. A drogot tehát a telepre hozzák, itt pedig eladják.

Elbúrosodás

Megnéztük a Gyár utca felsőbb részét, mert sokan azt mondták, hogy ott karbantartott, tiszta porták is akadnak. És valóban, mintha Dél-Afrikában volnánk, a búrok között. A karbantartott házak kerítésein „Vigyázat! Nagyfeszültségű áram” táblácskák láthatók, a kerítéseket szögesdrót koszorúzza, és minden, de minden be van kamerázva, mint az 1984 című regényben vagy Hódmezővásárhelyen. Népmesei tanulságként az már summázható, hogy aki egy nyomortelep szomszédságában él, annak el kell búrosodnia, hogy életben maradjon. Megállunk, hogy lefényképezzünk pár táblát, kamerát, és már jönnek is a tulajdonosok, hogy megnézzék, milyen autó állt meg a házuk előtt. Aggodalmaskodva figyelnek. Hogy miért költöztek ide? Talán azért, mert a Némethegynek nevezett városrész tetejéről Budapest panorámája is látszik, régen sokan építettek ide hétvégi házat, mások tartósabban berendezkedtek, nem sejtve, hogy sötét jövő közeleg. Rengeteg eladó telket vagy házas kertet látunk az utca mentén, de még négymillió forintért sem veszi meg senki, innen csak elköltözni lehet. Valahol az utca közepén találkozunk Róberttel (35), és amikor megtudja, hogy mi járatban vagyunk, ömleni kezd belőle a szó.

– Hiába hívtam rendőrt, amikor megtámadott egy drogos nő, nem tudtak mit kezdeni vele. Este jöttem hazafelé, és intett, hogy álljak meg. Lehúztam az ablakot, hogy megkérdezzem, mit akar. Egyből rám ugrott, azt kiabálta, hogy „adj kétezret, vagy megöllek!”. A rendőrök nem tudták elvinni, mert széttaposta a drogot a földön. Félnek tőle, nem állnak le vele veszekedni, mert megkarmolja vagy megharapja őket, és ki tudja, hogy mi mindent terjeszt. Tele van kóborlókkal a környék, a Hungaroring miatt elzavarták őket egy időre, aztán hétfőtől megint itt parádéznak. Egy kerepesi autószerelő ismerősömhöz is betörtek, alkatrészeket, gépeket loptak el tőle, azt viszik a dílerhez, hátha ad értük valamennyi kábszert. Rengeteg zombi sétál errefelé kisebb műszaki gépekkel, nos, ők nem gépészek – mondja cinikusan Róbert. A férfi úgy tudja, hogy a közeli Telep utcában laknak a fővárosi Hős utcából kiköltözött dílerek, és nem ajánlja, hogy oda fényes nappal bemenjünk. Úgy hírlik, hogy egy-két ezer forintért már hozzá lehet jutni kábítószerhez, sőt, talán olcsóbban is, éppen ezért sokan zarándokolnak ide Budapestről és környékéről. Az utcában találkozunk egy középkorú hölggyel is, Viktória (36) pedig elmondja, hogy nemrég ő is kihívta a rendőröket, mert a szomszédjai elviselhetetlenné teszik családja életét.

– Hangfelvételeim vannak arról, hogy mi történik a szomszédban, a jegyző semmit sem reagál, a gyámhatóságnak is írtunk már. Kiskorúakat veszélyeztetnek, a múltkor felnőtt emberek azon röhögtek, hogy „nézzétek má”, egy kislány úgy alszik el, hogy közben „ujjazza magát”. Kiengedtek egy-két drogost a börtönből, azok is itt vannak, trágárságokat üvöltenek egész nap… Nem szeretném, hogy a kisfiam ilyen körülmények között nőjön fel.

Viktóriától megkérdezzük, hogy itt mindenki bekamerázott-e mindent. És úgy néz ránk, mintha azt kérdeztük volna, hogy errefelé is zöld-e a fű.

