Fogantatástól a foglalkoztatásig

A Demokrata december 20-i számában megjelent írás.

– Mit jelent a Fogantatástól a foglalkoztatásig program mottója?

– Fogantatástól a foglalkoztatásig kísérjük a családokat, hiszen sokan már a születésük pillanatában olyan hátránnyal indulnak az életben, amit ha az óvodába vagy iskolába kerülésükig tovább halmoznak, nagyon korán leszakadhatnak a többségi társadalom tagjaitól. A pszichológiai kutatásokból tudjuk, hogy életünk első három évének élményei örökre meghatározzák a problémákkal való megküzdési képességünket, ezért is olyan fontos a fogantatástól jelen lenni ezeknek a családoknak a mindennapjaiban.

– Mikor csatlakozott a Karitász a kormányprogramhoz?

– A kezdetektől, 2019-óta vagyunk tagjai annak a mára már 29 szervezetből álló nagycsaládnak, amelyek országszerte megvalósítják a kezdeményezést. De már korábban, egyéb felzárkóztató programjaink során, többek között a Végtelen lehetőség projekt keretében is alkalmunk nyílt arra, hogy együttműködjünk a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaival.

– Mi jelent a gyakorlatban a Jelenlét Pont működtetése?

– A Jelenlét Pont olyan nyitott közösségi tér, ahová az adott településen élő emberek szinte bármilyen megoldásra váró problémával betérhetnek és segítséget kérhetnek ügyes-bajos dolgaik elrendezéséhez. Számos esetben olyan egyszerűnek tűnő, kézenfekvő tevékenységekre kell gondolni, mint például egy hivatalos levél elolvasása, értelmezése vagy megválaszolása. De a környező településekről óvoda vagy iskola után hazaérkező gyerekek is nap mint nap betérnek a Jelenlét Pontra, hogy fűtött, tiszta helyiségben vegyenek részt a szociális munkások, illetve pedagógusok vezetésével tartott tanodaszerű foglakozásokon, miközben közösségi élményeket is szereznek. A tanórák végeztével az első útjuk voltaképpen nem haza, hanem a Jelenlét Pontra vezet. A Sellyei járás aprófalvaiban élő, dominánsan roma lakosság ugyanis gyakran megélhetési válsággal küzd, felújításra szoruló, korszerűtlen házaikban a téli tüzelő beszerzése is gondot jelent, miközben a várandós édesanyák életét a mindennapi betevő miatti szorongás árnyékolja be.

– A lakhatási és megélhetési szegénység mellett a nemzedékeken átöröklődő életvezetési minták hiányáról is beszélünk?

– Sajnos így van. A gyerekeknek már az óvodában kihívást jelent a társadalmi normákhoz való alkalmazkodás az életkoruknak megfelelő kommunikációtól a személyi higiénián át egészen a társas együttlétig. Mivel a problémák több irányból érkeznek és egyszerre fejtik ki hatásukat, nekünk is komplex támogatást kell nyújtanunk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egzisztenciális körülmények javítása mellett meg kell próbálnunk kezelni az eltérő szocializációs hagyományokból fakadó gondokat is. A programnak vannak általános szakterületi fejlesztési irányai, ezek közé tartozik az oktatás, a szociális ügyek, a kríziskezelés, a lakhatás, a munkaerőpiaci elhelyezkedés, az egészségügy, de a megvalósítás településenként és családonként nagyon is eltérő lehet. A központi gondolat a diagnózisalapú segítségnyújtás.

– Hogyan?

– Amint egy jó orvos is mélyreható diagnózis alapján gyógyítja a beteget, úgy a program munkatársai is alaposan feltérképezik a település sajátosságait, megismerkednek az ott élő családokkal, az állami intézmények vezetőivel, hogy első kézből szerezhessenek információt a falu lakosságát feszítő társadalmi problémákról. A komplex beavatkozási területeket meghatározó cselekvési tervüket az elméleti tudást kiegészítő terepi tapasztalatok birtokában készítik el.

