Fiume magyar volt
Bekérették a horvátországi magyar nagykövetet arra válaszul, hogy Orbán Viktor nemrégiben tett rádiónyilatkozatában azt mondta, hazánknak is lenne tengere, ha nem vették volna el tőle. Az ominózus kijelentés kapcsán napvilágot láttak olyan értelmezések, miszerint Fiume sosem volt Magyarország része. Történelmi kitekintésünkben utánajártunk, mi az igazság.„Akinek van tengere és vannak tengeri kikötői, az hajókon tud szállítani olajat a világ bármely pontjáról, de vannak országok, amelyeknek nincsenek tengerei, nekünk is lenne, ha nem vették volna el őket” – így hangzott Orbán Viktor ominózus mondata a Kossuth Rádióban, amely kisebb diplomáciai konfliktust eredményezett. A horvát külügyminisztérium odáig ment, hogy területi követelésként értelmezze a magyar miniszterelnök kijelentését.
Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkára azzal igyekezett nyugtatni a kedélyeket, hogy Orbán Viktor csupán egy történelmi tényt említett. A Horvát Állami Levéltár azonban nem hagyta szó nélkül; Facebook-közleményükben azt írták, dokumentumaik egyértelműen bizonyítják, hogy „a horvát partszakasz egyetlen millimétere sem volt soha magyar fennhatóság alatt”. Mindezek fényében újra kibontakozott a vita, hogy magyar volt-e a Magyar Tengermellék.
Mindenekelőtt muszáj szót ejteni Magyarország és Horvátország történelmi kapcsolatáról. A két állam közös története a középkor derekára tehető, amikor Dmitar Zvonimir halála (1089) után rokoni kapcsolatok révén Szent László magyar király bejelentette igényét a horvát trónra. Miután Szent László hadaival bevonult Horvátországba, unokaöccsét, Álmost tette meg annak hercegévé, a horvát nemesek viszont eközben saját uralkodót választottak Snačić Péter személyében. A független horvát állam utolsó királyát végül Szent László utóda, Könyves Kálmán győzte le 1097-ben, és 1102-ben Biogradban (Tengerfehérvár), a Horvát Királyság akkori fővárosában királlyá koronáztatta magát.
Bár Kálmánnak a horvát nemességgel kötött szerződését, a két ország közös állama (perszonálunió) alapdokumentumának tekintett Pacta conventát történészek jelentős része ma már nem gondolja hiteles dokumentumnak, abban konszenzus van, hogy bizonyosan született olyan megegyezés, amelyben a király garantálja a horvát nemesek előjogait és birtokait, valamint hogy Horvátországot annak törvényei szerint, különálló királyságként fogja vezetni.
Noha a Horvát Királyság széles körű autonómiát élvezett, hiszen közigazgatásilag külön állt a Magyar Királyságtól, ettől kezdve a magyar királyi család valamelyik tagja irányította hercegként. A XIII. század második felétől pedig a magyar uralkodók helytartói, a bánok vezették egészen 1918-ig.
Azzal, hogy horvát királlyá koronáztatta magát Könyves Kálmán, azt is kijelentette, hogy a magyar korona igényt tart egész – az Adriai-tengerpart jelentős részét magába foglaló – Dalmáciára, amit később sikerült is meghódítania neki és utóbb több királynak, például Nagy Lajosnak. A terjeszkedések történelmi távlatban rövid életűnek bizonyultak a többnyire Velence és Bizánc befolyása alatt álló partvidéken.
De mi köze van a magyaroknak Fiuméhez?
