Felismerni és szeretni a Teremtő Istent

– Főtisztelendő püspök úr! Az első adventi gyertya meggyújtásakor arról beszélt, a fellobbanó láng azt jelzi, hogy Isten eljön hozzánk, és rajtunk múlik, hogy ez a látogatás elhozza-e az új életet nekünk. Azt mondta, fontos persze, hogy készüljünk ajándékokkal, finom ételekkel, de az még fontosabb, hogy gondoskodjunk a családunk, a szeretteink lelkéről.

– Valóban fontos ilyenkor, hogy tiszta, szép legyen az otthon, legyen finom étel és jó, szeretetteljes közérzet töltse be. Világos, hogy mindezt meg kell teremteni, hogy a gyerekeink is lássák a példát, lássanak egy keresztény áhítattal megünnepelt karácsonyt. Nagyon lényeges a keresztény kultúrának az őrzése, mert ha elvesznek a hagyományok, azok a kereszténységből forrásozó szokások, amelyek hozzátartoznak a mindennapi életünkhöz, akkor szegényebbek leszünk. És eltűnik valami sajátos karakterünk, valami sajátos vonásunk, amely hozzánk tartozik.

– A lelkiekről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni?

– Akárhogy is, az előbb említettek csak a felszín, ami látszik. Sokkal fontosabb, ami bennünk van. Lótunk-futunk, sokszor erőnkön felül próbálunk minden szépet odavarázsolni az ünnepi asztalra – hitelekből akár, ami egy tragédia! –, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a karácsony meghívás a megtérésre, a találkozásra az élő Istennel. Ez az a pillanat, amikor a szívünkben Istenként megszületik Jézus Krisztus. Nagy kérdés, tudunk-e szeretettel egymás felé fordulni. A szeretet kétirányú: az egyik irány az Isten felé mutat. A Teremtő Istent fel kell ismernem, szeretnem kell, rá kell döbbennem, hogy velem van, és arra, hogy szeret engem. De szeretnem kell a másik embert is, mert ha nem szeretem az embert, akit látok, akkor nem szeretem hitelesen Istent, akit nem látok. Fontos, hogy csönd legyen bennünk, és békesség, hogy meg tudjuk teremteni azt a belső harmóniát, amelyből tudunk önmagunkból valamit ajándékozni.

– Említette a keresztény kultúrát. Mintha Európa nyugati felén egyre inkább háttérbe szorulna, szégyenkezést váltana ki. Sőt, sok helyen már félnek karácsonyi vásárt rendezni, betlehemet felállítani.

– Nem illetlen dolog betlehemet állítani, ez az európai kultúrához tartozó cselekedet. Téved az a gondolkodás, amely az emberre nem úgy tekint, ahogy az Isten megteremtette, férfinak és nőnek, és keresünk valami másféle magyarázatot és másféle identitást. Tévedés és nem jó mást mondani, mert annak a következményei nemcsak a társadalomra, hanem az adott egyénre nézve is tragikusak lehetnek sokszor. Nagyon komolyan kell vennünk az identitásunkat, a magunk eszmei, szellemi gyökereit, a hagyományainkat, amihez hozzátartozik a karácsonyi készület vagy éppen a betlehem felállítása. Ez nem azt jelenti, hogy én ezt mindenkire rá akarom kényszeríteni. De amikor Európa közepén, Brüsszelben lefejezik a betlehemi Kisjézust, az felháborít! Azt gondoljuk, hogy egy más identitású embernek ehhez joga van, és nekünk meg nincs jogunk ahhoz, amit több mint ezer éve csinálunk itt, Európában? Valaki idejön öt éve, és neki joga van ehhez, nekünk meg megszűnik a jogunk? Nagyon rossz irányba mennek a folyamatok, előbb-utóbb olyan feszültségeket generálhatnak, amelyek következményei beláthatatlanok.

– A fenyegető migráció mellett három és fél éve dúl háború a szomszédunkban. Miért nem akar békét Európa nagy része?

– Kezdettől fogva azt mondom, hogy a háborút be kell fejezni, a fegyvereknek el kell hallgatniuk! Ha két gyerek összeverekszik, akkor sem azon kezdek el gondolkozni, hogy vajon melyikük kezdte, hanem egyből szétválasztom őket. Ezután megbeszéljük, mi történt. Ilyen ez a helyzet is. Nincs olyan érv, olyan indok, ami azt mondatná velünk, hogy még több fegyver kellene, még több emberi életet kellene kioltani, még több pusztításra, rombolásra volna szükség. Nagyon lényeges tehát, hogy a békét mielőbb megteremtsük.

