Különösebb nyüzsgés, fokozott biztonsági intézkedések nélkül, szinte csöndesen zajlik a Makó térségében 2006-ban fölfedezett gázmező feltárása, pontosabban a kitermelést megelőző folyamatok sokasága. A csongrádi kisváros és a környező falvak megszokott életüket élik, az épp működő fúrótornyokon és a kihelyezett nyomáscsökkentőkön kívül nincs jele annak, hogy páratlan gázkincs terül el a föld mélyében. A munkálatok komótosan csordogálnak, senki nem kapkod. Fölösleges is volna, a kitermelés legkorábban 2012 körül indulhat meg.

Addig pedig drukkolhatunk, hogy ne ismétlődjön meg minden télen az orosz–ukrán gázháború. Ez ugyanis otrombán bebizonyította, hogy hazánk energetikai szempontból is rendkívül sérülékeny. E tény ismeretében nem lehet eléggé értékelni a makói gázkincset, amely egészen pontosan a Szentes és Makó közti, nagyjából 70 kilométer hosszú, körülbelül 30 kilométer széles geológiai törésrendszer teknőjében található. A geológusok 23 millió évvel ezelőttre teszik keletkezését. Figyelemre méltó, hogy létezéséről a magyar szakemberek is tudtak már az 1970-es években, de a technológiai hiányosságok és a pénzhiány miatt akkor föl sem merült a kitermelése.

Ez csak akkor került napirendre, amikor John Gustavson amerikai geológus az 1980-as években végzett próbafúrások eredményeire fölfigyelve több alkalommal Magyarországra látogatott, s végül 1998-ban kutatási engedélyt kapott a Makói-árok területére. Vizsgálódásai nyomán kezdett érdeklődni a dolog iránt a kanadai a Falcon Oil and Gas Ltd., mely megvásárolta Gustavson koncesszióját, majd leányvállalata, a TXM Olaj és Gázkutató Kft. engedélyt kapott a magyar államtól a gigantikus vállalkozásra, bányajáradék rögzítése mellett, ami a kitermelt gáz értékének mindössze 12 százaléka. A kitermelés jogának átengedése példátlan felelőtlenség volt a magyar államtól, hiszen szakmai körökben elterjedt vélekedés szerint a makói a legjelentősebb gázlelőhely az európai szárazföldön a hollandiai Groningenben talált mező 1959-es föltárása óta. Vagyis felfoghatatlanul hatalmas kincsről, a nemzetközi piacon elismert Scotia készletelemző cég becslése szerint több mint 1500 milliárd köbméter földgázról van szó. Ez akár száz évre is fedezhetné Magyarország jelenlegi igények szerinti szükségleteit, hiszen átlagosan 14 milliárd köbméter gázt fogyasztunk naponta. De ha e mesés kincs akár felét külföldön értékesítik, akkor is ötven évre elég.

A makói gáz jelentősen fölértékeli hazánkat, hiszen a Közép-Európa szívében található energiaforrás az egész Európai Unió számára jelentős lehet. Így hát – kissé leegyszerűsítve – aki kitermeli a kincset, az geostratégiailag is nyeregben érezheti magát. Ezért nehezen minősíthető, hogy a magyar állam könnyed mozdulattal birtokon belülre engedte a Falcont, ő maga pedig „gázon kívül” van.

Hogy mennyire komoly üzletről van szó, azt jelzi, hogy tavaly tavasszal a világ legnagyobb energetikai cége, az amerikai Exxon Mobil, pontosabban egyik alegysége, az Esso Exploration International Ltd. is beszállt a vállalkozásba, miután a torontói tőzsdén jegyzett Falcon pénzszűkébe került. Az Exxon a Rockefellerek családi vállalkozásának örököse, a famíliának ma is jelentős tulajdonrésze van a cégben. A Falcon 25 millió dollárért adta el részesedését az Exxonnak, amely elsőre 50 millió dollárnyi munkaprogram elvégzését vállalta.

Ha ez eredményes lesz, az Exxon további 50 millió dollárért 100 millió dollárnyi újabb munkát vállal a projektben. Harmadik lépésben 75 millió dollárt fizet az Exxon, ha úgy ítéli meg, érdemes folytatni a munkálatokat. Ellenkező esetben részesedése visszakerül a Falconhoz.

E ponton teljes joggal merül föl a kérdés: mi haszna van mindebből Magyarországnak, a magyar embereknek? A fentiekből nyilvánvaló, hogy a magyar állam csúnyán becsapta maga előtt az ajtót. Ugyanakkor tény, hogy a jelenlegi felállás szerinti haszon sem kevés. Az állam, mint említettük, a kitermelt haszon 12 százalékát könyvelheti el bányajáradékként. Ez becslések szerint a kitermelés megindulásától számított harminc év alatt ötezermilliárd forint bevételt jelent a kincstárnak, s ehhez jön még a társasági adó és a különböző helyi adók. Vagyis az érintett helyhatóságok sem járnak rosszul.

Hogy a háztartások mint gázfogyasztók nyernek-e a vállalkozáson, akkor derül majd ki, ha megindul a folyamatos kitermelés, hiszen akkor lehet árképzésről beszélni. Amennyiben hazánk polgárai számára a jelenleginél olcsóbb lesz a földgáz, akkor kétségtelenül jól járnak. Nem beszélve azokról a településekről, amelyeknek iparűzési adó formájában komoly bevételt jelent a nagyszabású program. Az ötszáz lelkes Óföldeák például mindössze évi 40 millió forintos költségvetésből kénytelen élni. Ha a település határában megindul a kitermelés, az legalább százmillió forint pluszt jelent éves szinten. Érthető hát, hogy az érintett polgármesterek reménykednek.

