Fókuszban: a család

A család az élet alapja, középpontja. Nem véletlen, hogy a római korban a „família” a szűken vett családon túl megtestesítette mindazt, amit a római állam eszményének tartottak. Így számukra a család nem volt más, mint népük és nemzetük életben maradásának feltétele. Ezért dolgozik évek óta Novák Katalin családokért felelős miniszter, a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) gondozásában megjelent „…ami a miénk” – ötven írás a családról című könyv szerkesztője. 

– Számos interjút olvastam kamaszkoromban hollywoodi színésznőkkel, akik gyönyörűen, hófehér fogakat villantó mosollyal, tökéletes alakkal, egy-két Oscar-díj birtokában meséltek kacsalábon forgó villájuk nappalijában arról, hogyan készítik saját kezűleg gyerekeik farsangi jelmezét, főzik az egészséges ételeket a családnak. Egyszerre vonzott és taszított ez a tökéletesség – írja a kötet előszavában. – Később megértettem, hogy az élet ritkán azonos azzal a képpel, amit az emberek magukról sugároznak. A család egyszerre jelenti a gyermekvárás és születés csodáját, a világra való ismételt rácsodálkozást, az egymásra utaltságot, a törődést, a szeretetet, a büszkeséget, és sokszor a fájdalmat, a lemondást, az elengedést, a megküzdést, a veszteséget is. Ezekről így, egyszerre érdemes beszélni.

És hogy így, egyszerre beszéljenek is róla, megkeresett ötven különböző olyan embert, akikre érdemes figyelni, akiket érdemes meghallgatni. Megkérdezte tehát a történelmi egyházak képviselőit, Erdő Pétert éppúgy, mint Balog Zoltánt vagy Köves Slomót, akik mellett megszólalnak a kultúra, a tudomány, a sport, a civil világ, a média, a gazdaság és a politikai élet szereplői is: Lackfi János, Ugron Zsolna, Miklósa Erika, Rófusz Ferenc, Bagdy Emőke, Csókay András, Polgár Judit, Görbicz Anita, Vincze Ottó, Süveges Gergő, Laposa Zsófia, Schmidt Mária, Schmittné Makray Katalin és számos más, ismert személyiség, akikkel a sort még hosszan lehetne folytatni. A szerzők műfaji megkötés nélkül írtak a családról, a családjukról. Hol személyes vallomás, hol irodalmi műalkotás, hol pedig tudományos alapossággal megírt értekezés formájában, kinek-kinek a tapasztalata és vérmérséklete szerint. 

– Vannak a szerzők között ismert ismerősök, és vannak, akik a többség számára ismeretlenek. Vannak gyermekesek és gyermektelenek, kis- és nagycsaládosok, vannak, akik elsőre találták meg életük társát, s volt, akinek nem ez volt az útja. Megszólalnak olyanok, akik fogyatékkal élő gyermeket nevelnek, olyan is, aki személyes tapasztalatból tudja, mit jelent, amikor a test a megszokottnál több akadályt jelent, és van, aki a fejlesztésre szoruló gyermekeknek szentelte életét. A szerzők között vannak, akik egészen fiatalon szülővé váltak, mások hosszú ideig vártak erre a csodára, és vannak, akik örökbe fogadott gyermeket kaptak ajándékba. Szó van az írásokban az összetartozásról és a megküzdésről, a közös nevező pedig a hit és a kegyelem – ajánlja a könyvet az olvasók figyelmébe a szerkesztő, aki minden vallomás elé személyes bevezetőt is írt.

Éppen ez a sokszínűség, ez a kicsit sem idealizált valóság teszi értékessé Novák Katalin munkáját. Mert nem egy rózsaszín álomvilágot akar az olvasó elé tárni, csupán a valóságot szeretné megmutatni. Azt, amilyen az élet a maga tökéletlenségében. És ebben a tökéletlenségben nekünk kell megtalálnunk a valódi értékeket, melyekről karácsony közeledtével, az adventi várakozás időszakában különösen is érdemes elgondolkodni. 

Novák Katalin könyvének olvasása közben egy kicsit mindenki ráismer majd a maga történetére, és talán a saját életén, a saját családján is elgondolkodik. Azon, hogy úgy él-e a mában, amint arra mindig is vágyott. Vagy, miként azt a címben is szereplő Simone Weil-idézet is mondja: „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”