– A Magyar Orvosi Kamara évek óta szikrázó csörtéket vív a hatalommal az orvosok és a betegek érdekében. Miként lehet diagnosztizálni a helyzetet?

– A magyar egészségügy közismerten számos sebből vérzik, ámde féloldalas megközelítés lenne pusztán az egyes akut bajokat végigvenni. Ehelyett rendszerben kell gondolkodni. Azazhogy kellene – épp ennek hiánya eredményezte azt a gyakorlati katasztrófát, amiben jelenleg dolgozunk. Számomra érthetetlen azon politikai felfogás, mely kizárólag költségvetési kérdésnek tekinti a gyógyító-megelőző tevékenységet. Nem a forintmilliárdok elégtelen mennyisége adja a probléma lényegét, hanem az, hogy a politikának húsz éve semmiféle hosszú távú elképzelése nincs az egészségügy rendszeréről.

– Merre kéne elmozdulni a holtpontról?

– Újra kell gombolni az egész kabátot. Az egészségügy problémáinak biztonságos felszámolásához új, átfogó társadalmi szerződés szükséges, ez ugyanis teljesen szétmállott. Hiányoznak azon társadalompolitikai alapelvek, melyek megmásíthatatlanul kijelölik az elérni kívánt célokat. Bármiféle stratégiát, eszközrendszert csakis akkor lehet kidolgozni, ha egyáltalán tudjuk, hogy merre tartunk. Hosszú távú elgondolások helyett húsz éve gazdasági kényszereknek, sőt gyakran választási ciklusokhoz kötődő pártpolitikai érdekeknek rendelik alá a honi egészségügyet. Itt is rendszerváltásra van szükség, ámbár sokak szerint Magyarország minden téren adósa ezzel önmagának.

– Melyek volnának a kívánatos alapelvek?

– Alapvetően azt kell kőbe vésni, hogy az egészségügyi ellátórendszer az emberekért van, tehát lehetetlen pénzügypolitikai szempontok alapján igazgatni. A gyógyítás, ha tetszik, ha nem, spirituális tevékenység, az orvos és a beteg között lelki kapocsnak kell kialakulni, ez képezi a bizalom alapját. Ezzel szemben a neoliberális felfogás szerint az orvoslás ugyanolyan szolgáltatás, mint a cipősarkalás vagy az ablaküvegezés, és úgy is kezelik. Az orvosokat ostoba, fölösleges, embernyúzó bürokratikus előírásokkal gúzsba kötik, a gyógyítás mellett gazdasági mutatókkal kell foglalkozniuk, teljesítményeket számolni és így tovább. E mindent felülíró felfogást sürgősen meg kell változtatni. E szemlélet azért is lehetetlenség, mert a költségvetési törvényben egy évre előre meghatározzák, hogy mennyi pénzt adnak a gyógyító-megelőző kasszának. De mégis honnan tudják előre, hogy az elegendő? Ki tudja előre megmondani, hány embert kell ellátni, és milyen beavatkozásokra van szükség? A költségvetésben rögzített keretszámok köszönő viszonyban sincsenek a valós költségekkel. Ez pedig azt eredményezi, hogy ha például valakit elüt egy autó, s az intenzív osztályon ellátják, az pénzügyi szempontból több százezer forint veszteséget jelenthet naponta. E megközelítésből az a jó, ha nem látják el, netán meghal, mielőtt beér vele a mentő.

– Ez drámaian hangzik.

– Mert az is. A neoliberális felfogás által diktált gazdasági kényszerek miatt lassan maga az ember jelenti majd a kiküszöbölendő problémát, holott őt kéne szolgálni az egész rendszernek. További torzulás, hogy ma az egészségügy gyakorlatilag kizárólag a gyógyításról szól ahelyett, hogy az egészség megőrzésére összpontosítanánk, noha az egészséges, kiművelt emberfők biztosítják egy nemzet számára a versenyképességet. Nem mellékesen az egészséghez való jog alkotmányos alapjog. Ebből kellene kiindulni, s ezt kibontva törvényben rögzíteni, hogy ezt egyéni és közösségi szinten miként lehet gyakorlatba ültetni. Tisztázni kell, milyen kötelezettségei vannak az államnak, mely tulajdonképpen a nemzeti közösség megtestesülése intézményrendszerek által, és azt is egyértelművé kell tenni, hogy az egyes embereknek milyen kötelezettségei vannak a járulékfizetéstől az egészségük elvárható megóvásáig. Ebből kiindulva kell forrásokat rendelni a feladatokra, prioritást képezve. Általános célként kell kitűzni a várható élettartam növelését, az életminőség romlásának lehetséges elkerülését s ezáltal a népességfogyás mérséklését.