A vállalkozás nyereségének oroszlánrésze azonban idegeneké, s a kitermelt gáz egy részét exportálnák, a tervek szerint főként Szerbiába és Ausztriába. Képzeljük csak el, mit jelentene, ha a magyar állam termelné ki a magyar gázkincset! Az árképzésben ráadásul nemigen számít majd, hogy Magyarország területén hozzák felszínre a gázt. A földgázból önellátó Hollandiában például magasabb a gázár, mint a behozatalra szoruló nyugat-európai országok nagyobb részében. Ez – magánvállalkozásról lévén szó – nem karitatív tevékenység, hanem kőkemény üzlet, melyben szociális vagy nemzeti szempontoknak nincs helye. S mert így van, a külföldi vállalkozás annak adja majd el a kinyert energiahordozót, aki többet fizet érte.

Időközben a magyar állam illetékesei is rájöhettek, hogy kár volt elhamarkodottan idegeneknek átengedni a gigantikus energiakincset. A Mol Nyrt. ugyanis beszállt az ígéretes projektbe, miután az Exxon Mobil a Falconnal nyélbe ütött megállapodásában kikötötte, hogy részesedése felét átadja a Mol Nyrt.-nek. Ugyanekkor a Mol megegyezett az Exxon hazai leányvállalatával, az Exxon Mobil Kutatás és Termelés Magyarország Kft.-vel egy közös kutatási program beindításáról a térség nyugati részén ötven-ötven százalékban, a keleti oldalon pedig egyharmad-egyharmad arányban (a harmadik harmad a Falconé).

A kutatások tárgya a Falcon vállalkozásához kapcsolódva a nem hagyományos módszerekkel történő szénhidrogén-kitermelés. A világpiaci árak miatt ugyanis a nehezebben felszínre hozható energiahordozókat is megéri kitermelni. A megállapodás értelmében a vizsgálódást az Exxon finanszírozza, a nyereséget pedig elfelezik a Mollal.

Az már az első perctől bizonyos, hogy a kitermelés nem lesz egyszerű feladat, tekintve, hogy a gáz rendkívül kemény kőzetbe van zárva, s 5000 méternél is mélyebbre kell fúrni, ami Európában újdonságnak számít. Ráadásul rendkívül költséges: egy ilyen kút kifúrása 10 millió dollárba is kerülhet, s a térségben akár kétezer (!) kútra is szükség lehet a nyereséges kitermeléshez. Ezek minimum két év alatt térülnek meg, de miután a Makói-árokban a megszokottnál sokkal mélyebbre kell lefúrni, így egy kút kevesebb gázt tud kitermelni, mint az általában megszokott. Ráadásul a sajátos adottságok rendhagyó technológiát követelnek meg, ami szintén jelentős költségnövelő tényező, és a kockázat is nagyobb, hiszen a mélységből adódóan magasabb a hőmérséklet és nagyobb a nyomás, mint a világ legtöbb gázkútja esetében. Ilyen technológiát korábban csak az Egyesült Államokban, a Sziklás-hegységben alkalmaztak.

Mindent figyelembe véve legalább húszmilliárd dollárba kerül a Makói-árok gázkútjainak megnyitása, a beruházáshoz kapcsolódó felszíni létesítmények pedig további 30-40 millió dollárt emészthetnek fel. Ugyanakkor a kitermelés elképesztő hasznot jelent annak, aki belevág a hatalmas feladatba. A Mol szakemberei szerint egy hordó olajegyenértékű (vagyis egy hordó kőolajjal egyenértékű) gáz kitermelése a Makói-árokban 2-3 dollárba kerül, így – ha csak szerény 100 dolláros árral számolunk – a becslések szerint kétmilliárd hordónyi kitermelhető ipari gázvagyon lehetséges haszna a kitermelési költséget is számítva megközelíti a kétszázmilliárd dollárt, ami tízszeres hasznot jelent, ráadásul a befektetés nagyjából tíz év alatt megtérül.

Mindezek ismeretében azt gondolhatnánk, különleges biztonsági intézkedések közepette zajlanak a fúrások, a kutatások, de aki szögesdrótra, őrtornyokra, reflektorokra, marcona fegyveres őrökre számít, meglepődik. Hogy nagy dolgok vannak készülőben, kis túlzással csak az Óföldeák határában tisztán érezhető gázszag mutatja. A helyieket csöppet sem zavarja a gázkútfúrás, nem is nagyon izgatják magukat, tudván, hogy munkahelyteremtés szempontjából túl sokat nem várhatnak a gázkitermeléstől. Az iparűzési adóban mint pluszbevételben azonban nagyon bíznak. Ez kétségtelenül kitörési pont lehet a térség számos, egyre nehezebb helyzetben lévő településének.

Jelenleg komótosan folynak a munkálatok, az impozáns fúrótorony oldalán jönnek-mennek a munkások, akik idegen nyelven beszélnek. A térségben megépült már a Mol fővezetékéhez kapcsolódó úgynevezett gyűjtővezeték is, vagyis úgy tűnik, a szédítő volumenű vállalkozás most már biztosan valósággá válik. Korábban ugyanis voltak kétségek, úgy tudjuk, a Falcon leányvállalatának vezetői sem voltak biztosak benne, hogy nyereségesen föltárható a Makói-árok gázkincse. Most már nincs kétség. Kérdés annál több. Ezek közül a legfontosabb, hogy miért engedte át gigantikus, geostratégiailag meghatározó energiakincsét a magyar állam külföldi vállalkozóknak.

Ágoston Balázs