Európa egyik legnevezetesebb és legjelentősebb kikötővárosa, az Adria északkeleti szegletében található Fiume (horvátul Rijeka) 1466-ban került a Habsburg-család birtokába, onnantól kezdve pedig egészen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig birodalmukhoz tartozott. A kikötőváros széles körű autonómiával bírt, azonban lényegét tekintve az uralkodóház tulajdonában állt. 1599-ben szabad királyi várossá nyilvánították, majd 1719-ben III. Károlytól szabadkikötői státust kapott. Utódja, Mária Terézia hatvan évvel később, 1779-ben széles körű autonómiával, önálló kereskedelmi joggal felruházott szabad királyi várossá nyilvánította és corpus separatumként, azaz elkülönült testként csatolta a Magyar Királysághoz a Fiume és Szádrév városokból, valamint kapcsolódó területeikből álló Magyar Tengermelléket. A horvátok ezt sérelmezték, szerintük ugyanis a perszonálunió alapján Fiume közvetlenül a Horvát–Szlavón Bánság része kell hogy legyen.
Az uralkodói rendelet törvénybe iktatása azonban váratott magára, ugyanis a napóleoni háborúk zárójelbe tették e kérdést és csak az 1807-ben összeülő országgyűlésen született meg a Fiume inkorporációjáról szóló rendelet, amely kimondta, hogy „Fiume városa és kikötője, amelyet Mária Terézia felséges császárné és királynő külön oklevelével már az országba bekebelezett, a jelen törvénycikkely által az országhoz tartozónak nyilváníttatik”.
Később, 1848-ban a horvát csapatok Josip Jelačić nevében elfoglalták Fiumét és megtették Fiume megye központjává, azonban a város közjogi állása egészen a horvát–magyar kiegyezésig változatlan maradt, majd csak 1868-ban történt némi változás, amikor Szerém, Verőce és Pozsega vármegyékért cserébe corpus separatumként ismét Magyarországhoz került.
Az akkor megszületett 1868. évi 30. törvénycikk kimondta: „Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok területéhez tartozóknak ismertetnek el: mindazon terület, mely jelenleg Buccari [Szádrév, horvátul Bakar] városával és kerületével együtt Fiume vármegyéhez tartozik, Fiume város és kerülete kivételével, amely város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képez, s amelynek mint ilyennek, külön autonómiájára s erre vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, Magyarország országgyűlése s Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok országgyűlése és Fiume városa közt, küldöttségi tárgyalások útján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő.”
A Magyarságkutató Intézet legújabb tanulmányában ezzel kapcsolatban rögzíti: a törvénycikk mindössze a város törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve rendelte el a tárgyalást és megegyezést, tehát az ennek révén született megállapodás nem változtatott azon a közjogi helyzeten, amely szerint Fiume továbbra is Magyarország része maradt.
A horvát levéltár közleménye itt kapcsolódik be. Azt írják, hogy Rijeka kérdése a horvát–magyar kiegyezés után sem rendeződött, ugyanis a horvát parlament 1870. július 20-án csak ideiglenesen fogadta el ezt az állapotot (provizórium), amit aztán az uralkodó is megerősített, miszerint – írják – „a város és a rijekai járás egyaránt az ún. »Rijeka és a horvát–magyar tengermellék« kormányzója vezetése alatt állt, amelyet minden esetben az elnök javaslata alapján a király nevezett ki”.
A Magyarságkutató Intézet tanulmánya szerint a provizórium nem jelentette azt, hogy Fiume ne maradt volna a Magyar Királyság része. A provizórium ugyanis a Magyar–Horvát Tengerparti Kormányzóságot a magyar Szent Korona és a magyar közigazgatás alá rendelte egészen a monarchia 1918-as megszűnéséig, amikor is Fiume a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett.
A kikötőváros elvételét később a trianoni békediktátum foglalta törvénybe, amely szerint „Magyarország lemond Fiuméra és a körülötte fekvő, azokra a területekre vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek a volt Magyar Királysághoz tartoztak, s amelyek később meghatározandó határok között feküsznek”.
Az Adriai-tenger egy partszakasza tehát 1779 és 1918 között kisebb megszakításokat – így például az 1809 és 1813 közötti francia megszállást – leszámítva és a város autonómiáját figyelembe véve magyar fennhatóság és magyar kormányszervek irányítása alatt állt.