Gondolkodjunk jó szavakon!

– Olvastam valahol, hogy amikor ifjú matematikus tehetségként elhagyta az országot, azt gondolta, elhatározása örökre szól.

– Addigra már különböző ösztöndíjakat nyertem el, de egy rövid cambridge-i tartózkodástól eltekintve nem engedtek ki. Mehettem volna vissza Cambridge-be, de Oxfordba, Párizsba is, hiába. Végül Moszkvában tanulhattam, de megfogadtam, hogy ha egyszer kiengednek nyugatra, nem jövök vissza. Terveimről még a szüleimnek sem beszéltem. Ennek ellenére talán soha nem megyek el, ha a feleségem, aki nemzedéke egyik legtehetségesebb színésznője volt, maradni akart volna. Végül aztán úgy ítéltük meg, hogy nem sok babér terem nekünk itthon.

– Magyarországon milyen következményei voltak, hogy nem jöttek haza?

– Gyorsan kaptam egy munkatársi állást a Trinity College-ban, úgy döntöttem, hogy maradok még egy évet. Erre távollétünkben mindkettőnket elítéltek, Gabit két, engem három évre. Később jöttek azzal, hogy térjünk haza, mindent a világon megígértek nekünk. Nem mentünk. Sokáig félelemben éltünk, hogy elrabolnak minket, és valami börtön mélyén ébredünk fel. Tíz év után elévült az ítélet.

– Milyen volt az angol egyetemi élet a 60-as évek végén?

– Csodás. A világ egyik legpatinásabb egyetemébe csöppentem. Rengeteg társaság, száznál is több klub működött Cambridge-ben. Erdős Pál tanítványaként valami olyasmit vittem oda, amivel addig nemigen foglalkoztak. Azóta a szélesebb értelemben vett kombinatorika, amely valószínűségszámítással és a számelmélet egy részével egészült ki, a legnagyobb matematikatárgy lett Cambridge-ben. Ma már a legjobb diákokat vonzza ez a terület.

– Mennyire komoly a Cambridge–Oxford-rivalizálás?

– Viccek szólnak erről, de azért valamennyire komoly is a dolog, hiszen mindkét egyetem a legjobb oktatókat szeretné megszerezni. Ha Oxford vagy Cambridge nagyágyút igazol le, aki vonzza a pénzt, az a költségvetésen is meglátszik.

– Mi a különbség az amerikai és az angol egyetemi élet között?

– Szerintem az a döntő különbség, hogy az angol egyetemek összetartóbbak. Cambridge tulajdonképpen a kollégiumok összessége. Két tucatnál is több van belőlük, önmagában mindegyik egy-egy kis egyetem. A kisebb kollégiumokban negyven tanár dolgozik, a közepesekben nyolcvan, a miénk a legnagyobb százhatvan oktatóval. Persze, sok tanár csak ideiglenesen, kutatóként van jelen. A lényeg azonban az, hogy a kollégiumok élete gyakorlatilag független az egyetemi központtól, egyfajta állam az államban. A kollé­giu­mokban naponta több közös étkezés van, a vacsorához az ember kicsit komolyabban is felöltözik. A legjobb az egészben, hogy a különböző tudományok képviselői ilyenkor egymás társaságában időznek, a matematikus egyik oldalán mondjuk egy Kína-szakértő, a másikon a középkori angol irodalom professzora üldögél. Amerikában nincs meg ez a fajta összetartás. Talán a Harvard a kivétel, de azt is angol mintára csinálták meg, ráadásul csak a professzorok egy kis hányadát érinti.

– Gyakran hallani arról, hogy az ősi angol egyetemek annyira zártak, hogy alig lehet bekerülni.

– Igen, a leggyakoribb vád, amit még ma is terjesztenek, hogy csak azok jutnak be hozzánk, akiknek az apjuk, a nagyapjuk is odajárt. Ebből egy szó sem igaz. Valójában Cambridge felkarolja a tehetségeket, a szegény sorból érkezetteket is, a felvételinél is nagy gondot fordítanak erre.

– Mennyire változott meg 1968 körül Cambridge belső élete?