– Persze! Fényes nappal is járnak lopni, hozzánk számtalanszor próbáltak betörni. A nappali rendőri jelenlét semmit sem ér, ide este kellene kijönniük, amikor ezek úgy mászkálnak az utcán fel és alá, mint a zombik. Egyikük nemrég annyira be volt drogozva, hogy két napig törött sípcsonttal járkált, mert nem vette észre, hogy eltörött – sorolja a rémtörténeteket Viktória. Pár éve már nem jár ki sétálni a kisfiával, mert félti a kóborlóktól, tehát lényegében házi őrizetben élnek, és mindenhová kocsival járnak. Azt mondja, hogy szerencsére már nem sokáig kell ezt bírniuk, mert ha Isten is úgy akarja, elköltöznek innen. Beszélgetésünk végén pedig megkér, hogy közvetítsünk egy meghívót a kételkedőknek és a hatóságoknak: „Jöjjenek ki, bárkit vendégül látok, ha nem hiszik el, hogy mit élünk át, akkor jöjjenek ide, érezzék a maguk bőrén!”

Hevített alufólia

„A Budapesti Rendőr-főkapitányság több egység bevetésével fokozott rendőri ellenőrzéseket tart a H8-as és H9-es HÉV budapesti szakaszán. Az első tíz nap során összesen 36 utast fogtak el, közülük tizenegyet köröztek, tizenhetet pedig kábítószer-birtoklásért kapcsoltak le. További nyolc személyt egyéb okok miatt fogtak el a rendőrök” – olvasható a rendőrség július 25-ei közleményében. Razziára már régóta megérett az idő. Kerepes HÉV-állomása drogtanyává züllött az utóbbi másfél évben. Tűk, ezüstpapír, öngyújtók hevernek az állomáson és pár környező utcában, a drogosok a térfigyelő kamerák előtt is elvégzik a szertartásaikat. Hasonló jeleneteket a zsófialigeti és a kistarcsai kórház megállójában is lehet látni – utóbbiban rengeteg szemetet is, meg elhanyagolt, posztapokaliptikus infrastruktúrát; ha arra téved az ember, úgy érzi, mintha valahol a harmadik világban járna. A kerepesi állomáson szóba elegyedtünk utasokkal is, és egyöntetűen állították, hogy mostanában többször járőröznek a rendőrök. Aznap délután, amikor kint jártunk, három egyenruhás szállt fel a vonatra, ellenőröket is szép számmal láttunk. 2024-ben ez idáig 1634 alkalommal intézkedtek a rendészek csak a gödöllői vonalon, ehhez képest az összes többi HÉV-vonalon csak 556-szor. A MÁV létrehozott egy Mobil Védelmi Csoportot is, ami két hete bármilyen bejelentésre ki tud vonulni a vonalon 6-8 percen belül. Rádió van náluk, ha baj van a vonaton, a rendészek vagy a járművezető felhívhatják őket.

– Lehet a tüneteket kezelni, de szerintem ez szélmalomharc – mondja az egyik névtelenséget kérő utas. – Az okokat kell felszámolni, azzal kellene foglalkozniuk azoknak, akiknek ez a dolguk. Látja ezt az épületet? – mutat az úr Kerepes Monarchia kori, szép állomására –, ott fenn az emeleten szolgálati lakások vannak, úgy tudom, hogy egy hölgy a MÁV alkalmazottjaként bérelte az egyik lakást, de elköltözött, mert már nem bírta tovább, többször próbálták rárúgni az ajtót a drogosok. Félt. És félelemben nem lehet élni, az nem normális, hogy szorongok, ha a gyermekem HÉV-vel utazik, vagy napszállta után jön haza Pestről.

Az úr elköszön, az utasok sietnek haza, mi meg észreveszünk egy padot, amelyre gyanúsan viselkedő emberek telepedtek le. Kollégánk próbálta lefényképezni őket, de fenyegetőzni kezdtek, végül csak lencsevégre kapta az egyik ököllel hadonászó Messi-pólós harcművészt. Ezzel a képpel búcsúztunk el Kerepesről, ahová később még visszatérünk, hogy megvizsgáljuk, lett-e foganatja a rendőrök és a MÁV intézkedéseinek. n