– A sikertelen 1944-es kiugrási kísérlet után Magyarország tovább harcolt Németország oldalán a Szovjetunió ellen. A magyar fővárost hét hétig tartották a védők, végül 1945. február 11-én kitörtek az ostromgyűrűből. Emiatt máig utolsó csatlósként emlegetik hazánkat.

– A háború után történtek ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy semmivel sem bántak el velünk gyalázatosabban, mintha papíron a győztesek oldalán fejezzük be a harcokat. Erre Lengyelország tragédiája a legjobb példa. Mérhetetlen áldozatokat hoztak, elvileg a győztesek közé tartoztak, a nagyhatalmak, saját szövetségeseik mégis odavetették Lengyelországot Sztálinnak. A kommunizmussal nyíltan szemben álló Sikorski tábornok, az emigráns lengyel kormány feje egy tisztázatlan repülőbaleset áldozataként végezte. Varsó felkelőinek vereségét, mert azok a nemzeti szellemű Honi Hadsereghez tartoztak, a város határában tétlenül nézték végig az oroszok. És még sorolhatnánk. Közép- és Kelet-Európa sorsát már a teheráni találkozón eldöntötte Sztálin, Roosevelt és Churchill. Jellemző Bulgária példája is. Bár papíron Németország szövetségese volt, mégsem üzent hadat a Szovjetuniónak, s katonái nem harcoltak a keleti fronton. A vörös birodalom mégis hadat üzent neki, megszállta, háborúba kényszerítette és bolsevizálta. A magyar társadalom úgy fogta föl Horthy Miklós 1944. október 15-i proklamációját, hogy azzal számunkra vége a háborúnak, ez azonban merő civil naivitás volt. Először is nem egyszerűen arról volt szó, hogy a Magyar Királyi Honvédség beszünteti a harci cselekményeket, hanem arról, hogy átáll a Szovjetunió oldalára. A honvédség tisztikarát azonban, de a sorállomány javát sem lehetett szembefordítani a németekkel. Élénken éltek még az első világháborús fegyverbarátság élményei, erős volt a németek iránti szimpátia. Ennél is fontosabb azonban, hogy a fegyveres erők és a közvélemény többsége is az egész Horthy-rendszerben antibolsevista szellemiségben nevelkedett. Az 1919-es vörös rémuralomra még emlékeztek az emberek, és pontosan tudták, mit jelent a kommunizmus.

– Pedig az általános felfogás szerint a németek türelmetlen, arrogáns, öncélú szövetségesek voltak.

– Egy háborús szövetségben mindig vannak ellentétek. Ne higgye senki, hogy a Szovjetunió és az angolszász hatalmak közti együttműködés zökkenőmentes volt. Sőt mi több, az amerikaiak és az angolok közt is komoly ellentétek feszültek. Világosan kell látni, hogy egy olyan méretű európai, majd később több kontinensre kiterjedő fegyveres konfliktusban, mint amilyen a második világháború volt, Magyarország geopolitikai helyzeténél, földrajzi fekvésénél fogva nem tudott semleges maradni. Valahová állni kellett, a semlegesség botor illúzió. Azt is tudomásul kell venni, hogy elsődleges politikai céljaink, jelesül a trianoni békediktátum revíziójának elérésében kizárólag Németország és Olaszország támogatta hazánkat. Nem volt más szövetségesünk.

– A németbarát vonal mellett erőteljes volt az angolszász orientáció. Volt-e ennek a politikának realitása?

– Egyáltalán nem volt. Anglia történelme igazolja, hogy a brit birodalom bármikor végignézi idegen nemzetek pusztulását, ha ez az ő érdekeit szolgálja. A XIX. század erre számos példával szolgál. Anglia földrajzilag távol van, hadserege a háborúban – annak kiterjedéséig, világméretűvé válásáig – olyan mértékben maradt alul katonailag Németországgal szemben, hogy kalandorpolitika lett volna mondjuk 1941-ben Nagy-Britannia mellé állni.

– Volt értelme 1944 őszén folytatni a harcot?

– Katonai szempontból mindenképpen, még akkor is, ha ez jelentős áldozatokkal járt. 1944 őszén még egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a Német Birodalom elveszíti a háborút. Ne felejtsük el, hogy nem olyan sokkal korábban még Moszkva alatt álltak ugyanezek a csapatok. A csodafegyverről szóló propaganda mögött valódi fejlesztések álltak. Ezenkívül volt rá esély, s talán ez bírt a legnagyobb jelentőséggel, hogy adott helyzetben a nyugati szövetségesek a Szovjetunió ellen fordíthatják fegyvereiket. Nem véletlen, hogy az 1945 tavaszi kapitulációt követően számos német alakulatot egyben tartottak, fegyverzetükkel együtt. Még olyan meghatározó személyiség is, mint George Patton amerikai tábornok, többször hangoztatta, hogy Vlagyivosztokig kergeti a bolsevistákat. Aztán elütötte őt egy amerikai katonai teherautó. Megint egy véletlen baleset… Van a harc folytatásának egy másik, még kevésbé ismert háttere is. A német flotta ebben az időszakban gőzerővel menekítette ki a német civileket, illetve a Németországgal szövetséges államok polgárait azokról a területekről, amelyeken fennállt a szovjet megszállás lehetősége. Milliónyi embert sikerült így megmenteni a bolsevizmustól. Ha figyelembe vesszük, hogy például Bécs elfoglalásakor a szovjet katonák több mint nyolcvanezer nőt erőszakoltak meg, akkor ha akár csak ezret-tízezret sikerült megmenteni a megbecstelenítéstől a harc folytatásával, már volt értelme.

