Gázos ügy

Rossz idők járnak Ukrajnára. Az Oroszország és az Európai Unió közé szorult, kiváló adottságai ellenére a nyugati stratégiai gondolkodásban csak piacként és pufferzónaként, majd most már inkább a Moszkvára való nyomásgyakorlás eszközeként, felvonulási terepeként szóba jövő ország érdekeit éppen legnagyobb pártfogói hagyják látványosan figyelmen kívül. Így miután elvesztette területe egy részét, háborúba keveredett a szakadár donecki „népköztársaságokkal”, gazdasága az összeomlás szélére került, és megroggyant maga az állam is, most onnan kapta a legnagyobb pofont, ahonnan egyáltalán nem várta. Pedig tisztában lehetne azzal, hogy egy ország mozgásterét a súlya adja. Ukrajna pedig elvesztette a súlyát, kivéreztette a háború, a belső megosztottság, a mindent elöntő korrupció, az oligarchikus berendezkedés. Teljesen kiszolgáltatottá vált nyugati pártfogóinak, ezek a hatalmak pedig a saját érdekeiket követve gyarmatként bánnak vele. Kijev ebben a helyzetben geopolitikai jelentőségét és oroszellenességét próbálja tőkésíteni, ám mindezt csupán aprópénzre sikerül váltania.

Ez a rövidlátó politika 2014 után még úgy-ahogy működött, mára azonban nagyot fordult a világpolitika. Az Egyesült Államok első számú kihívója Kína, és az egyre inkább többpólusúvá váló világban Peking feltartóztatására már Washingtonnak is szövetségesekre van szüksége. Ennek a szövetségnek az építését szolgálta Joe Biden amerikai elnök nyári európai körútja, melynek során a megromlott viszony helyreállítása érdekében gesztusokat tett Németországnak, de hosszú távon nem mondott le arról sem, hogy Oroszországot is leválassza Kínáról. Ennek a politikának lett az egyik áldozata Lengyelország mellett Ukrajna, amelyet különösen érzékenyen érintett az Északi Áramlat bővítésének zöld utat adó, Kelet-Közép-Európát pedig Berlin gyámságába helyező német–amerikai paktum. Kijev kapott ugyan ígéreteket a gáztranzit kiesése miatt évi 3 milliárd eurós bevétel kompenzálására, ám nem csak anyagi veszteség érte. Elvesztette stratégiai pozícióját, ezzel zsarolópotenciálját az európai gáztranzitban, ami lényegesen csökkentette az ország amúgy is megtépázott befolyását, geopolitikai súlyát is.

Oroszország mozgásterét ellenben kiszélesítette, hogy délről és északról is kiépítette a megbízhatatlan tranzitországnak bizonyuló Ukrajnát elkerülő gázvezetékeket. Mindez persze elképzelhetetlen lett volna, ha az európai nagyhatalmak, mindenekelőtt Németország, nem elégelték volna szintén meg Kijev kisded játékait, a gázvezeték megcsapolását, a zsarolást, az állandó bizonytalanságot. Az Egyesült Államok és az amerikai politika meghosszabbított kezeként az Európai Bizottság mindent megtett ugyan, hogy megtorpedózzák az alternatív szállítási útvonalak megépítését, a Török és az Északi Áramlat azonban elkészült és immár lehetővé teszi, hogy akár Ukrajnát teljesen megkerülve jusson el az orosz gáz az európai piacra.

Ebben az európai energiapolitika szempontjából kiélezett helyzetben értek a hajrájukba Magyarország és a Gazprom között a gázellátás biztosítását célzó, jó ideje folyó tárgyalások. Az 1995-ben született, most lejáró gázvásárlási megállapodást felváltó szerződés évi 4,5 milliárd köbméterről szól. A hosszú távú szerződés miatt függőséget emlegetve a magyar szuverenitást féltőknek megjegyezzük, hogy ez a mennyiség a hazai fogyasztásnak nagyjából a fele, míg a másik felét az amerikai cseppfolyósított gáz, a Baumgarten felől érkező, piacon vásárolt gáz és a hazai kitermelés teszi ki. Ebből a mennyiségből három és félmilliárd köbméter érkezik Szerbián, egymilliárd pedig Ausztrián keresztül. Moszkvával a megállapodás 10+5 évre köttetett, így tíz év után újratárgyalható a földgáz mennyisége. A feleknek a szeptember 30-i határidőt azért kell tartani, mert a megállapodás szerint másnaptól az orosz gáz jelentős része már új útvonalon, Szerbia felől jön Magyarországra. Ezeket a feltételeket érthető módon az eladó Gazprom diktálta, Magyarországnak ezzel szemben nem nagyon lehetett fenntartása. De miért is lett volna, mikor az útvonalak diverzifikálása csak a gázellátás biztonságát erősíti.

