Filippinó vendégmunkások Hevesben

A jeges virradatban bágyadtan pislákoló egri csillagok alatt törékeny filippínó lány fut át vietnámi strandpapucsban a demjéni gombaüzemmel szemközti élelmiszerüzletbe. Egy zacskó pisztáciát vesz, mert műszak közben jólesik majd egy kis kényeztetés.

– Még tíz éve is csak Egerből több mint negyvenen jártunk ide külön Ikarus busszal dolgozni, most meg rajtam kívül jóformán senki – emlékszik vissza Kovács Ferenc nyugdíjas szerelő az üzemi rámpán. – Odáig jutottunk, uram, hogy előbb ér ide tízezer kilométerről a papucsos filippínó, mint a környékbeli álláskereső vagy a helyi cigánytelep dologtalanja.

– És ha több lenne a pénz, többen állnának sorban a munkaügyön?

– Akinek minden reggel hat órától rangon aluli a folyamatos munka, az a világ minden pénzéért sem jönne ide.

Az üzem irodájában már vár Kovács Anita, aki egri lány létére évekig dolgozott külföldön, és aki hazatérése után a vendégmunkások gyámolítója lett: teljes munkaidejét leköti a külföldi munkavállalók hivatalos eljárásainak intézése.

– Bárkit, akár engem is felvennének? – kérdezem tőle.

– Jöjjön csak, tárt karokkal várjuk. Ha jelentkezik, holnap reggel már szedheti a csiperkét.

Hogy mit kellene ezért tennem? Zárt, tehát időjárástól védett csarnokban, hajlongás nélkül műanyag dobozokba szedni a különböző méretű barna, illetve fehér csiperkét, amit aztán csomagolást követően kamionokkal szállítanak a hazai és a külföldi áruházak raktáraiba. Nem nehéz és nem bonyolult, de a gomba állandó jelenlétet kíván. A napi 25-30 tonna időben leszüretelt termés szinte szülői gondoskodást és felelősséget igényel, különben oda a frissesség meg a pontosság, vele együtt pedig a még itt dolgozó magyarok és családjaik kenyere és az ország több száz milliós adó-, valamint többmilliárdos exportbevétele. Ezért Rácz Józsefnek, a nagy múltú vállalkozás vezetőjének, a Heves Vármegyei Agrárkamara alelnökének, amint fogalmaz, kutya kötelessége azonnal reagálni az utóbbi évek szokatlan kihívásaira.

– Ha csodára várnék, akkor a saját családomon kívül több mint ezer környékbeli magyar megélhetését kockáztatnám – mondja Rácz úr, a térség tisztelt és elismert vállalkozója, aki Eger szülötteként már hároméves korában szőlőtőkét kötözött vagy gombát szedett az érsekség régi pincéiben. – Az 1990 utáni kapitalista és globális rendszerben mind több vállalkozás együttműködésével tudtunk versenyben maradni, azóta a mai üzem létszáma elérte a 220 főt, a bedolgozó családi vállalkozóké pedig a 30-at. Az évente megtermelt mennyiség több mint tízezer tonna, aminek nagyobb részét exportáljuk.

Ráadásul mezőgazdasági melléktermék, nevezetesen szalma felhasználásával termesztik a szuper élelmiszert, a gombát, ami azon túl, hogy komoly gazdasági hasznot hajt, rendkívül egészséges, gyógyhatású. Azt mondja a vállalkozás vezetője, hogy a ma divatos és kényelmes felfogással ellentétben a minőségi élethez igenis elengedhetetlen az ember kétkezi munkája, amivel a vidék termeli meg a szükséges élelmiszert, vagyis: „Az agráriumban dolgozóknak köszönhető az ország élelmiszer-ellátása.”

– Sajnos egyre kevesebben vannak, akik így gondolkodnak – vágok közbe, mire azt válaszolja, hogy 1962-től állandóan csökken a népesség, ráadásul mára kihaltak, nyugdíjba vonultak vagy elköltöztek azok, akiket még a munka becsületére neveltek. Pedig ha a gazda tönkremegy, az ország éhen vész.

Mit jelent ez számokra vetítve? Kerecsenden például azt, hogy a 250, régebben környékbeli gombaszedőt manapság 42 vietnámi, 48 ukrán és 154 filippínó vendégmunkással kénytelenek helyettesíteni, ezért aztán a munkahelyen magyar szót alig hallani.

