A bölcs rómaiak óta ismerjük a genius loci fogalmát. Jelentése nem szorul magyarázatra, de annak pontos meghatározása, hogy mitől is lesz egy helynek szelleme, már korántsem könnyű feladat. Egy település, egy vidék sajátos identitása ugyanis több tényező kölcsönös egymásra hatásából sarjad ki, a táj és az éghajlat, valamint az ezekhez okosan alkalmazkodó ember egymást követő nemzedékeinek alkotó munkája nyomán születik meg.

Európa-szerte számos helyi identitást csodálhatunk meg, elég, ha csak a közeli Isztriát vagy a dalmát tengerpartot, egy osztrák hegyi tó varázsát mondjuk Gmundenben, Karlovy Vary felejthetetlen álomvilágát, netán Itália tájait említjük. Ha valamely csodálatos szerkezet segítségével véletlenszerűen ezek bármelyikére pottyannánk, a nyelvi nyilvánvalóságokon túl a természeti és az épített örökség, továbbá az ünnepekben és a hétköznapokban egyaránt megnyilvánuló hagyományok, szokások összessége nyomán hamar egyértelművé válna, hol is vagyunk.

Magyarországon és szerte a Kárpát-medencében is sok ilyen tájegység található, míg mások identitása elveszett vagy elromlott. A mondás szerint jó bornak is kell a cégér – a gyengének, a bizonytalannak viszont csak önmaga megtalálása és kiteljesítése segíthet. Így vagyunk ezzel a húzóágazatnak remélt turizmus tekintetében is, hiszen az idegenek azt keresik nálunk, ami sajátosan magyar, s azon belül kifejezetten egy-egy tájra jellemző.

A vendéglők étlapjait Hegyeshalomtól Záhonyig uraló kijevi pulykamell és kecsapos sültkrumpli például abszolút tévút. Épeszű ember nem fog azért fölkerekedni, hogy olyasmit találjon, amit a világ bármely pontján megtalál. Ezért jár tévúton a köztelevízió harsányan jellegtelen Balatoni nyár című műsora is.

A szándék – a magyar tenger népszerűsítése – dicséretes, de a balatoniság helyett sajnos gyakran az elmúlt évtizedek zsákutcás jelenségeit erősíti, mert csak a felszínt kapargatja. A balatoniság ugyanis legkevésbé a strandokban, a parti zenés szórakozóhelyekben és úgy általában a turizmusban nyilvánul meg, mi több, ezekben hiába is keressük.

A közismert szörnyűségeket – hekk hátán hekk, műfolklóros paprikaáradat, ungarische karikasch és így tovább – nem részletezzük, de azért nem álljuk meg, hogy ne kárhoztassuk nyíltan a véletlenszerűen szemünkbe ötlött Csopakabana, illetve Balaton Westernpark elnevezésű turisztikai csalogatókat, hogy a Krokodil Zoo névre keresztelt intézményről ne is beszéljünk.

Ebből is látszik, hogy ma a balatoniság csak nyomokban található meg a magyar tenger körül. A Balaton fogalma időben kizárólag a nyári hónapokra, térben pedig a tóra és annak közvetlen partjára szűkült le, kis túlzással mondhatjuk, hogy a vasúti sínektől kifelé húzódó világ, valamint az augusztustól júniusig tartó időszak méltatlanul háttérbe szorul. Vagyis a szerves balatoniságról a szemellenzős turisztikai-kereskedelmi szemlélet leválasztotta a vizet és a partot, melyek így természetszerűleg önnön lényegük nélkül maradtak, a halsütők és a vízibicikli-kölcsönzők pedig nem tudtak szellemiséget teremteni.

Amikor tehát a balatoni identitás nyomába eredtünk, első feladatunk volt szent esküvel fogadni, hogy azt nem a gumimatraccal, naptejjel, törölközővel és egyéb fölszereléssel a strandok felé papucsozó nyaralók között fogjuk keresni. No, nem mintha bármi bajunk volna a fürdőzéssel. Tettünk egy második fogadalmat is: vizsgálódásunk tárgya a Balaton északi vidéke lesz. Ennek oka távolról sem holmi sznobéria, a déli part nem kevésbé kedves szívünknek, mint az átellenben lévő, ám a somogyi oldalon különböző okokból elsősorban nem a balatoniság dominál.

E két szempont figyelembevételével indultunk el körutunkra, amit mindjárt a hegyoldalakon kezdtünk. A parti települések többségének ugyanis a strandok és büfék mellett van egy másik, kevésbé ismert arculata, a hegynek fölfelé futó vagy épp annak oldalában kanyargó kis utcák világa, melyet emberléptékűsége és viszonylagos hagyományossága oly szerethetővé tesz.