Mindennek az értékét növeli, hogy napjainkban éppen az európai energiaválság kapcsán látjuk, milyen fennakadásokat okoz, ha egy ország nem jut elég gázhoz. Az elszabadult európai föld­gáz­árak mellett különösen kényes pontja a szerződésnek az ár is. Ez ugyan üzleti titoknak minősül, Szijjártó Péter azonban hangsúlyozta, hogy a magyar–orosz megállapodás olyan összeget foglal magában, ami kedvez a rezsicsökkentett fogyasztói gázdíj fenntartásának. Csak találgathatunk, de az uniós referenciaként is fontos paksi beruházás és a hosszú távú szerződés más országok számára is üzenetértékű volta miatt feltételezhetjük, hogy az orosz fél kellőképpen rugalmas volt a tárgyalásokon. Mint ahogy a magyar oldal is megértette, hogy nem csúszhat a megállapodás, mert a késlekedés csak felhajtaná az árat. De a magyar fél mozgásterét növeli az is, hogy sikerült megtartani az előző szerződés számára kedvező elemeit. Így például az igények alakulásának megfelelően vásárolhatunk éppen kevesebbet, és a fennmaradó mennyiséget átvihetjük a következő évre. Ugyanakkor a piaci árak kedvező alakulása esetén növelhetjük a mennyiséget. A mozgástér ilyetén szélesítéséhez az infrastrukturális hátteret megadják a hazai gáztározók, és így már tarthatók az alacsony rezsiárak.

Magyarország tehát a saját gazdasági és ellátásbiztonsági érdekeit követve kötötte meg a hosszú távú megállapodást. Természetesen értjük, hogy ennek a tranzitra vonatkozó része sérti az ukrán érdeket. Az is világos, hogy Magyarország felől így az úgynevezett reverz beszerzés sem működhet, mert az ugyebár abból állt, hogy az orosz gázt keringették a határon az óraállás miatt. Ám ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy nem Magyarország miatt alakult ki ez a helyzet, és nem is a magyar import kiesése vágja a földhöz az ukrán költségvetést. De egyébként is, Ukrajnának semmi köze ahhoz, hogy Magyarország kivel és miben állapodik meg.

A hőzöngésben Dmitro Kuleba vitte a prímet. Az ukrán külügyminiszter szerint Magyarország csapást mért az ukrán–magyar kapcsolatokra. Kemény, sajnálat és részvét nélküli válasszal és bosszúval fenyegetett. Szavain felbátorodva Mihajlo Holovko, a Ternopil Megyei Tanács elnöke azonban már arra szólította fel az ukrán hatalmat, hogy a kárpátaljai magyar kisebbségen torolja meg az Ukrajna kihagyásával kötött szerződést. Mindebből szerencsére csak annyi lett, hogy elnapolták az ukrán–magyar kormányközi gazdasági vegyes bizottság ülését, Kijev pedig a szerződés miatt bepanaszolta Budapestet az Európai Bizottságnál a szerződés miatt. Az ukrán energiaholding, a Naftohaz vezetője közben már az Egyesült Államokat és Németországot szólította fel arra, hogy szankcionálják a Gazpromot, Oroszország ugyanis „fegyverként használja az energiaellátást”. Aztán csillapult az ukrán düh is. Dmitro Kuleba a napokban már arról beszélt, hogy Ukrajna kész a tárgyalások folytatására Magyarországgal az oktatást és a nemzeti kisebbségek jogvédelmét illetően. Sőt, ezen a téren még eredményekre is látott esélyt.

Látható tehát, hogy Ukrajna még mindig úgy viselkedik, mint 2014 után, amikor a Nyugat mindent megengedett neki. Mindenkit számon kérhetett, fenyegethetett és követelőzhetett, mert úgy gondolta, hogy a Krím elvesztése miatt neki minden jár. Csakhogy azóta nagyot változott a helyzet. Érzi ezt Kijev is, emiatti haragját, elkeseredését azonban nem töltheti ki Németországon vagy Törökországon. Jó alkalmat kínált azonban erre a magyar–orosz szerződés, amelynek kapcsán ráönthette a tehetetlensége miatti frusztrációját Budapestre. Úgy gondolta, hogy Magyarországgal szemben megteheti. A kétoldalú kapcsolatok ugyanis már enélkül is elég rosszak, a belpolitikai problémákról, az oligarchatörvény körüli vitákról pedig kicsit elterelheti a figyelmet, hogy a külügyminiszter „helyreteszi” Budapestet. Ráadásul ez a botrány még arra is jó, hogy Kijevben még egy okot találjanak arra, miért nem hajlandók kompromisszumra a magyar és a többi kisebbséget hátrányosan érintő nyelv- és oktatási törvény kérdésében. Az ukrán vezetők tehát ahelyett, hogy egyre feszítőbb frusztrációjuk miatt terapeutához fordultak volna, így engedték ki a gőzt. Ennek az ideges és sok esetben primitív kirohanásnak a kárvallottjai ismét a kárpátaljai magyarok lesznek. A kétoldalú kapcsolatok maradnak a mélyponton, Volodimir Zelenszkij elnök már nem is nagyon akar Orbán Viktorral tárgyalni. Nem lenne meglepő, ha a magyar választásokra várna, és abban reménykedne, hogy majd olyan kormányfővel tárgyalhat, aki engedékenyebb lesz irányában.