A farsangi napok kezdete arra az időszakra esik, amikor a bibliai három mágus, Gáspár, Menyhért és Boldizsár útnak indult a betlehemi csillaggal. Őket gyermekek alakították, kezükben a hétágú üstökössel járták végig a falu házait. A keresztény hagyományok szerint a királyjárás a pogány világ hódolata a várva várt keresztény király előtt. A férfiak és az asszonyok is külön ünneppel készültek a termékeny időszakra, s ennek első írásos említése az 1300-as évekre datálódik. Balaton-felvidéki asszonyok a borospincék köré gyűltek, hogy hordólovaglással segítsék elő a jövő évi termést és a maguk „szerencséjét”. Az öregek is egybegyűltek, hogy felelevenítsék a fiatalabb generációnak az elmúlt korok dicső csatáit és viadalait, kitanítsák őket a szokásokra.

A fiatalok Télnek és Tavasznak öltözve jelenítették meg a tavasz győzedelmeskedését különféle párviadalokban, de legtöbb helyütt egyszerűen elégették a telet szimbolizáló szalmabábut. A legények és a leányok a fonókban, különféle bálokon ismerkedtek egymással, miközben mindenki készült a napi-heti rendszerességgel tartott menyegzőkre, ugyanis az előző évben kihirdetett eljegyzések betetőzéseként a farsangi időszakban köttettek a házasságok, és a gyermekeket is ekkor vitték megkeresztelni. Ennek pedig nemcsak a kevesebb munka és kötelezettség volt az oka. A természet újjászületése, a várakozás a Megváltóra a régiek szerint mind hozzájárult egy-egy házasság sikerességéhez, az asszonyok termékenységéhez, a háztartás működéséhez. De ekkor morzsolták le a vetni való kukoricát is, minden minden az eljövendő hónapok szerencsés kimenetelét készítette elő.

Bár minden faluban élő szokásként ünnepelték, eleinte a katolikus egyház nem nézte jó szemmel a pogány ünnepek továbbélését. „Óh jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén Krisztust […] Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad, és a bűn igájával a maga rabságába hajt, mint éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal és fajtalansággal töltik idejüket…” – Temesvári Pelbárt a XV. században fogalmazta meg nem éppen pozitív véleményét a különféle tavaszváró népszokásokról. Ám ha jobban belegondolunk, a tavasz, vagyis az újjászületés ünnepe a keresztény ünneprendszerben is megállja a helyét. Vízkereszt a napkeleti bölcsek napja, a csodavárás, Jézus eljövetelében való bizakodás, mint az ünnepsorozat kezdete, szépen kiegészül a következő Mária-ünnepekkel. Mária eljegyzésének – amely napot később hivatalosan is ehhez az ünnepkörhöz kapcsolták, mint a kánai menyegzőről való megemlékezést – és a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének megülése mind a termékenység és az új, jobb kor eljövetelének szimbóluma. Ilyenkor ugyanis már a kezdetektől fogva méhviasz gyertyát áldott meg a papság, amely szintén a tavasz hírnöke.

A farsangi mulatság, bár egy álló hónapig készültek rá, mégis csak az utolsó három napjában, a farkas farkán, farsangvasárnap, farsanghétfőn és húshagyókedden tetőzött. A megnevezés, mint félreérthetetlen szexuális szimbólum, a magyar falvakban már a korai középkorban is ismeretes volt, hiszen a böjti időszakot megelőző farsang alapvető célja nem volt más, mint a pártalálás, a menyegzők lebonyolításának időszaka. Az utolsó három napban házas és legényember külön mulatott, a pártában maradt leányokra pedig igencsak rájárt a rúd. Az, aki a termékenység, az újjászületés ünnepén nem teljesítette „kötelességét” – egyedül maradt –, komoly élcelődések tárgyává vált erre az időszakra. A néphit ugyanis szégyennek tartotta, ha valaki házasulandó létére kimaradt a farsangból, nem házasodott meg az arra legalkalmasabb időben. Ez vétség volt mind a tavasz kozmikus törvénye, mind a falubéli szokások ellen. A pártában maradtakkal tuskót húzattak, csúfolkodó versekkel bosszantották őket.

Néhány céh ekkor avatta legényeit mesterré, így az avatási szokások is bekapcsolódtak az ünnepi rituálék sorába. A felvidéki mészároslegények párviadala volt ezek közül a legjelentősebb. Húshagyókedd éjszakáján vendéglőstől vendéglősig kergették a gúnárokat, hogy lovon ülve lefejezhessék őket, elszakíthassák a nyakukat. Ekkor temették a telet is, koporsóban, táncos mulatsággal. De volt olyan falu is, ahol hangszereket fektettek a koporsóba a tél mellé, jelezvén, hogy véget ért a mulatozás ideje. A farsangot lezáró húshagyókedd után azonban még egyszer alkalom nyílott visszatérni az elmúlt napok örömeihez: két nappal a böjt kezdete után következett a zabáló csütörtök névre keresztelt, immár tényleg az utolsó farsangi nap, amely során a megmaradt ételeket kellett eltüntetni, hogy minden kísértéstől megszabaduljanak az elkövetkezendő negyven napra, és testileg-lelkileg tisztán fogadja őket a Megváltó ünnepe.

Gerhát Petra