– Régebben csak Bükkzsércről és Egerből összesen 80-an, Kerecsendről pedig 150-en jártak hozzánk dolgozni, közülük jó, ha heten hajlandók ma is gombát szedni – számolgatja két kezén Rácz József. – Igaz, ha falunap volt, akkor másnap alig ültek néhányan a munkásbuszon. A szomszédos Demjénből például egykor ötvenen jelentkeztek, ma senki sem. Egyszerűen nincs más választásunk, ha nem akarjuk lehúzni a rolót.

Pedig a vállalkozás húsz kilométeres körzetében található tíz településen naponta több mint 800-an keresnek munkát, miért nem ér ide közülük senki? Rácz József válasz helyett behívja a munkaügyi dolgozókat, így már öten próbáljuk az okokat kideríteni. Nevüket nem adnák szívesen, hiszen ők is a környékről járnak műszakba. Azt mondják, hogy „aki hébe-hóba idevetődik az utcáról, az ha be is áll mindenféle képzettség nélkül a szedők közé, néhány órán vagy napon belül feladja, mert nem tűri a kötöttséget. Volt, aki bevallotta, ő még életében nem dolgozott. Mások azért kerülik a bejelentett munkahelyet, mert komoly banki tartozásaik vannak, és nekünk a havi keresetük 33, esetleg 50 százalékát azonnal le kellene vonnunk a jövedelmükből.”.

– Sajnos nem tudnak a munkarend kötöttségeihez alkalmazkodni. Tíz jelentkezőből nyolc roma, de fiatal alig akad közöttük, mert azok már iskoláskoruktól, tisztelet a kivételnek, csavarognak és drogoznak. Őszintén mondva, közülük sokan 500 ezer forintért sem állnának műszakba, mert nem akarnak dolgozni.

Helyette néha napszámot vállalnak, mert abból például nem vonják a banki tartozásaikat. A másik munkaügyis szerint ha jogokról esik szó, akkor kiállnak magukért, de a kötelesség elől szerencsétlen sorsuk mögé bújnak és trükköznek. Újabban például a nagymamák vállalják az unokák nevelését, az állam pedig finanszírozza. A gyerekek ingyen esznek óvodában, iskolában, a szülő kapja a szociális járadékot, a családi pótlékot, a tűzifát és az alkalmi segélyeket.

– De a munkaügyi hivatalból ideküldött, ahogy mi mondjuk, kiközvetített álláskeresőkkel sem jobb a helyzet – folytatja az ügyintéző –, mert ők sem akarnak gombát szedni, hiszen többségüknek van szakmája vagy érettségije, ezért csak kipipálni szeretnék, hogy itt is voltak, és akkor kapják tovább az álláskeresési járadékot. Az előre begyakorolt indokok szerint nem jó a buszközlekedés; három gyereket kell egyedül nevelni; gyomorproblémái vannak; nem tud átképzésekre járni és a többi.

– Miután hivatalosan is igazolttá válik, hogy nincs magyar munkaerő, aki Demjénben gombát szedjen, csak akkor lehet vendégmunkások után nézni, ami a szigorú jogszabályok betartásával akár több hónapos adminisztrációs eljárást és szakajtónyi pluszpénzt követel a munkáltatótól a repülőjegytől a lakhatáson át az étkeztetésig. Ennyiből is világosan látszik, a magyarok munkáját senki sem veheti el, hiszen mi volnánk a legboldogabbak, ha lenne jelentkező – összegzi Kovács Anita, aki az elmúlt fél esztendő alatt 68 vendégmunkás ügyeit és érkezését hozta tető alá.

– Én sem gondoltam volna, amikor belekezdtem, hogy mára vietnámiak, mianmariak, ukránok meg filippínók jelennek meg Eger vára alatt, hiszen nem nekik akartam megélhetést biztosítani, hanem a sajátjaimnak – jegyzi meg Rácz József. – Azért sem, mert egyetlen vendégmunkás havi 150 ezer forinttal kerül többe, mint a hazai munkaerő, mégis alkalmaznom kell, mert csak általuk tudom megmenteni az üzemben dolgozó magyarok munkahelyét, végső soron a vállalkozás további működését.

