Az elmúlt időkben felerősödtek és megsokasodtak az etnikai alapú, vagy annak álcázott, beállított konfliktusok. Ezeknek okait és várható kimenetelét sokan sokféleképpen magyarázzák. A kifejletnek azonban van egy eddig nem tárgyalt része is. Akik figyelik a cigányság vezetőinek és a Magyar Gárda vezetőinek nyilatkozatait, azoknak kiderülhetett: valamilyen nem is annyira homályos politikai indíttatásból, tudatosan elültetik a félelmet az emberekben. Ennek számos jele van a mindennapokban és a politikai közbeszédben egyaránt. Egyesek félelemről beszélnek a turulszoborral kapcsolatban is, míg a másik oldalon a nemzet fogyásával, romlásával kapcsolatban.

Félelmeinknek és elkeseredettségünknek mindennap jelét adjuk azzal, hogy türelmetlenek, kötözködők és figyelmetlenek vagyunk. Féltjük szeretteinket, javainkat, hitünket, jogainkat és most már az életünket is. Megkeseredetten látjuk, hogy mindaz, amiért naponta dolgozunk és amiben hittünk, lassan ebek harmincadjára jut. Nincs már meg a biztonság érzése, hogy ha valamilyen gondom van, akkor valaki – akinek ez a dolga – segíteni fog és megoldódik a gond. Ez már rég a múlté, biztos munkahelyünkkel, egzisztenciánkkal együtt. Senki sem lehet abban biztos, hogy holnap, két hét múlva még mindig lesz állása és abból úgy-ahogy, de el tudja tartani a családját. Régen nem bízik már senki az államban annyira, hogy bátran gyermeket merjen vállalni, mert már magunkat is csak nehezen tartjuk fenn.

Ennek következménye, hogy a félelemből harag lesz, amint rájön a gondolkodó, nyitott szemű ember, hogy e tények ellen nem tehet semmit. Csak az elviselés maradt, vagy megfogadni a „nagy gondolkodó” szavait, és el lehet menni. Aki kalandvágyból vagy hazaszeretetből marad, annak pedig fel kell tennie a kérdést: meddig bírom erővel és lelkiismerettel? A harag tajtékzik az emberben, és valahol levezetést keres magának. Ekkor jönnek a magukat vezetőknek nevezők és közlik a megoldást: „adj ellenséget a haragvóknak!” Ők pedig jobb híján el is kezdik gyűlölni a rémképet, amit eléjük tartanak.

Az eseményeknek már nem lehet gátat vetni. Az évek óta tartó félelemkeltés, a gyűlölet felkorbácsolása, az ész és az értelem elnyomása ma már odáig fejlesztette magát, hogy nem az a kérdés, hogy ki győz, hanem, hogy ki marad talpon…

A hatvanas évek ifjúsági mozgalmai elhitették a világgal, hogy a szeretet ereje csodákra lesz képes. Mi, magyarok azonban tudtuk már, hogy a gyűlöletből cselekvőknek is megadatott egy korszak, amikor megváltoztathatták a világot. Most ismét olyan kort élünk, amikor egyesek minden elképzelhető eszközt megragadnak arra, hogy a népeket egymásnak ugrasszák. Tanultak elődeik hibájából és csak a háttérből irányítanak. A nép pedig válaszol. Vannak, akik megerősítik a kaput, magasabb falat emelnek maguk köré, vagy csak egyszerűen nem ültetnek semmit a kert végébe, mert úgyis ellopják.

Mások tovább mentek ennél. A nyáron számos vidéki városban, faluban jártunk riportokat készíteni. Sok helyen meglátogattuk a roma közösséget is, és ott megdöbbentő tényekkel szembesültünk. Az erőszaktól és a fenyegetésektől való félelmükben a cigányok is a védelmükre készülnek. A legtöbb helyen az ágy alól, a szekrény mélyéről előkerült a komoly lőfegyverek egész arzenálja, Kalasnyikov géppisztolyok és hasonlók. Kérdésünkre elmondták, hogy ezekhez a legkönnyebben Budapesten lehet hozzájutni a piacokon.

Az okokra kérdezve a válasz szinte mindenhol ugyanaz volt: „igaz, hogy a cigányok mostanában vadabbak lettek, de ha a Magyar Gárda idejön masírozni, akkor innen nem mennek el szárazon! Amíg nem fenyegetnek bennünket, addig mi is békében akarunk élni, de azt nem lehet eltűrni, hogy nyíltan provokáljanak bennünket, mert egyszer nálunk is elszakad a cérna és akkor isten neki, fakereszt!” Vagy: „A gyerek a legnagyobb szerencse nekünk, és ha őket fenyegetik, akkor én megvédem őket!” – mondták Borsod megyében. „Én békében éltem a családommal mindig is, erre jönnek és rám kiabálják, hogy cigány vagyok, csak mert néhány veszett csikó csinálja a balhékat” – mondja egy harmadik.

Ha nehezen is, de érthető a romák reagálása a vélt vagy valós fenyegetésre. De éppen így érthető a többségi társadalom félelme is attól, hogy a romák félelmükben fegyverkeznek. Sajnálatos módon azonban éppen ez a kettős félelem fogja okozni azt a Magyar Demokrata által már többször megírt eseménysort, ahol a politikai érdekeik miatt a politika szereplői (romák és nem romák egyaránt) egymásnak ugrasztják ezt a két közösséget. A békét és kiegyezést keresők pedig csak nézhetik az eseményeket, amikor a miniszterelnök etnikai konfliktust emlegetve (gondosan odakészített könnycseppel a szemében) ismét a jobboldalt teszi majd felelőssé.

A gondoskodó állam már emlékekben sem él, de naponta tapasztaljuk számtalan jelét annak, hogy az állam elhagyta polgárait. Nem védenek meg senkit, vidékit, városit, beteget, orvost, fiatalt, nyugdíjast, romát és nem romát. Védje meg magát mindenki, ahogy tudja, gyógyuljon, ahogy tud, tanuljon, dolgozzon, éljen, ahogy tud meg ahogy akar, mert „pártunk és kormányunk” nem ér rá velünk foglalkozni, mert annál sokkal fontosabb dolga van. Ez azonban nem kommunista örökség, ez inkább a vadnyugatra emlékeztet, ahol azok maradtak életben, akik erősebbek, gátlástalanabbak voltak, mint a többi ember.

Az események kimenetele kétséges, hiszen az indulatokat felkorbácsolni könnyű, irányítani már jóval nehezebb. Talán nem is lehet, ezért minden jóérzésű és jóakaratú embernek csak egy válasza lehet az imént leírtakra: békét kell teremteni végre. A hasonlóságainkat kell kiemelni, nem a különbségeket. Felelős vezetést az állam élére és a romák élére is. Megegyezést, kibékülést, közös, nyugodt, biztos jövőt.

(brazovics)