A Közép-Dunántúlt már a XVIII. században önálló építészeti tájegységként jegyezték a kor lajstromos emberei. Míg a nyugatabbra eső vidékeken akkoriban jellemző volt a faépítészet, errefelé döntően a vöröskő uralkodott, ami még ma is jellemző az itteni falvakra. Ez valójában a perm időszakban képződött homokkő egyik változata, melynek sajátos színét a homokszemcsékkel keveredő ásványok, a hematit és a limonit adják. Számos régi ház kerítését, lábazatát vagy akár falait építették ebből, és a jellegzetes arculatot még ma is megtalálni, annak ellenére, hogy a kommunizmusra építészeti téren is jellemző igénytelenség alaposan elszürkítette és jellegtelenné tette a Balatonparti településeket, s a helyzeten az újabb építésű házak, villák sem sokat segítettek.

A vöröskőhasználat ékes példája az alsóörsi török-ház (a XV–XVI. század fordulóján gótikus stílusban épült kisnemesi udvarház a tetején lévő kőturbánról kapta nevét) és néhány környékbeli utca, de Tihanyban és más településeken is találkozhatunk ilyen épületekkel. Ugyancsak jellemző a nádtető használata, éspedig nemcsak a régi parasztházakat fedték ezzel, hanem több újjáépített vagy egyenesen újonnan, de hagyományos stílusban épült házat is nád borít.

A Dunántúl többi részén gyakori kontyolt tető errefelé meglehetősen ritka, a balatoni emberek szemlátomást az egyszerűbb megoldásokat kedvelték. A vöröskő és a nád szerves egységgé lényegülése önmagában jelkép-értékű, ez ugyanis világosan megérteti a nyitott szemű vándorral, hogy a balatoniság mibenlétét egyformán meghatározza a víz és az azt északról övező hegyek, köztük a természet elemi erőinek tanúi: a Tótihegy, a Gulács, a Csobánc, a Somló, a Szent György-hegy, a Badacsony, a Szigligeti-hegy, a Halápi-hegy, a Hegyesd, a Hajagos. Ezek elválaszthatatlanok egymástól, szintúgy a Káli-medencétől, mely némi szentimentalizmussal a Balaton koronájának is tekinthető.

A kő, a szőlő, a nád, a hal jellemzően együttesen biztosított megélhetést évezredeken át a balatoni embereknek. Fontos tudni, hogy a megélhetés folytonosságát még a török időkben sem fenyegette veszély, mert bár a hódítók be-beütöttek e vidékre is, és több várostromra sor került, a szultán uralma alá került terület határa végül huzamos időre a Balaton lett, így az attól északra húzódó tájnak nem kellett sokáig török igát nyögni.

Talán ennek tudható be, hogy a XVIII–XIX. században útjára indult polgárosodás a Balaton térségében elsősorban ugyancsak az északi parthoz kötődik, Tapolca és a távolabbi Veszprém mellett elsősorban Balatonfüred jeleskedett e téren. A kommunizmusban kiterebélyesedett város mai építészeti arculatára sajnos túlontúl rányomják bélyegüket az elmúlt évtizedek jellegtelen, gyakran kockológus stílusban felhúzott épületei, s így a balatoni hangulat is csak nyomokban fedezhető fel, ugyanakkor örvendetes, hogy a reformkori városmag jórészt megszépült, jelezve, hogy a szürkeség kora után ismét fontossá vált a gyökerek, az identitás megkeresése és újraépítése.

Újjászületnek lassan a történelmi belváros takaros kis utcácskái is, igaz, ezek itt-ott érthetetlen módon túlzottan szeretnének a mediterráneum világára hasonlítani, ami által a saját identitás újfent sántítani fog. Mindezzel együtt érzékelhető a saját örökség egyelőre még óvatos, de egyre határozottabb keresése, ami szerencsére a gasztronómiában is megjelent: a pizza, a gyros és a hamburger mellett ugyanis immár harcsával, fogassal, pisztránggal is találkozhatunk egyes vendéglőkben, és több, elsősorban balatoni nedűre építő borbárt, borszaküzletet is fölfedezhetünk. Füred tehát igyekszik újra fölfedezni és megjeleníteni azt, amit a Balaton polgári arculatának nevezhetünk.