– A kulturális marxizmust valamennyire sikerült elkerülni. Legalábbis jobban, mint Amerikában, ahol mára teljesen teret hódított az egyetemi életben. Cambridge-ben akkoriban Rab Butler volt miniszter vezette a Trinity Col­lege-ot, nem volt valami nagy tudós, de elsőrangú politikai érzékkel rendelkezett. Összehívott egy nagy ülést a kollégium halljában, megkérdezte a jelenlévőket, hogy van-e gond, szeretnének-e valamit mondani. Senki nem szólt semmit, utána pedig már nem lehetett hőzöngeni. Ma is az a helyzet, hogy az amerikai minták nemigen szivárognak be Cambridge-be. Erősségünk, a személyes oktatás is erősíti a hagyományos értékeket.

– Ezek szerint nincsenek is marxisták a tanári karban?

– Hogyne lennének! Csakhogy jelenlétük nem az oktatás módszerére, hanem a tananyag alakítására hat. Hozzá kell tennem, hogy az ideológiai viaskodás elsősorban a társadalomtudományokat érinti, matematikában azért más a helyzet. Annyi persze hozzánk is eljutott, hogy például a nők részvételét újra és újra felvetik. Mintha éppen a nemhez tartozás, nem pedig a tehetség, alkalmasság dolga volna a jó matematikai érzék és eredetiség. Valójában Cambridge tárt karral várja a nőket: a kollégáim simán felvennék azt a nőt, akinél csak öt férfi jobb. Sajnos, eljutottunk odáig, hogy érkezik a verdikt: márpedig most nőt veszünk fel, teljesen függetlenül attól, hogy hányan és kik jobbak, alkalmasabbak nála arra az állásra.

– Nagyjából húsz évet éltek kint a feleségével a magyarországi rendszerváltozásig. Mennyire sejtették meg a fordulatot?

– Semmit sem sejtettünk. Teljesen felkészületlenül ért minket az egész. Egy nappal a berlini fal leomlása előtt is arra fogadtam volna, hogy vagy ötszáz évig semmilyen változás nem lesz. De abban, hogy a mi életünkben így marad minden, teljesen biztos voltam. Ezzel együtt a mai helyzetet rosszabbnak tartom, mert ma nem arról van szó, hogy ötszáz év múlva Magyarország feléled-e, hanem arról, hogy ha jövőre a másik oldal hatalomra kerül, lehúzhatjuk a rolót.

– Milyen ma hazánk megítélése a nyugati világban?

– A fő gond az, hogy a nyugati emberek teljesen megalapozatlan és eltorzított információk alapján tájékozódnak Magyarországról. Elhiszik, hogy diktatúra van, hogy nincs szólásszabadság, mindent elhisznek. Csalódtam néhány barátomban is, akiket nem zavar, hogy a britek valósággal kirabolják a kontinens keleti felét, igaz, ma már nem nyersanyagot, hanem emberi tudást importálnak Magyarországról, Csehországból, Lengyelországból és máshonnan. A barátaim maguk mondják egyébként, hogy ha ezek a munkavállalók és velük a tudás eltávozna, egész Nagy-Britannia összeomlana.

– Ha tanácsot adhatna Orbán Viktornak brit ügyekben, mit javasolna?

– Hogy jövök én ahhoz, hogy bármilyen tanácsot adhatnék neki? De nem bánom, játsszunk el a gondolattal. Nagyon fontos, hogy a Fidesz önmagát a haladás pártjaként jelenítse meg. Mára a nemzetközi baloldal maga a megtestesült maradiság, a múlt, hiszen mindannyian a globális tőke szolgálatában állnak. Az újdonságot, a reményt kell hordoznia az „európai értékek forradalmi pártjának”. Nagyon fontos a szavak pontos és következetes használata: láttuk, hogy az illiberális elnevezés mennyi galibát és félreértést okozott az angol nyelvterületen. Sorosék ereje éppen abban rejlik, hogy lecsapnak a tartalmas és pozitív jelentésű szavakra: „nyitott társadalom” – hát van ennél szebb és nemesebb? Gondolkodjunk jó szavakon! Megfontolásra ajánlom továbbá: a bírálókat emlékeztessük arra a képtelenségre, hogy volt gyarmattartóként igyekeznek leckéket adni egy olyan kis országnak, amelyik soha nem uralkodott másokon, nem rabolt ki másokat. Végül a miniszterelnök úr figyelmébe ajánlom, hogy a külföldön élő tehetséges embereket haza kell hozni. A tapasztalt, sokat látott nyugati magyarok rengeteget segíthetnek az innovációban.