Gyöngyszem a zöldben

Budapest XII. kerületi városrésze, Zugliget – eredeti nevén Sauwinkel, azaz Disznózug – az 1800-as évek pest-budai polgárságának közkedvelt kirándulóhelye volt, a századforduló után viszont egyre többen választották állandó lakóhelyükül a főváros e jó levegőjű, tölgyesekkel borított, vadban gazdag vidékét. Ám minél többen telepedtek le ebben a festői budai övezetben, annál inkább szükségessé vált a városi tömegközlekedés kiterjesztése, a belváros és Zugliget összekapcsolása.

Kezdetben omnibusszal utazhattak a helyiek, a technika fejlődésének köszönhetően azonban 1868 nyarán a Budai Közúti Vaspálya Társaság elindította jóval korszerűbb, menetrend szerinti lóvasútjáratát, amelynek egyik végállomása a Lánchíd melletti Clark Ádám tér, a másik a zugligeti Laszlovszky-major volt.

A környék benépesülésével a forgalom is megnövekedett, az utazóközönség lassacskán kinőtte a végállomás kis favázas épületét, nagyobbra volt szükség. 1885-ben Kauser József tervei alapján épült föl az az indóház, ami ma eredeti fényében díszeleg a Zugligeti út 64. szám alatt. A téglaépület – amely csipkézett fatetejének köszönhetően a jellegzetes alpesi villák hangulatát idézi – két pavilonból állt, az egyikben posta, távírda és trafik működött, a másikban egy kocsivezetői laktanya, egy állomásfőnöki lakószoba és egy iroda kapott helyett. A kettő közötti nyitott csarnok volt a váró, ahol akár ötszáz ember is kényelmesen elfért. A lóvasút megkerülte az épületet, egyik oldalán letette az utasait, majd a másikon felvette a lefelé indulókat.

A millenniumi ünnepségekre készülve a főváros felszólította a lóvasutat üzemeltető céget a villamosításra, ennek köszönhetően a Zugligetből a belvárosba közlekedő kocsikat 1896-tól négylábúak helyett már a felsővezetéken érkező elektromos áram segítségével működtették. Néhány évvel a villamosítás után azonban szörnyű baleset történt: az utasok a végállomáson várakozó szerelvény fékjét véletlenül kiengedték, mire a hatalmas monstrum megindult a lejtőn, majd kisiklott, belerohant egy oszlopba, és felborult. Ez volt a főváros történetének legkomolyabb villamosbalesete: a hetven utas közül négy meghalt, többen pedig súlyos sérüléseket szenvedtek.

Hogy többé ne fordulhasson elő hasonló szerencsétlenség, a végállomást áthelyezték a Libegő alsó állomása mellett található, Vaskapunak nevezett, kevésbé meredek területre, meghosszabbítva ezzel a zugligeti lóvasút teljes vonalát. Így azonban az impozáns végállomás elvesztette eredeti funkcióját, egyszerű megállóhellyé vált. A több száz fős várócsarnokra nem volt szükség többé, oldalait befalazták, társasházzá alakították, az épület a közlekedési vállalat dolgozóinak otthona lett.

Mindeközben a budapesti villamosvonalakat számokkal látták el, a zugligeti járat először a 43-as, aztán a 81-es jelzést kapta, ám mivel Sztálin halála után a 70 feletti számokat a trolibuszok között osztották szét, a 81-esből végül 58-as lett. Ennek a járatnak volt a legmeredekebb pályája a városban, éppen ezért különleges karbantartást igényelt, ez pedig meglehetősen költségesnek bizonyult. 1977-ben Budapest vezetősége gazdasági okokból úgy döntött hát, felszámolja a járatot, villamos helyett buszokat állít forgalomba az érintett vonalon.

Az 58-as megszüntetését követően a patinás állomásépület állaga romlásnak indult, a 2000-es évekre jelentősen leamortizálódott. A lakókat idővel elköltöztették, így megszűnt az addigi viszonylagos kontroll, a viharvert ingatlan a hajléktalanok és drogosok főhadiszállása lett. A látvány lesújtó volt: a falakat összefirkálták, az ablakokat kitörték, a homlokzatról hullott a vakolat, a fém­elemek jelentős részének pedig lába kelt. Éveken keresztül próbáltak gazdát találni az épületnek, de a szigorú műemlékvédelmi szabályok elriasztották az érdeklődőket.

Végül a helyi önkormányzat vette kezébe az ügyet, magára vállalva a felújítás feladatát. Azzal kapcsolatban, hogy miképpen hasznosítsák az ingatlant, több ötlet is felmerült, végül a városrész vezetése úgy döntött, kulturális és rendezvényközponttá alakíttatják, illetve helyet adnak benne a helytörténeti gyűjteménynek.

2016-ban kezdődött meg az épület teljes felújítása, amely magában foglalta a pinceszint beépítését, a hegyoldalba süllyesztve pedig egy új, többfunkciós épületrész kialakítását. A tervezők igyekeztek visszaállítani az eredeti állapotokat, ezért a rekonstrukció során elbontották a váróterem 30-as években felhúzott téglafalait, a korábban nyitott csarnokot két oldalról üvegfallal tették védetté. A legkörülményesebb feladatnak a fa tetőszerkezet helyreállítása bizonyult, a kibontott elemeket ugyanis egyenként kellett megvizsgálni. Amit csak lehetett, megőriztek, a rossz állapotúak helyére pedig korhű módon újakat gyártottak.

A több mint egy évtizedig kihasználatlanul és leromlott állapotban veszteglő, de másfél esztendeje gyönyörűen helyreállított egykori végállomás-épületet a budai lóvasút megindításának 150. évfordulóján, 2017. szeptember 17-én átadták a nagyközönségnek. Pokorni Zoltán polgármesterré választása óta a XII. kerület fejlődése új lendületet vett, a Hegyvidéki Önkormányzat kimagasló színvonalú településfejlesztési munkájáért idén februárban Hild János-díjat vehetett át a Magyar Urbanisztikai Társaságtól. A kitüntetés átadásakor Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter hangsúlyozta, hogy azok a nagy vállalkozások, amelyekkel a Hegyvidék a Hild-díjat is kiérdemelte, jól mutatják, hogy egy új világ születik a szemünk előtt.

1 2 3 4 / 4

Desszertező a Libegőnél

A Lóvasút Kulturális- és Rendezvényközpont épületében az édesszájúak nagy örömére márciusban cukrászda nyílt. A helyben készült édességek mellett sós süteményekből is csemegézhetnek a kirándulók. A diétázóknak sem kell elkeseredniük: a választékban mindig szerepel egy „mindenmentes” vegán finomság is.