– Geolokémikusnak készült, de pályáját kettétörte a nagypolitika. Kétszeri bebörtönzése után, az 1980-as évek végén egyéves ösztöndíjat kapott egy amerikai egyetemre. Nem fordult meg a fejében, hogy kint marad?

– Nem, haza akartam jönni.

– Miért?

– Mert nem tudtam elképzelni, hogy máshol éljek.

– Annak ellenére sem, hogy itthon addigra ellehetetlenítették?

– Akkor hamarabb kellett volna eldöntenem, hogy máshol élem le az életem.

– Amikor hazatért, Kelet Közép-Európában éppen a rendszerváltozásnak nevezett folyamat zajlott. Az első rendszerváltoztató csehszlovák kormányban majdnem miniszter lett. Miért nem választották be a kormányba?

– Engem nem a csehszlovák demokrácia védelme miatt csuktak börtönbe, mint Havelt, hanem a magyarok jogainak a védelme okán, és ez semmilyen csehszlovák vagy szlovák szemléletbe nem illett bele. Végül megkönnyebbültem, hogy nem lettem miniszter, így nem kellett letennem a miniszteri esküt Gustáv Husák kezébe. Képtelen lettem volna egy olyan ember előtt alkotmányos esküt tenni, aki 1945-ben elrendelte Esterházy János letartóztatását. A rendszerváltoztató csehszlovák kormány egyetlen tagjának sem volt ilyen fenntartása.

– Azért alakított saját pártot Együttélés néven, mert nem lett miniszter?

– Miniszterként erre nem lett volna időm. Ezért is szerencse, hogy nem lettem a kormány tagja, mert viszonylag szabad ember maradhattam, akárcsak a kommunizmus idején.

– Ezt hogy érti?

– A kommunista rendszerben magam döntöttem el, hogy szembeszegülök a hatalommal és vállalom a börtönt. És azt is magam határoztam el, hogy ezt a magyar nemzetért teszem. Az őseim is szabad akaratukból váltak magyarrá – nem alattvalóvá, hanem a magyar nemzet tagjává, a Szent Korona részévé. Ezt a szabadságot a látszatdemokráciában sem adom fel. Én ma is a magyar nemzet szabad tagja vagyok. Számomra az állampolgári kötelék egyszerű jogviszony, amit ugyan nem lehet következmények nélkül felrúgni, de nem írhatja felül nemzeti hovatartozásomat.

– A pártalakítással hozzájárult a felvidéki magyarság politikai megosztottságához.

– Valóban, de mégsem. Amikor megfogalmaztam az önálló pártalapítást, még nem volt egyetlen pártja sem a felvidéki magyaroknak, de volt egy bolsevik típusú szerveződése, a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), ami leginkább a magyaroktól volt független, mint korábban a csehszlovák Nemzeti Frontban tömörülő szervezetek. Hozzájuk hasonlatosan jött létre a magyar kereszténydemokraták szerveződése, amelynek önállósulását a szlovák katolikusok magyarellenessége siettette. Emiatt alakult ki 1990 tavaszára a felvidéki magyarság hármas politikai tagozódása. Három párt, három elképzelés. A pártok egyesítésére kellett törekedni, ezért kötött választási koalíciót az Együttélés a magyar kereszténydemokratákkal, már 1990-ben és szorgalmaztuk 1992 őszétől a pártok egyesítését. A pártegyesítési kísérletek azonban mind kudarcba fulladtak, az utolsó pillanatban, 1998 tavaszán a választójogi törvény módosítása kényszerítette rá a többieket, hogy elfogadják javaslatomat, azzal a kikötéssel, hogy én nem lehetek az egyesült párt elnöke. A szlovák kormánypártok javaslatára a parlament megemelte a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazati arányt. Ha nem egyesülünk, akkor esélytelenek lettünk volna a parlamentbe való bekerülésre.

– Bejutottak, és nyolc éven át kormányalkotó erőt képeztek. Közrejátszott a jelenlétük abban, hogy ez viszonylag csendes időszaka volt a magyar–szlovák viszonynak?

– A magyar–szlovák viszony nem közvetlenül az aktuálpolitikával függ össze, de napi vonatkozásai befolyásolják azt. Nem mindegy, hogy fölülről lefelé milyen üzenetek hangzanak el. Ha a kormányzati körökből biztatást hallanak a magyarellenességre, mint az történt 1998-ig, akkor megjelenik az utcai és a hivatalnoki fasizmus. 2006 óta ugyanez történik. Ha a gyűlöletet felülről gerjesztik, bátorítást kap. A Magyar Koalíció Pártjának kormányzati jelenléte idején, 1998 és 2006 között megszűnt az utcai magyarellenesség. Ebből le lehetne vonni a tanulságot. Akár egy íratlan alapelvnek lehetne tekinteni, hogy Szlovákiában minden kormányban ott kellene lennie a magyaroknak. Mára a magyarellenesség Szlovákiában új méretet öltött. Ezt egyértelműen a dunaszerdahelyi rendőri beavatkozással lehet illusztrálni. Ma államhatalmi eszközökkel lehet szítani az indulatokat, nem csupán azzal, hogy egy-egy szlovák politikus elnyilatkozza magát, és mond valami butaságot, ahogy Ján Slota teszi. A dunaszerdahelyi eset kormányzati tudatosságra vall. Arra utal, hogy a magyarokat meg kell félemlíteni.