– Ez év tavaszáig vezette a Katolikus Karitászt, így a borzalmakról és a segítségnyújtás fontosságáról első kézből szerezhetett tapasztalatokat. Mit látott?

– Ebben a tragikus helyzetben a Katolikus Karitász komolyan kivette a részét a segítségnyújtásból. Nekem is volt módom személyesen kimenni Kárpátaljára, különböző helyekre segítséget vinni. Emlékszem, az egyik alkalommal viszonylag hosszú utat tettünk meg, sok településen hajtottunk át úgy, hogy nem találkoztunk emberrel. Mint egy kihalt vidéken, úgy jártunk. Hosszú kilométerek voltak már mögöttünk, mire egy kapuban megláttunk egy öregasszonyt, aki kinézett, aztán meg két komisz kölyköt, akik kergetőztek, de aztán egyből beparancsolták őket a felnőttek.

– Miben tudtak segíteni?

– Óriási tömegnek kellett és kell a mai napig segíteni, akik beáramoltak az országba. Ilyen helyzetben meg kell tenni mindent. Meg kell tenni mindent azért az emberért, aki bajban van. De ez nem jelenti azt, hogy magamat föladom. Nekem nem kell vele mindenáron azonosulnom. Mert ha ő például azt mondja, hogy a Kisjézust le akarja fejezni, azzal nem tudok azonosulni. A bajban lévőnek adok ruhát, élelmet, segítem őt, ugyanakkor elvárom tőle, hogy hagyjon engem is békében, és engedje, hogy én is a magam életét éljem. Együtt élünk, és békességben kell élnünk, mindenkitől elvárjuk ezt. Nagyra becsülöm a kormányzatnak azt a törekvését, amely a Hungary Helps programban ölt testet, hogy oda vigyük a segítséget, ahol valóban szükség van rá. Az egyház mindig mondja, Ferenc pápa is sokszor aláhúzta a fontosságát, hogy segítenünk kell, és szolidárisnak kell lennünk. De úgy kell segíteni, hogy jobb legyen tőle a világ, nem úgy, hogy még több legyen a baj.

– Ferenc pápa húsvétkor elhunyt, májusban új pápát választott a konklávé. Ekkoriban sokat cikkeztek Erdő Péter bíborosról, akit világszerte sokan papabileként, azaz a pápaságra esélyesként tartottak számon. Megfordult a magyar püspöki kar tagjainak fejében, személy szerint ön elgondolkodott akkor azon, hogy Erdő Péter esetleg kiutazik a konklávéra, és nem jön vissza a Vatikánból?

– Természetesen örültem volna Erdő Péter megválasztásának, és annak, ha magyar pápánk lett volna. Ez óriási dolog lett volna az egész nemzetnek, ahogy annak idején Karol Wojtyła, vagyis II. János Pál pápa megválasztása nagyon sokat jelentett a lengyeleknek. De a Gondviselés máshogy rendezte, és valóban, nagyon jó nekünk, hogy Erdő Péter itt van velünk. Jó, hogy mindazzal a tudással, tehetséggel, tapasztalattal, amellyel rendelkezik – és amellyel szerintem az egész katolikus egyházat tudta volna irányítani –, a magyarországi egyházban tölt be továbbra is nagyon fontos szerepet.

– Amerikai pápánk lett. Milyennek látja eddig XIV. Leó pápaságát?

– Fontos mozzanatnak tartom, hogy fiatal és egészséges pápát választottak a bíborosok, aki a maga életvitelét úgy alakította ki, hogy jut benne hely a testedzésnek, a pihenésnek. Arról szó sincs, hogy becsuktunk egy könyvet, most meg kinyitottunk egy másikat, hanem tovább olvassuk az elsőt . Nyilván a hangsúlyok, a hangszínek mások XIV. Leónál, de ugyanazt az evangéliumot hirdeti, amelyet Ferenc pápa és a többi közelmúltbeli pápa képviselt. Bízom benne, hogy a megnyerő személyisége, fiatalsága, talán bizonyos amerikai attitűdjei jó gyümölcsöket teremnek. Robert Prevost misszióban élt sokáig. Ha valaki, ő igazán tudja, mit jelent a hitet úgy hirdetni, képviselni, ahogy azt egy szekularizált világban kell. Ő másféle tapasztalattal érkezett, amivel talán hozzá tud tenni ahhoz a néha kicsit megfáradtnak tűnő európai kereszténységhez, amelyet fel kell rázni. Úgy érzem, Isten ajándéka lesz Leó pápa.

