Csenyéte, a csereháti zsákfalu egy fordított világ. Ez az a hely, ahol a kisebbség alkotja a többséget: a település 95 százaléka roma származású. S a magyarországi demográfiai folyamatokkal éles ellentétben az itt élők több mint fele 18 évnél fiatalabb.

Idill és valóság

Ahogy ereszkedünk a magasból, még idillinek tűnik a völgykatlanban fekvő falu. A házak szétszórva, egymást tiszteletben tartva olvadnak az üdén zöldellő domboldalakba. A „szegény roma faluról” szóló híradásokat hallva az ember viskókat, maximum néhány „cigány-palotát” vár, messziről azonban épp olyan a látkép, mint bármely más hegyi faluban. Nemsokára azonban megértjük az okot: néhány évtizeddel korábban még magyarok laktak itt, ők építették mindazt, amit látunk. Csak amikor bekanyargunk a faluba, akkor válnak szembetűnővé a szegénység árulkodó jelei.

A falu közepén, épp a polgármesteri hivatal előtt vagy tucatnyi, félig felhúzott ház romosodik. A falak repedeznek, sejtetik, hogy már az alapozásnál kispórolták belőlük az anyagot.

– Szokásos szocpolos történet – legyint Kéri Zoltánné polgármester. – A vállalkozók felvették a pénzt, úgy csináltak, mintha építkeznének, aztán jött egy ellenőrzés, és nyomtalanul eltűntek.

Közben rendszám nélküli Trabant-kombi pöfög el mellettünk. A hátsó ülést kiszerelték, hogy az így felszabadított teret vékony szálfákkal pakolhassák meg. Mivel a környező erdők nem a helyiek birtokában vannak, rejtély, hogy honnan jön a fa, és milyen alapon. Ahogy rejtély az is, miből élnek a helyiek. Mert nemcsak munka nincs a faluban, de a kertek többsége is gondozatlanul gazosodik.

– Azért nem kell arra gondolni, hogy itt senkinek nincs semmiféle ellátmánya – magyarázza Kéri Zoltánné. – Az itt élők kapnak szociális segélyt, családtámogatást, nyugdíjat. Munka viszont tényleg nincs. Csupán három közalkalmazott, az óvoda technikai személyzete, valamint azok számára tud munkát adni a falu, akiknek közmunkán való alkalmazásához hozzájárul a munkaügyi központ – mindez jó, ha húsz főt jelent. A többieknek túl messzire kéne járni dolgozni, és szakképesítés híján nem is alkalmaznák őket.

Az általános szegénységen az önkormányzat ingyenes vetőmag biztosításával próbál segíteni, valamint azzal, hogy a szomszédos Alsógaggyal közös traktorukkal felszántják a családok kertjét. A telkek állapotából kiindulva meglepő, amit a polgármester mond: a családok 70 százaléka igényli ezt a segítséget. Az úgynevezett „megélhetési bűnözésről” nem szívesen beszél a falu elöljárója. Azért kiderül: az önkormányzat épületének faláról azért hiányzik a csatorna, mert letépték valamelyik éjjel. S szintén a fémtolvajok miatt nem szerelik fel a vaskaput az önkormányzat bejáratára, úgyhogy pillanatnyilag a kerítésen tátongó jókora rés jelenti a bejáratot.

– Nem jellemző a kriminalizálódás – mondja ennek ellenére Kéri Zoltánné. – Néhány fiatal ugyan nem bír magával, volt néhány rongálás, de semmi súlyos. Hasonlóan nyilatkozik Lakatos János, a közelmúltban létrehozott roma polgárőrség parancsnokhelyettese. Aki azért elismeri: néhány lopás miatt is intézkedniük kellett.

A pusztulás útján

Egész más képet fest a faluról a Csenyéte internetes honlapjaként megjelenő www.csenyete.hu oldal, amelyen a következők olvashatók: „A korábban virágzó kertek elgazosodtak. Az istállók, az állattartáshoz szükséges épületek lebontódtak. A földek műveletlenek maradtak. Rengeteg gyümölcs- és más haszonfa pusztult el. A házak nagy részét lebontották. Tavaly földig rombolták a falu legszebb középületét, a református parókiát, a még viszonylag épségben álló templom bútorzatát felvágták és eltüzelték”. A faluban ragadt, alig húszfőnyi magyar lakosság szintén úgy véli: Csenyéte a pusztulás útján halad. A romák által „parasztnak” nevezett, jellemzően idősebb családokhoz biztos útbaigazítást ad ápoltabb kertjük.

– Törnek, zúznak, menekülni kell innen – mondja egy füvet kaszáló ötvenes férfi. – Ha lenne pénzem, azonnal mennék én is.

