– 1946-ban hazatérve az angol hadifogságból, rangjától megfosztva, előbb segédmunkásként dolgozott egy segélyszolgálatnál, majd sofőr lett az angol követségen. Ahogy fogalmazott egyszer, nappal a demokráciában élt, éjjel Rákosi országában hajtotta álomra a fejét. Hogyan kell ezt elképzelni?

– Kompországban komp voltam. Kényszeresen össze kellett hasonlítanom az angol demokráciát Rákosi proletárdiktatúrájával. Európai magyarnak vallottam magam, jól tudtam németül is, a „Horthy fasizmus” iskolájában az ember mégiscsak európai műveltséget szerzett. Nem kellett magyarázni a különbséget, hogy a szabadság jobb, mint a rabság. Az elvesztett háború után a társadalom legaljára került szerencsétlen milliók ott álltak kifosztva, kisemmizve, gazdátlanul. Szovjet gyarmatként nem lehettünk sem magyarok, sem európaiak. Ahogy később is tapasztaltam 1963 nyarán, hónapokkal Kádár amnesztiája után, váratlanul kint találtam magam a kisbörtön, a gyűjtőfogház kapuja előtt és ott álltam a nagy börtön, a kádári Magyarország küszöbén. A proletárdiktatúrától azt kaptam, amit vártam, de a nemzet, a társadalom ugyancsak megdöbbentett. Akik előző nap még életüket adták volna a szabadságért, ekkor már szinte drogos álomba merülve élvezték a magát leninistának nevező gyarmati rend kis engedményeit, mintha azokért harcoltunk volna.

– Pedig csak hét év telt el.

– 1956-ban egyáltalán nem sejtettem, hogy ugyanez a munkásosztály, az ország igazi gazdája – mint az osztályharcban győztesen megmaradt uralkodó osztály és a parasztság – hazaszerető. Nyoma sem volt. Még kevésbé lehetett tudni, hogy a gyermekeik micsoda szabadsághősök lesznek. Az utcai harcok alatt a követség terepjárójával cikáztam az utcákon és láttam őket hősként harcolni és elesni. 1957 tavaszán éppen a követség teherkocsijával voltam kint Bécsben, amikor letartóztatták Gönczöt és Bibót egyebek mellett a Nagy Imre-kézirat Magyarországról való kikerülése miatt, és úgy döntöttem, hazajövök.

– Miért?

– Egykori honvédtisztként nem tehettem meg, hogy amikor nekem kínálja fel a történelem, hogy tehetek valamit a veszett fejsze megmentéséért, akkor spóroljak magammal. Ezeknek a kölyköknek a példája nyomán voltam hajlandó beledugni a nyakamat a hurokba, és visszajönni Bécsből, hogy a barátaimmal együtt álljak a bíróság elé. Úgy gondoltam, ha már fellógatnak minket, akkor együtt lógassanak. Ma is úgy gondolom, hogy politikai pályám csúcspontja lett, hogy Bibóval és Gönczcel együtt állhattam a bíróság előtt. Magasabbra én már nem viszem. Ez a minimális tisztesség ma nevetséges balekságnak tűnhet. Megváltoztak a normák.

– Ahogy az ön viszonya is Göncz Árpádhoz…

– Göncz Árpád az 1958-as perünk másodrendű vádlottja volt, akkor a barátom. 1990-ben az ő hívására mentünk Zólomy László tábornokkal a köztársasági elnök hivatalába dolgozni. Akkor kezdődött a harmadik börtönidőszakom, a parlament déli szárnyán. Zólomy Horthy főhadnagya volt, majd 1956-ban alezredesként szolgált a HM hadműveleti osztályán. Ő belépésünk napján főbe lőtte magát a parlamenti asztalánál. Én pedig öt évig maradtam. Göncz az SZDSZ tagja lett, szétváltak útjaink.

– Ön szerint minek köszönhető, hogy 1956 megítéléséről máig vita folyik?

– Többek között annak, hogy a forradalom történetét máig nem írták meg rendesen. Mint a Nagy Imre-per egyik túlélője idén júniusban újból keresztülmentem a tárgyaláson, amikor a hanganyagot bemutatták. Láttam, hogy egyes mozaikokat jól feldolgoztak a történészek. De hány ilyen mozaikból áll össze a történelmünk? Csodálkozunk, hogy nem vagyunk mozgósíthatók, de hogyan is lehetnének megszólíthatóak azok, akik a sorsunkról nem is tudnak?

– Egyfelől ezzel valóban magyarázható a közvélemény megosztottsága, de az ötvenhatosok széthúzásának mi az oka?