– Főként, hogy Európa is missziós területnek számít.

– Sajnos idehaza is látjuk, hogy a templomainkban a Covid változást hozott. Nem a hívek lettek kevesebben, hanem kulturális változás történt. Kialakult az a nézőpont, hogy nem kell elmenni a szentmisére, mert a televízióban, az interneten is halljuk, még talán nyugodtabban is tudunk rajta részt venni, mint ha esetleg mellettünk sírna egy kisgyerek. De ez nem ugyanaz! Nem a hit veszett el, hanem a hitnek a gyakorlása változott meg. Ez nem jó, ezen dolgoznunk kell. Ne a világ mondja meg, ne a környezet hatása döntse el, hogyan akarok élni, hanem öntudatosan vállaljam azt az életet, ami az őseimtől ránk maradt!

– Nagyon úgy tűnik, hogy a Covid másban is drámai változást hozott. Bíró László nyugalmazott tábori püspök az Új embernek adott interjújában nemrég arról beszélt, hogy miután a betegsége miatt három év kiesett a szolgálatból, majd visszatért, azt gondolta, új dolog nem történhet vele, van már elég rutinja. Ehhez képest olyan függésekkel találkozott, amelyekkel azelőtt nem: a drog torzító hatásaival, a pornófüggéstől kezdve a játékfüggésig sokféle betegséggel, személyiségzavarral. A makkosmáriai kegyhelyen, Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepén ön is nagyon érzékletesen szokott arról prédikálni, hogy nemcsak a börtönben sínylődők szorulnak szabadulásra, hanem azok is, akik függőségekben, a modern kor rabságaiban szenvednek.

– Ez óriási kihívás és rendkívül nagy társadalmi probléma. Valóban, talán éppen a Covid bezártsága hozott ilyen irányú eltolódást sok ember életében és lelkében. Számos emberi kapcsolat szakadt meg, vált kevésbé meghatározóvá. Az emberi kapcsolatok hiányát pedig az ember sokszor olyan pótcselekvésekkel akarja helyettesíteni, amelyek rabságba süllyesztik. A fiatalok, a gyerekek most ezt látják az idősebb generációknál, már szinte ebbe nőnek bele. És látjuk mindennek a tragikus következményeit, azokat a helyzeteket, amikor odáig megy a függőség, a befolyásoltság, hogy az illető azt mondja, az élet sem számít már neki semmit, inkább eldobja. Ugyanakkor nagyon örülök annak, hogy az egyházban komoly törekvés van arra, hogy ezekben a függőségekben tudjuk segíteni az érintetteket. Vannak intézményeink – így a Karitászon belül működő RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatok –, ahol a hit alapján próbálunk segíteni akár a papoknak, akár a civileknek, akik az alkohol vagy bármi más rabságába kerültek. Természetesen nem sikerül mindenkit kihozni, meggyógyítani, aki ilyen állapotba kerül, de vannak szép eredmények. Ezek az egyház tevékenységének kevésbé látványos, talán kevésbé is ismert, de nagyon fontos részei.

– A függőségek helyett a fiatalságnak igazi példaképek kellenek, és ilyenek lehetnek közelmúltunk szent életű emberei. Idén avatták boldoggá Bódi Mária Magdolnát, a Székesfehérvári Egyházmegye templomaiban pedig folyamatosan imádkozunk Kaszap István és Bogner Mária Margit boldoggá avatásáért. Mit lehet elmondani az ő esetükről?

– Az az igazság, hogy néhány évvel ezelőtt azt gondoltam Bogner Mária Margitról, hogy a boldoggá avatása küszöbön áll. A Vatikánból érkezett kérés hozzám, hogy tetessem rendbe az érd-óvárosi Szent Mihály-templomot, amelynek oldalába van eltemetve, hogy legyen méltó egy nagy eseményhez. Akkor mi szépen rendbe is hoztuk a templomot, a boldoggá avatás viszont sajnos azóta sem történt meg. Úgy értesültem, hogy azért nem, mert a vizitációs rend – amelyhez Bogner Mária Margit is tartozott – több, különböző nemzetiségű nővér boldoggá avatását egyszerre szeretné majd ünnepelni. Vagyis egyikük-másikuk ügyében lehetnek fenn­akadások. Mindenesetre emiatt Bogner Mária Margit ügye is elült egy időre, noha nagyon bízom benne, hogy hamarosan boldogként tisztelhetjük őt.