S ablakait mutatja, amelyeken fóliák szégyenkeznek az üvegek helyén. Csak úgy betörték, szórakozásból, mert nem viselik el, ha valami szebb, mint az övék. S hiába megy a rendőrségre, senki nem foglalkozik az efféle ügyekkel. Csenyétén házat eladni ugyanakkor szinte lehetetlen. Maximum 900 ezer forintot lehet kapni érte – ha egyáltalán jelentkezik vevő.

– Már azon is gondolkodom, érdemes-e felásni a kertet. Éjjel beugranak, kiszedik, amit lehet, tavaly a termés fele eltűnt. Miközben az övékét hiába szántatja fel a polgármester, nem vetnek bele semmit, mindent felvet a dudva.

Egy szintén idős, egyedülálló asszony ebben a hónapban költözik el Csenyétéről. Ő az, akinek hetven csirkéjéből hatvanötöt elloptak, volt hogy egyetlen éjjel 17 tyúk veszett el. Zaklatottan utasítja vissza érdeklődésünket: nem nyilatkozik, mert fél, hogy elvágják a torkát. S abban a pillanatban kitör belőle a sírás. A fenyegetettség állandó érzete törékennyé teszi a helyiek lelkét. Megállunk egy másik nyugdíjas házaspárnál, akik talán a legszebb kerttel büszkélkedhetnének a faluban – bár ebben vélhetően szerepet játszik keresztül-kasul drótozott, megmagasított kerítésük is. Most is növényeik körül szorgoskodnak. Ám alig kezdünk beszélgetni, amikor az utcán elvonul egy suhancokból álló tengő-lengő csapat.

– Maga nem tudja, mennyit kell tűrnünk ezektől – mondja az asszony, és könnybe lábadó szemei mindent elárulnak.

Kíváncsiságból felsétálunk a honlapon már említett templomhoz. Mivel az épület élénk fehéren pompázik a falu fölötti hegyoldalon, arra számítunk, hogy a dúlás óta helyreállított istenházába lépünk. Ám a templom is olyan, mint a falu: messziről kedves, közelről nyomorúságos. Ajtói, ablakai, padjai hiányoznak, és szószékéből is csak annyi maradt, amit nem sikerült kitépni a falból. Még a harangtoronyhoz sem lehet fölmenni, ugyanis ennek falépcsőjét is felaprították tüzelőnek.

Sikertelen mentőakciók

Pedig Csenyétéért az elmúlt évtizedben többször megmozdultak a magyar, sőt a nemzetközi karitatív szervezetek. A kilencvenes években a Soros-alapítvány tízmilliókkal támogatta a helyi oktatás fejlesztését, egyúttal önkéntesek érkeztek a faluba, akik speciális tanrenddel próbálták felzárkóztatni a roma fiatalokat. A nagy médiazajjal érkezett segítők azonban néhány év múlva csöndesen kullogtak tovább. S hasonló kudarccal zárult egy Hollandiából szervezett segélyakció. Afrikai munkaterápián edződött önkéntes érkezett a faluba, hogy bevezesse a helyieket a mezőgazdasági tevékenységekbe. A személyes példamutatáson alapuló képzés keretében borsmentát termeltek volna, a holland munkacsoport-vezetőt azonban nem követték a helyiek a földekre.

– Megmaradt az iskola, az óvoda, korábban a faluban nem volt oktatási intézmény – sorolja Kéri Zoltánné, annak bizonyítására, hogy nem voltak teljesen eredménytelenek a korábbi segítő akciók. Sőt, Csenyéte azóta is sikeresen indul a különböző pályázatokon. Például orvosi rendelőt létesítettek egy parasztházból, utolsó utcájukba is bevezették az ivóvizet, felújították az általános iskolát, a napközi otthont, s a polgármesteri hivatalt. Legújabb tervük pedig, hogy külön épületet biztosítanak a polgárőrség számára.

Kicsöngetnek az utolsó óráról az iskolában, s a település utcáit ellepik a dobozos tejet és zsömlét szorongató, csillogó szemű apróságok. Az uzsonna szintén önkormányzati juttatás, csakúgy, mint a napi két másik étkezés. Az iskolára büszke lenne bármelyik település. Tucatnyi gépet felsorakoztató számítógép-stúdió szolgálja a nebulók fejlődését.

– Csakhogy amikor a gyermekek elérik a kamaszkort, a legjobb képességűek is elkezdenek kimaradozni. Errefelé ugyanis úgy tartják: az a fontos, hogy mielőbb családot alapítsanak, gyermeket szüljenek. A kitörés, hogy valamely gyerek komolyabb iskolában tanulna tovább, igazi ritkaságnak számít – mondja Komlósné Kiss Éva igazgatónő.