– Mennyire várják el a családok az adományokat?

– Nyilvánvalóan azért vagyunk jelen ezeken a településeken, hogy segítsük az itt élők boldogulását, de kitartóan törekszünk arra is, hogy a támogatás során az érintettek aktivitását is erősítsük.

– Említene példát?

– Ha azt látjuk, hogy egy kisgyermekes család lakhatási nehézséggel küzd, és az egészséges életfeltételek hiánya miatt fennáll a veszélye a gyermek családból történő kiemelésének, a válság elkerülése érdekében igyekszünk őket például építőanyaggal, illetve szakmunkával támogatni, de a folyamatba erejük és lehetőségeikhez mérten a szülőket is bevonjuk, vagyis a helyreállítást nem végezzük el helyettük teljes mértékben. A gyakran reményvesztett, kilátástalanságban élő családokkal azonban nem mindig könnyű megértetni, hogy sorsuk jobbra fordulása rajtuk is múlik, és hogy a sikerhez lassú, kitartó, apró lépéseken keresztül vezethet az út.

– Visszaérkeztünk a gyermekkori minták már korábban említett hiányához…

– Igen, hiszen ezeknek az embereknek a többsége nem úgy nőtt fel, hogy láthatta volna, amint a szülei a szokásos reggeli készülődés után napi rendszerességgel elindulnak a megélhetést nyújtó munkahelyükre, miközben a család jövőjét tervezgetik… Át kell törnünk az önbecsülés hiányából emelt falakat és felszínre hozni a szunnyadó erőtartalékokat, hogy az emberek elhiggyék, a mentális és fizikai támogatással ők is képesek az önállóságra.

– Az aktivitás szempontjából mi számít igazi sikernek?

– Ezekben a falvakban a sikernek egészen más a mértékegysége, mint a többségi társadalomban, ahol az eredményességet egyebek mellett egy diploma megszerzése, a társadalmi ranglétrán való előrelépés vagy egy jobban fizető állás megszerzése jelenti. A felzárkózó településeken már az is óriási előrelépésnek számít, ha egy tartósan munkanélküli személyt be tudunk vonni a közmunkaprogramba, vagy ha onnan, még ha minimálbéren is, de tovább tud lépni az elsődleges munkaerőpiac világába. Az itteni gyerekek esetében pedig nem feltétlenül a diploma, hanem a szakmaszerzés vagy az érettségi vizsga letétele a cél. Utóbbi már komoly szintlépés.

– Miként látja, joggal várhatja-e a társadalom az ennél látványosabb eredményeket a felzárkóztató programok tükrében?

– Az elvárás részben érthető és akár jogos is lehet azzal a megjegyzéssel, hogy egy ilyen program nem tud úgy működni, mint egy költségvetési támogatással határidőre megvalósított állami beruházás. A felzárkózó családokban ugyanis nemzedékek óta halmozódó hátrányok sokaságát kell ledolgozni. Ahhoz, hogy az össztársadalom számára is látható eredményekről tudjunk beszámolni, véleményem szerint több évtizedes fáradhatatlan, elhivatott munkára van szükség. Bár gyors sikereket nem ígérhetünk, a programban részt vevő szervezetek különös figyelmet, támogatást és lehetőséget kaptak a kormányzattól ahhoz, hogy összefogással és tudásmegosztással eredményesen segítsék a hátrányos helyzetű településeken élők boldogulását. Ez annál is égetőbb szükséglet, mivel a statisztikai adatok szerint az ország legszegényebb településein születik a legtöbb gyermek, az ország új generációja. Hazánk jövője szempontjából tehát kulcskérdés, hogy milyen módon foglalkozunk a leszakadó településeken felnövekvő nemzedékkel. Az élhetőbb társadalom megteremtése közös ügyünk.

Kapcsolódó riportunk ide kattintva olvasható.