Egyetlen Fülöp-szigeteki munkavállaló, miután minden feltételnek megfelelt, és maximum kétéves szerződést kötöttek vele, 250 ezer forint munkáltatói költségen repül Ferihegyre, onnan autóval szállítják a helyi munkásszállások valamelyikébe. Tíz jelentkezőből nyolc-kilenc érettségizett vagy diplomás, akad közöttük mérnök, irodista, négygyermekes családanya, valamennyien dolgos emberek és hívő keresztények. Kénytelenek jönni, mert otthon nem jutnak munkához, vagy ha mégis, akkor 40-50 ezer forintnál többet nem tudnak keresni. A migránsokkal ellentétben nem letelepedni, hanem határozott ideig tisztességesen dolgozni és spórolni jönnek hozzánk, hiszen amit a munkásszállón és az étkeztetésen megtakarítanak, azt a havi 50-80 ezer forintot küldik haza gyerekeiknek, szüleiknek, akik nyugdíjat nem kapnak. Olyannyira nem elfoglalni akarják hazánkat, hogy akikkel beszélgettem, azt mondták, eddig azt sem tudták, hol van Magyarország.

Szerződésük értelmében őket is megilleti a társadalombiztosítás, az időarányos szabadság és természetesen az adófizetés is, mint bármelyik magyar munkavállalót, ezért a fizetésük sem lehet kevesebb. Fegyelmezettek és pontosak, mégis mindenki tudja, hogy jelenlétük csak átmeneti megoldás lehet a hazai munkaerőhiány enyhítésére.

Tóni, a 38 esztendős, kétgyerekes kerecsendi cigányember idén huszadik esztendeje, hogy jelentkezett gombát szedni, és ma már targoncavezető. Társaival most éppen a letermett komposztot lapátolja a teherautóra. Azt mondja, a többi cigány nevében nem beszélhet, ők döntik el, hogy dolgoznak-e vagy sem.

– Én végzem a munkámat, a többi nem érdekel – ránt a vállán. – Újabban a telepről is egyre többen járnak el dolgozni napszámba a szőlőkbe vagy a pesti építkezésekre, és takaros házakat húznak fel a családnak. A fiatalokkal nagyobb a baj, sokan drogoznak, csavarognak és bűnöznek. Olyan faluban, mint Kerecsend, nagyon feltűnő, mert itt minden második ember cigány. Megmondom én magának őszintén, kötelezni kellene őket a munkára.

Nem úgy Borbás Gergelyt, aki nyolc éve jött át a kárpátaljai Nagyborzsováról, és olyan tempóban kapkodta a csiperkét, hogy ma már vezető pozíciót kapott az egyik csarnokban.

– A feleségem szintén itt dolgozik velem, a kisgyerekünk pedig a falusi óvodába jár. Évek óta erősen gyűjtünk egy saját kis házra, mert végleg Magyarországon szeretnénk magyarok maradni.

Az egyik munkásszálló friss festékszagú szobájában ötvenórás utazást követően alacsony asszonyság pakolássza a ruháit, miközben szégyenlősen hajlong előttünk, amiért rendetlenségen kaptuk. Mariolu, a 40 esztendős édesanya azért hagyta ott férjével együtt két évre a szigetországot, mert a gombaszedésért járó fizetségből szeretnék támogatni három gyermeküket, az édesanyját és a testvérét. Azt mondja, sokat fognak dolgozni és esténként imádkozni, hogy a tervük sikerüljön.

A mellette lévő szobában négy filippínó lány nevetgél, ismerkedik, rendezkedik, blúzt és farmert terít a vaságyra, miközben egy földre tett villanyrezsón húst sütnek zöldségkörettel. Mindannyian főiskolát végzett fiatalok, akiknek másnap reggeltől fejenként napi két mázsa csiperkét kell műanyag dobozokba szedniük vagy géppel becsomagolniuk. Azt mondják, nem a munkától félnek, hanem a hidegtől és a nyelvünktől.

A 28 esztendős Viráy Jonh Roland, aki egy éve vette föl a munkát, és a 26 éves Obello Levely Joy, aki tíz hónapja érkezett, gombaszedés közben ismerkedett össze Demjénben, újabban már együtt járnak Egerbe kirakatot nézni, kávézni, sőt templomba is. Azt mondják, jól érzik magukat, egy ilyen országban szívesen dolgoznak.

– Meghiszem azt, hogy jó itt – mondja erre az Ukrajnából családostól átmenekült Kovács Katalin asszony Beregszászból. – Mit kaptam én attól a hülye Zelenszkijtől? Semmit! Utálja a magyarokat, de én adjam oda neki a férjemet meg a két fiamat. Hát nem adom! Végleg hazajöttünk.

