Minden tisztességes és szolid nemzettársamnak ajánlom: olvassák el figyelmesen a Magyar Gárda Alapító Oklevelét. Mert benne aligha találnak olyan mondatot, olyan szót, amiről heteken át az irracionális hévvel tomboló propaganda itthon és a nagyvilágban gyűlölködött, hazudozott, amivel riogatott – mondta a Demokratának Für Lajos volt honvédelmi miniszter.

– Miniszter úr, nemrég jelent meg önéletrajzi ihletésű könyve Fölrepülni rajban címmel. Szép a kép. Miért ezt választotta?

– A visszaemlékezés közéleti szereplésem indulásával kezdődik, az 1956-os forradalommal. Majd a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években létrejött kisebb-nagyobb csoportosulásokról írok. Főként azokról, amelyek a kommunista diktatúra alatt formálódva, végül is, sok más mellett elvezettek a Kádár-rendszer első nyilvános mozgalmának, a Magyar Demokrata Fórumnak a megalakulásához. A cím azt akarná kifejezni, hogy mint a valódi madarak, úgy repültünk föl rajokban mind többen és többen a diktatúra posványos világából. A könyv tehát az MDF fölfelé ívelő, kezdeti korszakáról szól. A kép egyébként Nagy Lászlótól, nemzedékem legnagyobb költőjétől való.

– Hol szakadt meg ez a repülés?

– Az első nagyobb döccenő akkor keletkezett, amikor el kellett dönteni, párttá alakuljon-e az MDF. Ez 1989-ben történt. A párttörvény ugyanis azt írta elő, hogy a választásokon csak pártok indulhatnak. Ekkor jó néhányan elhagytak minket, főként az értelmiség java részéből, írók, tudósok. Kormányra kerülésünk előtt és alatt, merőben más okokból, ugyancsak többen húzódtak háttérbe vagy egyenesen kiléptek, mint például Bíró Zoltán. Az igazi nagy szakadás azonban akkor történt, amikor Csurka István kivált, mert kizárták az MDF-ből, és híveivel új pártot alapítottak. 1996-ban pedig, amikor Szabó Ivánék durván és ostobán szakítottak, már-már a megsemmisülés szélére sodródott az MDF. Sajnos, elmondhatjuk, hogy az MDF addigi és azutáni története némiképp a szakadások története is.

– Hasonló ez a lengyel Szolidaritás történetéhez, amely a diktatúra kimúlta után szintén számos eszmei áramlatra szakadt szét. Ezt akár természetesnek is tekinthetjük?

– A mi esetünkben ez a folyamat szomorú volt, mert így vált lehetővé, hogy a mai MDF, száműzve valamennyi értékes embe­rét, mára már csak bitorolja a nevet, tartalmilag semmi köze nincs ahhoz, amit a párt valaha képviselt. Nemcsak nálunk persze, de a rendszerváltozás környékén létrejött vagy újraszerveződött minden pártban voltak kisebb-nagyobb vagy éppen drámai szakadások. Sorolni lehetne, de közismertek.

– Nyilatkozataiban többször emlegette, hogy nálunk a rendszerváltozással csak egy „úgynevezett” demokrácia jött létre?

– Sokan módszerváltásnak nevezik azt, ami 1989-90-ben történt. Ennél azért több vagy nagyobb volt a fordulat, ami bekövetkezett. Hiszen nemcsak a közjogi keretek változtak meg, hanem a tulajdonrendszer is gyökeresen át- vagy visszaalakult. Persze tudjuk, hogy miként ment végbe a tulajdonváltás. A gond az, hogy a demokratikus kereteket is át lehet forgatni, olyannyira, hogy eltorlaszolódjon bármiféle okos, építő gondolat. Így teremti meg a kontraszelekció a látszatdemokráciát. Nagy szakértők ebben az úgynevezett balliberálisok. Ma tehát amolyan demokratikus keretek között bár, de egy diktátumokra épülő rendszer uralgását szenvedjük el nap, mint nap.

– Tavaly ősszel világossá vált, hogy a jelenlegi jogi keretek között gyakorlatilag leválthatatlan a mindenkori kormány, kövessen el bármit. Úgy tűnik, a tizenhét évvel ezelőtt felállított alkotmányos keretek nem jók…

– Számunkra 1989-ben a politika egyik alapkérdése volt, hogy alkotmányozó nemzetgyűlést kell összehívni. Sajnos a körülmények végül rákényszerítettek bennünket a rosszabb megoldásra, a kerekasztal-tárgyalásokra. Ahol főként az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP indítványaira az akkor hatályos alkotmány átalakítása zajlott, és lett belőle, ami lett, tele jogi és politikai ellentmondásokkal. Nincsenek pontosan körülírva az egyes jogkörök és elválasztva világosan a feladatkörök. Valóban, mai bajaink jelentős része ebből ered.

– Az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság gyergyószentmiklósi táborában ezen a nyáron azt mondta, tévedésnek bizonyult az a gondolat, hogy egy diktatúrából demokratikus eszközökkel lehet új világot teremteni. Lett volna lehetőség másként cselekedni?

– Kicsit talán egyszerűnek hangzik, amit ott is elmondtam. De ma már valóban úgy gondolom, hogy egy diktatúrából ilyen kínosan szabályos demokratikus eszközökkel nem lehet demokráciát teremteni. Ha már egyszer valaki fölhatalmazást kapott a kormányzásra, ahogy akkor a kormánykoalíció azt megkapta, és arra, hogy valóban végrehajtsa a kommunista rendszer megváltoztatását, hogy eltüntesse annak minden karakteres jegyét, ahhoz a diktatúrában érintett személyeket is el kellett volna távolítani a közéletből. Ki kellett volna mondani, hogy az MSZMP utódpártja mondjuk tíz évig semmiféle demokratikus választáson nem szerepelhet. És ugyanez vonatkozzék azokra is, akik bizonyos szint fölött tisztségeket töltöttek be, a politikától a kultúrán át bármilyen területen. Nem azt mondom, hogy az egyik diktatúrából egy másik diktatúrát kellett volna teremteni, de azt igen, hogy ki kellett volna tiltani azokat, akik a diktatúra szereplői és végrehajtói voltak. Nem tettük. Így itt maradtak, rávetve magukat a vagyonra és minden másra, vagyis gátlástalanul átmentették a hatalmukat. A Kádár-rendszer minden szennye, hálózatvilága itt ül a nyakunkon, megfojtva, szétverve amit csak lehet. A Gyurcsány-féle ifjabbakról az is kiderült, hogy semmihez sem értenek a harácsolást és a rablást leszámítva. Ezek közönséges kis hatalomtechnikusok, akik az égvilágon mindent a saját gyarapodásuk érdekében – szó szerint is – kamatoztatnak.

– Húsz éve már a lakiteleki találkozónak. Az akkor kiadott nyilatkozatot olvasva mintha egy perc sem telt volna el…

– Bármelyik mondatát idézhetném, a legmegdöbbentőbb az, hogy az ország és a magyar népközösség sokkal rosszabb helyzetben van, mint akkor volt. „Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe. (…) Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában.” Hát nem erre lenne ma is szükség?

– Vagyis vissza az alapokhoz?

– Hasonló népmozgalom kibontakoztatására volna szükség, mint akkor. De…

(A teljes beszélgetés a Demokrata október 11-i számában olvasható)