A kitörést egyébként szó szerint is lehet érteni: Csenyétén a felemelkedés egyetlen módja, ha valaki elköltözik. Ezt nemcsak a magyarok, a helyi cigányság integrálódni szándékozó része is így érzi. Jellemző, hogy sem a polgármester, sem annak két helyettese nem csenyétei lakos – pedig utóbbiak a roma közösségből kerültek ki. Egyikük azonban eleve Baktakéken lakott, másikuk pedig a közelmúltban költözött el a Miskolchoz 10 kilométerrel közelebbi, több perspektívát nyújtó településre.

Pedig a cigányságnak elköltöznie sem könnyű. A közeli Garadnán például úgy védekeznek az „elcsenyétesedés” ellen, hogy nem adnak el házat romáknak. Arra hivatkozva, hogy Csenyétén is úgy indultak el a folyamatok, hogy három roma család költözött be a színmagyar faluba. Sőt, még a részben romák által lakott szomszédos Alsógagyon és Felsőgagyon sem szívesen látják a Csenyétéről érkezőket.

A falvak ellenállása egyébként már a szakminisztérium telepfelszámolási programját is megrengette: több esetben a helyiek tiltakozása miatt egyszerűen nem tudtak házat venni a kiemelni szándékozott roma családoknak.

Eltorzított társadalom

A Csereháton pártállástól függetlenül minden politikus egyetért abban, hogy a térség – köztük Csenyéte – tragédiáját két dolog egybeesése okozza. Egyrészt a két évtizede reménytelen borsodi munkaerőpiaci helyzet, ahol megszűntek a cigányság számára korábban megélhetést biztosító kétkezi munkák. Másrészt pedig a feltételeket nem szabó segélyrendszer, amely fizetésnek megfelelő összeget, 100-150 ezer forintot juttathat egy családnak. S ezt egészíti ki egy harmadik tényező: a megélhetési bűnözés tűrése a hatóságok részéről. Mindez együtt a nehézségekkel megküzdeni egyre kevésbé akaró, igényszintjét inkább leszállító, leépülő, a bűnözést kevésbé elítélő társadalom kialakulásához vezet.

– Felnő egy generáció, amelyik azt látja: a szülei sem dolgoztak, mégis volt mit enni. S általánossá válik a hozzáállás, hogy az állam tartson el – mondja Ódor Ferenc, a Borsodi Közgyűlés fideszes elnöke. – Erőteljes hatósági fellépés nélkül a Cserehát más településein is általánossá válhatnak a Csenyétén látható képek, azaz a parlagon hagyott földek, letarolt erdők. S mindennek a fenntartásáért különböző segélyek formájában 35-40 millió forintot fizet ki az állam.

Csenyététől mindössze 40 kilométer Monok, a „segélyért munkát” program bevezetésében élen járó falu. Szepessy Zsolt polgármester azt mondja: kezdeményezésükkel épp azokat a tendenciákat akarják megállítani, ami Csenyétén kiteljesedett.

– Több más településen is elkezdődtek hasonló folyamatok. Az emberek elfelejtenek dolgozni, lelakják a környezetet, a társadalom kriminalizálódik, a vállalkozások megszűnnek, a házak elértéktelenednek. Aki teheti, menekül, aki marad, pszichésen, mentálisan és morálisan is leépül.

A következmények az egész térséget is sújthatják. Mint például az OTP múlt heti döntése, amely 126 borsodi falut feketelistára tett az ingatlanfedezetű hitelek tekintetében. Az ilyen döntések még inkább kiszoríthatják ezekről a településekről a fiatalokat.

A polgármester ugyanakkor úgy véli: minden támadás ellenére már látszanak az első eredményei a segélyért munkát programnak. A most készülő szociális törvény leszögezi: segélyt csak az kaphat, aki beteg, másoknak szociális munkabért lehet fizetni. Sőt, a legfőbb ügyész elrendelte, hogy a jövőben a 20 ezer forintnál kisebb értékű lopásokkal is foglalkozni kell.

Csenyétei riportkörutunk egyébként némi izgalommal zárult. Épp a csirketolvajok által kirabolt idős hölgy portája felől sétáltunk a falu központja felé, amikor az egyik házból cifra káromkodások között kiszólt néhány férfi: – Mi van, jöttetek megszégyeníteni a falut? Takarodjatok! Mivel mi voltunk kevesebben, nem mertünk visszakérdezni: biztos, hogy mi hozunk szégyent a falura?

szasa