– És mi a helyzet Kaszap Istvánnal, akinek hihetetlen erős kultusza alakult ki a második világháború alatt, és akinek közbenjárásáért ma is nagyon sokan imádkoznak?

– Sajnos esetében még nehezebb a helyzet. Korábban volt egy csodás gyógyulás, Amerikában gyógyult meg egy nő. Különböző bonyodalmak adódtak, mégis, harminc évvel később is sikerült minden érintettet újra megtalálni, ami szerintem már önmagában csoda. Ez az eset azonban már nem fogadható el. Mi a magunk módján igyekszünk elevenen tartani a Kaszap-kultuszt és Bogner Mária Margit kultuszát, mert úgy vélem, mindketten sok olyan tulajdonsággal rendelkeznek, ami a mai fiataloknak is fontos. Bogner Mária Margit keresztülment a megaláztatáson és kitaszítottságon, mégis volt benne annyi lelkierő a testi fogyatékossága mellett, hogy végigcsinálta, és célba ért. Kaszap Istvánnál is csodálatos, ahogy önmagát nevelte, hogy volt egy víziója, milyen ember akar lenni, és formálta magát, tett érte, és olyanná is lett, ami mellett a szenvedéseiben is kitartott. Ezek óriási dolgok a mai értékvesztett világban. De továbbmegyek: meg­győződésem, hogy Kaszap Istvánnak van a közelmúlt magyarjai, boldogjai között a legnagyobb kultusza. A világon mindenhol ismerik, és ez nem túlzás. Rendre érkeznek hozzánk Dél-Amerikából spanyol nyelvű dokumentumok hozzá kapcsolódva, de néhány éve például egy németországi úr állított be hozzánk azzal, hogy hozott egy díszes emléktáblát Kaszap Istvánnak.

– Püspök úr novemberben ünnepelte 75. születésnapját. Ez az életkor vízválasztó egy püspök életében. Hogy emlékszik vissza a huszonkét évvel ezelőtti kezdetekre?

– Bizonyos szempontok miatt félve jöttem Székesfehérvárra. Úgy éreztem, hogy nem nagyon várnak engem itt, nem kell ide még új vezetés. Ráadásul Fehérváron azt megelőzően sosem éreztem igazán jól magam. Így érkeztem meg, ezekkel az érzésekkel léptem be először ennek az épületnek a kapuján. És abban a pillanatban, ahogy beléptem, békesség töltött el. Máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért és hogyan, de ez a békesség azóta bennem van. Volt persze sok küzdelem az egyházon belül és kívülről is, de ez a békesség a lelkem mélyén valahogy mindig megmaradt.

– Mire tekint vissza legszívesebben a püspöki szolgálatából?

– Ráéreztem arra, hogy nemcsak Szent István nagy kincs nekünk, hanem az első magyar szent család: István, Gizella és Imre. Ezt a kultuszt megpróbáltuk erősíteni, és úgy érzem, ebben sikerült is valamit elérnünk. Ma benne van a köztudatban, hogy Esztergom Szent István városa, Veszprém Gizella városa, és az, hogy a magyar szent család városa Székesfehérvár, ahol biztonságban mint család tudtak együtt lenni. Az említett Kaszap István és Bogner Mária Margit mellett igyekeztünk éleszteni Prohászka Ottokár püspök kultuszát is. Nagyon fontosnak gondoltam mindig, hogy Prohászkának az igaz képét próbáljam meg hitelesíteni, mert úgy éreztem, hogy sokan félve tekintenek rá, mert bizonyos téves aspektusból nézik, és bizonyos kijelentéseit veszik elő. Az ítélkezők azt nem látják, hogy akkor ilyen volt a közbeszéd, más világ volt, hogy mást ne mondjak, elismert íróinktól, Adytól vagy Móricztól is idézhetnénk hasonlókat. Prohászkának ugyanakkor a karitatív, szociális tevékenységben, a hitélet megújításában, a papságnak egy újfajta pasztorációra való fölkészítésében elévülhetetlen érdemei vannak. Akkor szinte minden család sérült, de az általa felkészített papság lehetett ezeknek a családoknak lelki támasza. Prohászka Ottokár nélkül a magyarság sokkal jobban megsínylette volna Trianont.