A 2240 lelkes Kerecsend polgármestere, Sári László kétszeresen örvend a gyarapodásnak, egyrészt mert a működő vállalkozások szépen hizlalják az iparűzésiadó-bevételt, másrészt mert a falu csaknem fele roma, frissül a lakosság összetétele. Azt mondja, meg is szűnt a községházi kilincselés, kuncsorgás a különféle segélyekért, mert annyi munkahely jött és jön létre, hogy aki tud és akar, az dolgozhat. Példaként hozza fel, hogy amíg tíz éve kétmilliót kellett segélyekre fordítani évente, addig tavaly már csak 800 ezret.

– A gombavállalkozáson kívül létesült nálunk asztalosüzem és fémbútorgyár is, ezért hétvégén olykor együtt sétálgatnak, fényképezkednek a főutcán a magyarok a vendégmunkásokkal – sorolja a polgármester. – Sőt, karácsonykor a keresztény filippínók eljöttek az ünnepségünkre is, kóstolták a kalácsot, kortyolgatták a forralt bort. Újabban már a templomunk is megtelik vasárnaponként, úgyhogy plébános urunk intenzíven tanulja az angolt. Persze reméljük, ez a tarkaság csak átmeneti.

Amikor azt kérdezem tőle, mégis hányan lehetnek azok, akik noha tehetnék, az Istenért sem akarnak dolgozni, akkor elsőként a kábítószert, az alkoholt, a gyógyszert és a ragasztós zacskót említi, meg a napi adagok megszerzése érdekében elkövetett lopásokat, betöréseket. Ahol nincs rend a családban, ott aki hajlamos rá, az szót fogad az ördög sugdosásának, mert az mindannyiunkat megkísért, és akit lehet, el is visz – mondja, majd fejszámolásba kezd. – Az aktív korú munkakerülők száma még így is 100-110 lehet a faluban.

Az országban pedig átlagosan 300 ezer azoknak a száma, akik noha képesek volnának dolgozni, mégsem teszik. Közülük, nem elírás, több mint 50 ezren aktív koruk ellenére életükben nem dolgoztak. Sokan az általános iskolát sem fejezték be, minden másodiknak nincs alapfokú végzettsége.

Ugyanakkor naponta országosan 60-70 ezer állást hirdetnek, nagy számban keresnek konyhást, kertápolót, anyagmozgatót, takarítót, mosogatót, segédmunkást, amire jóformán bármelyik munkaképes honfitársunk alkalmas lenne, de sem a pénztelenség, sem az esetleges megvetés nem képes őket munkára bírni, míg másokért tehetősebb családjuk, szüleik állnak jót és válnak kitartottá.

Ha a munkaképes munkakerülők 300 ezres és a munkát hivatalosan keresők 230 ezres számát összeadjuk, akkor kijelenthető, hogy Magyarországon több mint félmillió ember ilyen-olyan okokból, de nem dolgozik. Odáig jutottunk, hogy amíg például a gombaszedés egy filippínó agrármérnöknek tízezer kilométerre a hazájától is vonzó, addig a helyben lakó magyarnak méltatlan. Ha csak minden harmadik állás nélküli hajlandó lenne munkát vállalni, akkor napjainkban a speciális szakmák kivételével felesleges volna 120 ezer vendégmunkást alkalmazni és közben félmillió dologtalant eltartani. Ami pedig az emberek véleményét illeti, egyre többen állítják, a jogok és a kötelességek olyan távol vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, amin változtatni kell.

– Büntessék, mint régen, a szándékos munkakerülőket – tolja odébb lábával a felmosóvödröt a munkásszálló folyosóján Horváth Katalin, majd partvisát magasba lendítve nyomatékosítja: – Én 15 éve takarítok, közben nevelem a gyerekeimet, és amíg a két kezemet fel tudom emelni, dolgozom. Mégis azt olvastam tegnap a guglin, hogy baj van a demográfiával, mert a nőknek nem akaródzik szülni, a férfiaknak meg dolgozni, és kétszer annyi kutyát kényeztetnek a családok, mint kisgyereket. Mi lesz velünk 30 év múlva?

Vége a csiperkeműszaknak. A kora reggel még bágyadtan fénylő egri csillagok alatt vietnámi strandpapucsban pisztáciáért igyekvő filippínó lány most recés talpú, trendi bakancsban, ezüstösen csillogó kabátban siet a buszmegálló felé a többiekhez.

Mennek munka után Egerbe szétnézni.