– Mindig is volt köztünk megosztottság. 1956-ban voltak olyanok, akik Nagy Imre fegyverletételi felszólításai ellenére sem hajlottak meg. Amíg fegyver volt a kezükben, kitartottak Európa legnagyobb hadserege ellen. Nem voltak szervezettek, teljesen spontán jöttek létre a gerillacsapatok a városban, és még ott is, akinek úgy volt kedve, este letámasztotta a fegyvert a sarokba, és elment haza. Volt olyan, aki azt akarta, hogy Veres Péter legyen a miniszterelnök, némelyek szerint az egyetemisták 16 pontja kész ellenforradalom volt. Akadt olyan vagány is, aki semmit sem vallott, csak balhézott, és azok voltak a legbátrabbak. Akkor sem volt egység. Aki nem tanult meg gondolkozni a saját sorsán, a haza sorsán, mert szegény proli gyerek volt az Erzsébetvárosban, az most megöregedett proli gyerek, aki legfeljebb a kocsmapult felett bánkódik egy fröccs mellett a többivel, a saját társaságával. Most mit csináljunk? Még a forradalom vezetői között is voltak olyanok, akik hazajöttek Amerikából, és úgy múlt el a fejük fölött sok évtized szabadságban, hogy nem tudtak többet a haza sorsáról. Egyszerűen nem tudtunk szót érteni.

– Mi lehet ennek az oka? Ugyanazt élték át mindannyian.

– Mi leültük a magunk idejét a börtönben és szükségszerűen olyan katarzison mentünk át, amin a társadalom és a kétszázezer kimenekült magyar nem. Aki megélte a maga katarzisát, az hogyan érthet szót azzal, aki ezt megúszta? Az extázisban az ember elveszíti önmagát, a katarzisban megtalálja. A szabadságért folyó harcban viszont közösséget vállaltunk. A magyar történelemben az elnyomás alatt a magyar sorsproblémák mindig ugyanazok voltak. Most is ugyanezekkel nézünk szembe, csak ma más megszállás alatt vagyunk, amire nem lehet géppisztollyal lőni.

– Hogyan lehetne ellene védekezni?

– Európainak kellene lenni, és magyarnak, de ez nincs így. Irtózatos tény, és ordítva tudnám mondani, annyira fáj. Változás nélkül léptünk át az összerogyott szocializmusból Európába, a demokráciába, a piacgazdaságba miközben ázsiaiak maradtunk. Ugyanolyanok vagyunk, mint a Kádár-korban, provincia Európában, ez a magyar tragédia. Itthon, aki elnyomó volt, elnyomó maradt, aki elnyomott volt, az pedig vesztese a változásnak. Annak idején a proletárdiktatúra a politika hatalmasait védte, ma az általuk megteremtett jogállam a vagyonukat védi, és a pénzük a politikai hatalmuk alapja. Tegnap a szocialista törzsgárdatag volt a gyarmati rend jelképe, ma pedig a liberális piacgazdaságnak a plázacica, a konzumidióta az emberképe. Itt mindenki máról holnapra kénytelen megélni, ami azt jelenti, hogy ugyanolyan kiszolgáltatott, kizsákmányolt pária, mint régen. A demokráciához demokraták milliói kellenek. A kisemmizett nyomorult proletár pedig nem demokrata, ezt Bibótól idézem. Ő azt mondta, hogy számára a kizsákmányolástól való mentesség a demokrácia gazdasági alapja. A kizsákmányolt ember nem lehet szabad ember, de csak a szabad ember lehet demokrata. Itt hány lépcső vezet fel addig, hogy megéljük a demokráciát? Egyáltalán felfogjuk, igényeljük. Ma úgy látszik, senki sem tudja, hogy a szabadság arra való, hogy megteremtsük magunkat. Szabadok vagyunk anélkül, hogy tudnánk és sejtenénk, hogy mire való a szabadság. Nem arra, hogy beleüljünk abba a jólétbe, amit mások csinálnak meg nekünk.

– Mire kellene használnunk a szabadságunkat?

– Megélni. Utána pedig össze kellene fogni egymással, és rájönni, hogy nem vagyunk egyedül. A legnagyobb félelme azoknak, akik újabb kori rabságunkat a hasznukra fordítják, hogy felébredünk egyszer. Ha a mennyországot huszárrohammal lehetne bevenni, minden magyar üdvözülne, mondják. De ha a győzelmünkről van szó, okosan kell hozzáfogni a megvalósításához. Ma egy pillanat alatt megkapja az ember a bélyeget a homlokára, hogy visszavágyja a horthyzmust, vagy antiszemita, és kilőhető vaddá válik. Ezt el kell kerülni, mert attól kezdve az ember nem használhat a saját nemzetének. Hitelképtelen selejt lesz a társadalom perifériáján. Ahhoz hogy használni tudjon, bent kell maradni a vérkeringésben, szava kell, hogy legyen, hiteles kell legyen. Ha Orbán Viktorék kétharmad többséget érnének el a választásokon, az az érzésem öreg fejjel, hogy az lenne az utolsó esélyünk a megmaradásra. Ha okosan viselkedünk.

Usztics Anna