– A történelmi ellenérzéseken túl milyen aktuálpolitikai okokra vezethetők vissza a mostani események?

– Több állomása van ennek az elmérgesedett helyzetnek, de az oka a szlovák kormányban gyökerezik, főleg a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő Szlovák Nemzeti Pártban. A Fico által létrehozott szlovák kormánykoalíció több tagja is elhíresült a magyarellenességéről, hiszen 1998-ig első számú kormányalakító erő volt, de maga Fico sem arról nevezetes, hogy magyarbarát lenne, ő is zsigerileg gyűlöl bennünket, de pragmatikus, akárcsak Meciar. De mivel Robert Fico a kormányfő, ezért a kialakult helyzetért elsősorban ő a felelős. Vegyük számba a 2006 óta fokozódó szlovákiai magyarellenesség egyes megállóit. Az egyik az a parlamenti határozat, amely 2007 szeptemberében született a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában, amellyel megerősítették és érinthetetlenné nyilvánították a magyarok jogfosztását elrendelő benesi rendeleteket. A második az, hogy a magyarok a magyar nemzet tagjai. A szlovák parlament ugyanis elfogadott egy határozatot, amelyben elítélte a Szlovák Köztársaság parlamentjének magyar képviselőit, mert részt vettek a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán. A konfliktus harmadik része a magyarverések, illetve Malina Hedvig megveretése, és az, hogy eddig egyetlen elkövetőt sem találtak meg. A dunaszerdahelyi tömeges magyarverés egy teljesen új fejezetet nyitott meg, és ez visszatérés az 1945-ben uralkodó állapotokhoz.

– Magyarország határon túli politikáját még nem is említette…

– Arról most ne is beszéljünk. Azt viszont tudatosítani kell, hogy a 2002 óta létező magyarországi kormánypolitika mennyire ludas a szlovákiai magyarellenesség újraéledésében. Magyarország egy gyengülő ország, nemcsak a társadalom már-már életveszélyes megosztottsága és nemzetsemlegessége miatt, hanem azért is, mert eljutott az országcsőd és az államcsőd szélére. Magyarországon már az anarchia jelei mutatkoznak, felütötte fejét az önbíráskodás. A cigányok félnek a nem cigányoktól és fordítva. A különböző egyenruhákat viselő csoportok megalakulása pedig nem a polgári szabadság jele, hanem rossz válasz a rosszul kormányzott ország égető problémáira. Magyarország weimarizálódik. Egy ilyen országgal szemben és az ilyen nemzettel szemben sokkal többet engedhet meg magának bárki is, mint egy felfelé ívelő nemzettel szemben. Ideje lenne észhez térni.

– Lát olyan potenciális erőt a szlovák közéletben, hogy másként közelítenék meg a szlovák-magyar viszonyt?

– Persze. Viszonylag sokan vannak. A sajtó legbefolyásosabb része is Malina Hedvig megveretése óta tulajdonképpen a mi oldalunkon áll, csakhogy pont emiatt konfliktusban van a kormánnyal. Én nem vagyok borúlátó a szlovák–magyar kérdés rendezését illetően, mert van hozzá szellemi fogadótér. A jelenlegi politikai vezetés viszont nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel az általuk tönkretett kapcsolatrendszert helyre tudnák hozni.

– Az 1990-es évek eleje óta visszatérő kérdés a Kárpát-medencei magyarok autonómiája. Mennyire valós elképzelés ez a mai felvidéki viszonyok között?

– A mai Szlovákiában semmilyen sajátos autonómia nem valósítható meg, mert Szlovákiában nemzethatalmi totalitarizmus van. A települési és területi önkormányzatok autonómiáját is emiatt korlátozzák. Egyébként a magyar autonómia jelenleg azért nem valósítható meg semmilyen alakjában, mert a szlovák politikai elit abból a közegből származik, amely kiváltotta a szlovák–magyar viszony romlását. A jelenlegi gond az, hogy több mint egy évtizednyi agymosás után, amiben részt vettek a magyar politikusok is, a felvidéki magyarság egyre kevésbé vágyja az autonómiát, mert fél tőle. Nem az autonómiától, hanem az autonómiára adott szlovák választól, a konfliktustól. Olyan körülmények között, amelyekben a félelem tényezővé válik, nagyon nehéz jövőbe mutató elképzeléseket megfogalmazni. A magyaroknak a félelmeiket kell legyőzni, a szlovákoknak pedig saját soraikban azokat, akik magyarellenesek. Felvidéki magyar autonómia csak akkor lesz, ha azt a felvidéki magyarok külső segítséggel kikényszerítik – de akarniuk kell.

Usztics Anna