Főhajtás a kitelepítettek előtt
Nagyjából 5200 családot, összesen 12-13 ezer embert deportáltak Budapestről 7 keleti megye 138 településén kijelölt kényszerlakhelyekre 1951 májusa és szeptembere között – derült ki dr. Bank Barbara történész előadásából.
A Nemzeti Emlékezet Bizottságának munkatársa a Kommunizmus Bűnei Alapítvány, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete és a német CDU mögött álló alapítvány, Konrad Adenauer Stiftung által a kényszerlakhelyek 1953-as rendeleti megszüntetésének 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián az előzményeket áttekintve elmondta, hogy néhány hét alatt elkészült az úgynevezett nemkívánatos elemek jegyzéke, az érintetteknek a fellebbezés lehetősége nélkül kézbesített véghatározatok értelmében 24 óra alatt ki kellett költözniük fővárosi otthonaikból, de a rendelkezésre álló idő a valóságban néha mindössze 1-2 óra volt. A kitelepítettek személyéről Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, az ÁVH-t irányító Péter Gábor, a Magyar Dolgozók Pártja Államgazdasági Osztályát vezető Friss István és Házi Árpád belügyminiszter ötfős bizottsága döntött, a kényszerlakhelynek kijelölt településeket rendőri engedély nélkül nem lehetett elhagyni, és a kitelepítések 1953-as feloldása után az elüldözöttek sem kártérítést nem kaptak, sem az elvett ingatlanokat nem kapták vissza.
Kis-Kapin Róbert, az Állambiztonsági Szoltálatok Történeti Levéltárának levéltárosa konkrét sorsok bemutatásával hozta közel a hallgatósághoz a fővárosi deportálásokat. A kitelepítések indoka lehetett például, ha valaki 1945 előtt miniszteri tanácsos, katonatiszt, és az sem volt kizáró ok, ha az áldozat szinte teljesen vak volt, mint báró Eperjesy Árpád, akit az I. kerületből deportáltak Tiszasülyre. Gróf Almásy Pálné gróf Klebelsberg Margit „bűne” az volt, hogy egy ezredes özvegye, ezért hurcolták el Rakamazra. Özvegy Stux Sándornét pedig, noha testvérét a nyilasok megkínozták, apját pedig olyan súlyosan bántalmazták, hogy nem sokkal később belehalt, azért deportálták, mert elhunyt férje malomtulajdonos volt. A kitelepítettel többsége szerény körülmények között, gyakran albérletben élő idős ember volt – számukra sem kegyelmezett a rendszer.
Amely – ezt már dr. Szerencsés Károly, az ELTE professzora szögezte le – csalással és erőszakkal került hatalomra, és jellegében terrorista volt.
Dr. Vincze Gábor, a hódmezővásárhelyi Emlékpont történésze a volt csendőrök kitelepítését mutatta be Várbíró György egykori csendőr százados kálváriáján keresztül. Várbíró a Magyar Királyi Csendőrség Nyomozó Alosztályának tisztje volt, ebbéli minőségében a magyarországi németség náciszimpatizáns rétegeinek nyomon követése volt a feladata, nem nyomozott ellenben az illegális kommunisták ellen, és a zsidók deportálásában sem vett részt. Ennek ellenére, miután a felsőbb parancs értelmében a második világháború végjátékában alakulatával nyugatra települt, majd hazajött, internálták. A kényszerintézkedés lejárta után rendőrhatósági felügyelet alá helyezték, népbírósági pert akasztottak a nyakába, és noha ebben felmentették, 1951-ben Dévaványára deportálták. Ott is feltalálta magát, a lehetőségekhez képest beilleszkedett a falusi életbe, ám 1952 végén visszakerült Budapestre, miután beleegyezett, hogy a kommunista állambiztonsági szerveknek jelent volt csendőrökről. Csakhogy ezt nem tette meg, vélhetően szándékosan dekonspirálta magát. Ezért végül két és fél évet börtönben töltött. Vincze Gábor a kitelepítések feloldásával kapcsolatban azon véleményének adott hangot, hogy az nem az 1953-ban először kormányt alakító Nagy Imre döntése volt, ő csak teljesítette a parancsot, amit Moszkvában kapott a szovjet vezetőktől.
– A kitelepítettek többsége a Magyar Királyi Honvédség egykori tisztjeinek sorából került ki – hívta fel a figyelmet dr. Illésfalvi Péter hadtörténész, hozzátéve, hogy a téma feldolgozottsága a jelentőségéhez képest még mindig alacsony. A hadtörténésztől megtudhattuk, hogy a deportáltak között a kutatások jelenlegi állása szerint 969 honvédségi állományú személy volt, közülük 969 tábornoki rendfokozatú.
Illésfalvi Péter néhány konkrét személyes sors bemutatásával szemléltette a tragikumot. Hazslinszky-Krull Géza ezredes például a Magyar Királyi Testőrség Spanyol Lovasiskolájának parancsnoka, a lovassportok nemzetközi elismertségű jelese volt. Kitelepítése után a borsópusztai állami gazdaságban sertésgondozóként és „első osztályú répaátvevőként” dolgozott. Az 1950-es évek végén külföldre távozott, a holland királyi család lovasoktatója lett. De megrázó az első magyarországi vörösterrorral szembeszálló 1919-es ludovikás lázadásban részt vevő Somogyi István ezredes sorsa is, aki 1945 előtt zsidó származása miatt szenvedett hátrányt, 1945 után pedig „osztályhelyzete” miatt kitelepítették.