– Örök kérdés, hogy miből lehet mindezt finanszírozni…

– Valóban ez a legkínosabb kérdés. Ha lenne világosan rögzített egészségügyi politika, akkor rendelkeznénk egy olyan állandó igazodási ponttal, amihez lényegesen egyszerűbb forrásokat rendelni, mint így, hogy minden a levegőben lóg. Látni kell a kölcsönhatásokat. Magyarország versenyképessége nagy mértékben attól függ, hogy az emberek milyen egészségi állapotban vannak. Az egészségügy kérdései szorosan kapcsolódnak a környezetvédelemhez, a sporthoz, pláne az oktatáshoz, hiszen az egészséges életvitelt is tanítani kell, de a szakképzés is kulcskérdés. Ezért ezt prioritásnak kell tekinteni. Persze tény, hogy ez nem kedvez azoknak, akik a zavarosban szeretnek halászni, hiszen egy ilyen befektetés csak lassan térül meg. A rendszer teljes átalakítása legalább tíz évet vesz igénybe, hosszú távú hatásai pedig csak 50-60 év múlva jelentkeznek. De nem véletlenül mondja világszerte számos elismert közgazdász, gondolkodó, társadalomfilozófus, hogy a neoliberalizmus által okozott világválságból azon országok lábalhatnak ki a legkevesebb veszteséggel, melyek az emberi erőforrásokba fektetnek be. Ehelyett mi fordítva ülünk a lovon, a magyar politika folyamatosan kivonja a pénzt a rendszerből.

– Melyek az egészségügy legsúlyosabb problémái?

– A legnagyobb baj az említett torz struktúra, minden egyéb ebből következik, a pénzhiány is, mely nemcsak azt jelenti, hogy az orvosok alulfizetettek, hanem azt is, hogy a munkakörülmények katasztrofálisak, az eszközök gyakran elavultak. 2004-ben már volt egy orvossztrájk, ennek fő oka elsősorban az infrastruktúra elégtelen állapota volt. Nem véletlenül tűzték ki múlt héten a kórházak a zöld zászlót, és bár egyelőre a sztrájk, úgy néz ki, elmarad, az intézmények csupán némi levegőhöz jutottak. A problémák azonban ettől nem oldódtak meg, azokat tovább görgetjük magunk előtt, és egyáltalán nem hárult el a csőd fenyegető réme. Egyre súlyosbodó gondot jelent az orvoshiány is.

– Ez milyen nagyságrendű?

– A munkaerőhiányt nagyon nehéz pontosan bemérni, hiszen pont a távlattalanság miatt nincs tisztességgel szabályozva, hogy egy-egy szakterületen hány szakember szükséges, ezért ma bárki tetszés szerint viszonyítgathatja a létszámot. Lehet ugyan hasra ütve minimális elégséges létszámot megszabni, csak az nem biztos, hogy szakmailag helytálló. A legutóbbi hitelt érdemlő felmérés 2004-ben készült még az európai uniós csatlakozás előtt. Akkor minden tizenegyedik orvosi állás üres volt. Ez 5-7 nagy kórház vagy 7-8 nagy szakrendelő teljes orvoskarának felel meg. Azóta csak romlott a helyzet, hiszen a betegforgalom nőtt, számos intézményt bezártak, továbbá közel háromezer szakorvos tartósan külföldön vállalt munkát. Ez a hazai szakmai kezességet igazoló dokumentumokból, illetve a külföldi regisztrációkból egyértelműen látszik.

– Hány embert tesz ki ma a magyar orvostársadalom?

– Körülbelül 33 ezer aktív gyógyító tevékenykedik, ebből hozzávetőlegesen 7 ezer háziorvos és házi gyermekorvos, a többi kolléga a szakellátásban dolgozik. Vagyis ehhez képest minimum tízszázalékos orvoshiánnyal kell szembenéznünk. Ez a legkülönbözőbb területeket érinti, igazából nem lehet kiemelni hiányszakmaként egy-egy specifikumot. Sebészek, nőgyógyászok, röntgenesek éppúgy hiányoznak, mint azok, akik az alapellátásban dolgoznak. Ráadásul évről évre kevesebben végeznek az egyetemeken. További gond, hogy a hétezer alapellátóból közel 1500 kolléga nyugdíjasként dolgozik. Mi lesz akkor, ha azt mondják, elegük van az áldatlan munkakörülményekből, a nyomorúságból vagy épp egyes vidékeken a betegek ordítozó, fenyegetőző rokonaiból? Nyugdíjasok, bármikor felállhatnak. Ki pótolja majd őket?

– Sokat hallani az orvosok túlhajszoltságáról is…

– Kétségtelen, hogy számos intézmény mindenféle trükkös módon megszegi a túlmunkára és annak kiszámítási módjára vagy az önkéntességre vonatkozó szabályokat. És az a legszomorúbb, hogy ebben nemcsak az adott intézmény érdekelt, hanem az alulfizetett orvosok is, akiknek minden kis pluszpénz számít. Ez viszont a minőség rovására mehet, hiszen a fáradt, kimerült orvos nagyobb eséllyel hibázik. Bármilyen drámai, ki kell mondani, hogy ha Magyarországon mindenki betartaná a gyógyításra vonatkozó európai uniós munkavégzési szabályokat, akkor még több lenne a késve ellátott beteg, még hosszabbak lennének a várólisták és nagyobb az orvoshiány.

Ágoston Balázs