„Félő, hogy Amerika teljesen meghasonul”
„Félő, hogy az az ultrabaloldali meggyőződés, hogy a fehér Amerika szisztematikusan rasszista, teljes meghasonlást fog eredményezni” – mondta Marton Bernát a mandiner.hu-nak. Az atya '56-os menekültként került az Egyesült Államokba, ahol megélte az amerikai álmot, majd szerzetes-tanár lett. Évtizedekig tanított egy dallasi iskolában, közelről látta az ország átalakulását a hatvanas évektől máig.
Mikor és minek a hatására választotta a szerzetesi hivatást?
Egész életemben hitét gyakorló katolikus voltam, de elsőéves egyetemistaként döntöttem el, hogy belépek a ciszterci rendbe, amelynek több tanárom mellett a bátyám is tagja volt. Ő 1943-ban érettségizett a budai Szent Imre gimnáziumban. Ugyanazon év őszén belépett a zirci apátságba, és egy évvel később letette fogadalmát Endrédy Vendel apát kezébe. Az apát nagy előrelátással kifürkészte a jövőt, és fiatal szerzeteseinek nagy részét kettesével-hármasával nyugatra menesztette, kezdve közvetlenül a háború befejezése után. Így indult Ausztriába idősebb bátyám 1947 őszén. Ami csak ideiglenes tanulmányi útnak indult, végleges rendeltetéssé vált: amikor Endrédy Vendelt koholt vádak alapján, a Mindszenty-perrel kapcsolatban letartóztatták, elítélték és bebörtönözték, bátyám már nem tért haza. Később Amerikába került.
A Rákosi-rendszer vallásüldöző, elnyomó jellegének voltak-e pozitív, „csak azért is megmutatjuk” hatásai a magyar katolikusokra, vagy a kommunista rezsim jóvátehetetlen károkat okozott az ötvenes évek fiatal generációjának valláshoz való hozzáállásában?
A Rákosi rendszer elején az idősebb, mélyen vallásos generáció hatására a fiatalok is követték szüleik példáját, és sok esetben pontosan ezzel a „csak azért is megmutatjuk” jelleggel jártunk misére, pedig tudtuk, hogy ez esetleg hátrányunkra lehet. Egy példa: a Kábelgyár által szervezett balatoni nyári táborban az egész tábor tagsága tüntetőleg elment egy közeli községbe szentmisére, pedig nem minden fiatal volt kimondottan hithű katolikus. Az első lelkesedés aztán kezdett lohadni, és az évtizedek alatt a buzgóság lehanyatlott. Helyébe, mint szinte vallás, a sport és az ifjúsági szervezetek, az úttörőmozgalom, a KISZ és a Párt vették át a főszerepet, adtak kiváltságokat a résztvevőknek.
De ezt már önnek nem kellett átélnie, hiszen az 1956-os forradalom után emigrált. Hogyan hagyta el az országot?
1956-ban az egy hónapos eufória után a levert forradalom túlélői úgy próbáltak segíteni magukon, ahogy tudtak. Második bátyám házas ember volt, és két kisgyereke is született. Elhatározta, hogy családjával kihasználja az aknáktól mentesített osztrák határ adta lehetőségeket, és Amerikába menekül. Már el volt intézve, hogy a négyfős család bátyám egyik jó barátja vezetésével disszidál. Viszont a gyermekek súlyosan megbetegedtek, tehát okosabbnak tűnt a bizonytalan utat lemondani. De mivel a jó alkalmat nem szabad elszalasztani, rám esett a választás: „Akkor menjen az öcsike, a 15 éves kamasz”. Ekkor mondta nekem anyám, hogy „fiam eredj, és keresd fel a bátyádat!” 1956. november 20-át írtunk, Budafokon laktunk. Bátyám utasításai szerint le kellett mennem a Templom térre, ahol találkozni kellett volna vezetőimmel, egy ifjú párral, akik majd elkalauzolnak engem nyugatra. Megvolt a jelszó, amire majd üzenetet kell adnom, mihelyt sikeresen átérek Ausztriába, hogy akkor szüleim bejelentsenek a rendőrségen, hogy eltűntem. Erre azért is volt szükség, mert közvetlen szomszédaink kommunista besúgók voltak.
És elindult a nagy utazásra?
Le is mentem a Templom térre egy aktatáskával felszerelve, amiben egynapi élelem volt, de semmilyen igazolvány vagy még egy váltás ruha sem – kivéve két kis fecni papírt, amelyekre két cím volt felírva: a bátyám címe Amerikában és egy másik Innsbruckban, ahol kimenetele után teológiát tanult. A téren találtam is egy fiatal házaspárt. Én, mint aki az előírást követi, melléjük szegődtem. Tőlem semmit nem kérdeztek, még csak nevünket sem cseréltük ki egymásnak. Ők ajánlották, hogy az élelmet szállító, a már üres teherautókra próbáljunk felkapaszkodni amelyek olyankor, letévén a kenyeret és krumpliszsákjaikat, üresen mentek nyugat felé. Egy sem állt meg. Én ajánlottam, hogy próbáljunk vonattal menni, ezért elgyalogoltunk a budafoki vasútállomásra. Pontosan jött egy vonat, amely Székesfehérvárra indult. Fehérvári átszállással Szombathelyre, ahonnan gyalog mentünk a határ felé. Szerencsésen át is értünk a következő nap, november 21-én éjfél után harmincöt perccel. Amit nem tudtam, és csak nyolc év után derült ki, hogy az előre megbeszélt vezetőim – a fiatal házaspár, akikhez szegődtem – nem azok voltak, akikkel bátyám megbeszélte menekülésemet. Az első lépésem is már a „véletlenek” – értsd: a gondviselés – sorozatainak első állomása.