Ehhez kapcsolódik a polgári alkotó tevékenység, öntevékeny lelkesedés olyan teljesítménye, mint a hazai távúszás meghonosítása, mely a Balatonfüred–Siófok távot 1880. augusztus 29-én elsőként átúszó Székelyhídi Szekrényessy Kálmán (1846–1923) érdeme. A polgárosodó Balaton korából származnak azon jellemzően századfordulós villák is, melyek több településen megtalálhatók.

A Balaton azonban nemcsak polgári világot őriz, hanem történelmi borvidék is, ennek megfelelően rendre szépen művelt szőlőültetvényekkel találkozhatunk, sőt Csopakon a hagyományokhoz való visszanyúlás jegyében a kiváló borász és jeles fotóművész, Tamás Ervin lenyűgöző fényképeivel illusztrált olaszrizling-tanösvényt találunk.

A hegyoldalakba épített présházas pincék a balatoniság jellegzetes építményei, akárcsak a XIX. és XX. század fordulóján hálaadásból, fogadalomból állított homokkő keresztek. Utóbbiak a Káli-medencében találhatók nagy számban. E térség a Balaton-felvidék egészével együtt elválaszthatatlan a Balatontól, egymás nélkül nem értelmezhetők, amit az építészeti arculat is bizonyít, már ahol megmaradt. Salföld e tekintetben nagyszerű példa, a tüneményes falu régi parasztházainak többségét gondosan felújították, megőrizve az eredeti jegyeket (hosszúkás házak, bolthajtásos tornácok), de más településeken (Mindszentkállán, Szentbékkállán, Köveskálon, Mencshelyen és még több faluban) is találkozhatunk a balatoni építészet jellemzőivel.

Dörgicsén együtt él múlt és jelen, a falu katolikus temploma mellett állnak az Árpád-kori istenháza falai, s mindkettőt vigyázza egy szoborba öntött honfoglaláskori vitéz – e vidék ugyanis ősi magyar szállásterület. A markáns tanúhegyek, a Káli-medence természeti látványosságának tekintett Hegyestű (az egykori bazaltbánya ma geológiai bemutatóhelyként működik, üzemeltetését nemrég nyerte el a Varga Imre és Molnár Zoltán szegedi geológusok által alapított, a területen nagyszabású fejlesztéseket tervező Magyar Földtani Védegylet), a Tihany címerében szereplő, látott halnak is nevezett garda (Herman Ottó leírásából tudjuk, hogy a balatoni halászok figyelőket állítottak a magaslatokra, s ők jelezték a tavon készenlétben várakozó társaiknak, merre vonulnak a vízben sötét felhőnek tűnő, szabad szemmel is jól látható garda-rajok) máig élő tisztelete, az íves tornácos parasztházak és a köröttük található parasztgazdaságok, a borházak, a nemesi és polgári kúriák (ilyen például a vászolyi György-kúria, honnan pazar kilátás nyílik a Balatonra), villák, a leginkább barokk alapokon eklektikusra épített templomok, a hegyekről lefutó patakvölgyek vízimalmai (Vászolyban kettőt is felújítottak, az egyik egy svájci tulajdona, a másik Tamás Bátya Gunyhója néven vendégházként üzemel) és az itt-ott még megtalálható eklektikus stílusú típustervek alapján felhúzott, Badacsony községben emblematikusan fennmaradt századfordulós vasútállomás-épületek együttesen rajzolják meg a hagyományos, szerves balatoni arculatot, melyet azonban elfed a parti zsibongás, így a hely identitását keresőknek valóban kutatniuk kell. Összegabalyodtak a természeti tünemények, a hagyományos, műemlék jellegű épületek a szabad szombatos, legvidámabb barakkos kádárizmus bódéépítészetével és az elmúlt húsz év zűrzavaros stílustalanságával, valamint a tájba kaotikusan belelógatott vezetékek, kábelek sokaságával.

Ezeket kell szétválasztani, megőrizve és büszkén felmutatva a valódi értékeket, a szerves balatoniságot, amit a táj és a tájhasználat, valamint az ezekből kisugárzó szellem és kultúra összessége jelent Egry József szuggesztív fény-világával, Németh László sajkodi estéivel, Eötvös Károly racionális igényű Balaton-polgárságával, Hamvas Béla lírai borfilozófiájának balatoni fejezetével, a Tihanyban I. András királyunk által 1055-ben alapított apátsággal és a később a barokk jegyében újjáépített apátsági templommal, a Badacsonytomajban 1931–32-ben Európában elsőként megépített bazalttemplommal együtt. Ez az, ami csak erre a vidékre jellemző.

Ágoston Balázs