– Budapest védőit mindmáig előszeretettel nácizzák, nyilasozzák le, nyilván azért, mert Németországban ekkor náci rendszer volt, hazánkat pedig nyilaskeresztes dominanciájú koalíciós kormány irányította. Helytálló a minősítés a főváros védőit illetően?

– Nem hiszem, hogy van még olyan ország a világon, ahol ilyen szinten megtagadnák saját katonáikat, mint nálunk. Budapestet a német véderő kötelékébe tartozó fegyveresek védték, köztük a Waffen-SS alakulatai, de mérhetetlen ostobaság volna lenácizni mondjuk azt a Tolna vagy Baranya megyei 17-18 éves Waffen-SS lovaskatonát, akit államközi szerződés értelmében soroztak be alakulatába. Ugyanilyen felháborító lenyilasozni egy 40 év körüli magyar földművest, aki valamely Budapesten rekedt harccsoport tagjaként teljesítette kötelességét. Nagyfokú tájékozatlanságról, de inkább végtelen rosszindulatról árulkodnak az ilyesfajta kijelentések, melyeknek egyértelműen politikai töltetük van. A „náci” vagy a „nyilas” jelzővel való dobálózás rossz bolsevik beidegződés. Olyan, amit ma is tudatosan használnak.

– Tehát a magyar főváros védői nem világnézeti meggyőződésből harcoltak?

– Budapest védőseregében kis számban hungarista harccsoportok is voltak, ezek tagjai nyilván meggyőződéses nyilaskeresztesek lehettek. Az is tény, hogy a nyilas uralom alatt számos kegyetlenkedés történt, elsősorban a zsidók rovására. Ezt azonban abszolút külön kell választani a hadtörténeti szempontból vizsgálandó harci cselekményektől. Az itt küzdő magyar és német katonák azzal voltak elfoglalva, hogy védjék a magyar fővárost és mentsék saját életüket. A honvédek, csendőrök de az antibolsevista, mint mondjuk a Műegyetem hallgatóiból álló önkéntes zászlóaljak tagjai is hazájukért, hitükért, szabadságukért, harcoltak, mindazért, amitől a bolsevizmus győzelme megfosztotta őket.

– Vagyis a harc folytatását nem csak Szálasi Ferenc és a nyilasok kívánták?

– Az antibolsevista harcnak nagyon széles támogatottsága volt Magyarországon, hiszen a magyarság 1919 óta tudta, mi az a kommunizmus. Igen, ez nem „nyilas ügy” volt, hanem a vörös rém elleni honvédő harc. A magyar katona a keleti fronton szembesült a „szovjet paradicsommal”, látta, tapasztalta, hogy az emberek ott éheznek, nyomorban élnek, rongyokban járnak és még a templomaikat is elvették tőlük. Ezt a magyar társadalom elsöprő többsége el akarta kerülni.

– Ennek ellenére egyes baloldali közszereplők Budapest védőit, a kitörés résztvevőit náciknak és nyilasoknak titulálják, míg a Szovjetunió kapcsán nem domborítják ki a bolsevista ideológia jelenlétét, és felszabadítást emlegetnek. Lehet ekként aposztrofálni a Vörös Hadsereg megjelenését?

– Azok, akiket a hungarista rendszer a budapesti gettóba zárt, nyilván így élték meg. Ez érthető. De Magyarország egésze esetében felszabadításról beszélni szemérmetlen hazugság. Maguk az oroszok sem nevezték így semmiféle hivatalos jelentésükben. A „bevettük” és „elfoglaltuk” kifejezést alkalmazták. A Szovjetunió a százmillió ember haláláért felelős bolsevizmus megtestesítője volt, hadseregében meghatározó szerepet töltöttek be a politikai tisztek. A Vörös Hadsereg katonái szabadon, gátlás nélkül gyilkoltak. Megbecstelenített nők, gyermekek, halottak, fogságba hurcoltak tömege maradt utánuk. Ezt ép ésszel senki nem nevezheti felszabadításnak.

– Mégis annak nevezik…

– Ennek egyértelműen politikai háttere van, ahogy a folyamatos nácizásnak és nyilasozásnak is. Hazánkban olyan agresszív politika érvényesül, amely azt akarja, hogy a magyar nemzet fülét-farkát behúzva felejtse el hőseit, felejtse el történelmét. E nemzetellenes szellemiséget a leghatározottabban el kell utasítani.

Ágoston Balázs