– Miért váltották le?

– Tessék?

– Az SZDSZ nemrég közzétette azt az értesülését, hogy már nem ön a népszavazási kampány politikai irányítója, csak ezt a Fidesz nem akarja nyilvánosságra hozni.

– A szabad demokraták rosszul tudják. Maga Orbán Viktor mondta ki az említett nyilatkozat után, hogy a kampánynak két irányítója van: ő és én. Az SZDSZ-nek tehát inkább a saját oldalán kellene keresgélnie, ugyanis az utóbbi napokban Juhász Ferenc, az MSZP kampányának koordinátora feltűnően csendben van. Csak nem az ő háttérbe vonásáról akarták elterelni a figyelmet? Egyébként pedig szeretném leszögezni, hogy nem érdekel a pozíció. Engem csupán a népszavazás sikere foglalkoztat, és ez így lenne akkor is, ha már nem én lennék a kampány irányítója. De megnyugodhatnak a szabad demokraták: nem váltottak le.

– És arról az SZDSZ-es vádról mi a véleménye, hogy az, amiről a Fidesz beszél a kampányban, egyenlő a kádárizmussal?

– Sosem gondoltam volna, hogy annak a pártnak, amelynek a rendszerváltozás hajnalán tagja voltam, és amelyből 1994-ben éppen azért léptem ki, mert koalícióra lépett az MSZMP utódpártjával, lesz képe engem, minket kádáristának nevezni. Azt észrevenni egyébként, hogy a Kádár-rendszer végén több tekintetben jobb volt a helyzet, mint most, még nem kádárizmus, hanem realizmus. Mi nem a kommunista diktatúrát sírjuk vissza, egészen egyszerűen a mostani kormányzat kártékony intézkedéseire szeretnénk rámutatni. Az SZDSZ kampánya egyébként egészen abszurd és zavaros. A Fideszt vádolják szocialista nosztalgiával, mintha nem tudnák, hogy koalíciós partnerük, a szocialista párt gyűlésein Gyurcsány Ferenc még egy-két évvel ezelőtt is szívére tett kézzel énekelte az Internacionálét…

– Más is elhangzott az SZDSZ részéről: kampánynyitójukon Kóka János pártelnök azt mondta, hogy miként más területeken, úgy az egészségügyben is mindent megold a piaci verseny. Vizitdíjat és kórházi napidíjat kell ugyan fizetnünk, de cserébe jobb szolgáltatást kapunk. Mit gondol erről?

– Kóka Jánosnak régi mániája, hogy a piac mindenre megoldás, állandóan csak pénzről és profitról beszél, piaci szereplővé teszi a betegeket, és Horváth Ágnes miniszterrel együtt azt állítja, hogy az emberek hobbiból járnak orvoshoz. Az én agyam másként jár, szerintem nem pénzügyi haszonra van szükség az egészségügyben, hanem társadalmi szolidaritásra, így nem tudom, de bevallom, nem is akarom megérteni a gondolkodásmódjukat.

– Ön talán reformellenes?

– Reform? Miről beszélünk? A kórházak bezárása nem reform, hanem az egészségügy tönkretétele. A vizitdíj, a kórházi napidíj bevezetése nem reform, hanem az emberek megsarcolása. A reform az én szótáramban a haladást elősegítő átgondolt változtatás. De haladásnak, átgondoltságnak itt nyoma sincs. Egy szóval sem mondtam soha, hogy nem lehet hozzányúlni a nagy ellátórendszerekhez. Mert szerintem is lehet változtatni, de nem ilyen kapkodva és hebehurgyán, ahogyan ez a kormány teszi.

– A tandíjról azt mondja a kormányzati propaganda, hogy külföldön is kell fizetni a diplomáért.

– Van, ahol tényleg kell fizetni tandíjat, de tucatnyi olyan országról is tudok Európában, ahol nincs tandíj. Ám nézzük meg, hogy ahol fizetni kell a felsőoktatásért, ott ez mekkora terhet jelent. Franciaországban egyhavi minimálbérből öt és fél évnyi tandíjat lehet kifizetni, Belgiumban a minimálbér majdnem háromévnyi tandíjra elég, de még Hollandiában is több mint egyévnyi tandíj kifizethető egyhavi minimálbérből. A magyarországi minimálbérből azonban félévnyi tandíjat sem lehetne kifizetni. Magyarul, amíg Franciaországban egyhavi minimálbérből valaki a teljes egyetemi tanulmányát ki tudja fizetni, addig nálunk két és fél hónapot kellene dolgozni azért, hogy valaki egyévnyi tanulását finanszírozni tudja. Hogy mindezek után konkrétan a kérdésre válaszoljak: a tandíj bevezetését alapvetően sem tartom jónak, az pedig, hogy ilyen magas összeget állapítottak meg, még inkább elfogadhatatlanná teszi a döntést.

– Hónapok óta járja az országot. Nehéz az igenek mellé állítani az embereket?

– Egyáltalán nem nehéz. Sokkal inkább a kormánypárti politikusoknak lehet kemény feladat meggyőzni az embereket arról, hogy teljesen normális, ha kétszer fizetnek: levonják a fizetésükből a társadalombiztosítási járulékot, aztán ha orvoshoz kell menniük, akkor a vizitdíjat is kifizettetik velük. Nem lehet könnyű elmagyarázni a nyugdíjasoknak sem, hogy miután egész életükben becsületesen dolgoztak, az új rendszer értelmében fizetniük kell, ha fel akarják íratni az egyébként is drága gyógyszerüket. Kétségtelenül vannak persze olyanok, akik nem a tények alapján döntenek, hanem mindent az érzelmeik felől közelítenek meg, és akkor is az MSZP-re szavaznának, ha Gyurcsány Ferenc tankkal lőne rájuk. Sajnálom, hogy meg lehet téveszteni őket. De látni kell, a társadalom egyre kisebb hányada hagyja magát becsapni. Másfél-két éve más volt a helyzet, akkor még sokan hittek az adócsökkentésben, és elhitték a kormánynak azt is, hogy nem lesz vizitdíj, kórházi napidíj és tandíj. Azóta azonban bebizonyosodott, hogy a 2006-os választások kampányában hazudtak a választóknak. Pontosabban: akkor is hazudtak.

– Biztos a sikerben?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy tapasztalataim szerint nagyon nagy arányban támogatják az emberek a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlését. A népszavazás sikeréhez azonban az is kell, hogy mindenki, aki így gondolkodik, el is menjen voksolni. Nem szabad hinni azoknak a nyilatkozatoknak, hogy ez a kérdés már eldőlt. Igenis szükség van minden szavazatra, nem lehet otthon maradni. És nagyon oda kell figyelni, mert természetesen most is elindult a suttogó hazugságkampány. Több helyről visszahallottam, hogy azt mondogatják az idős embereknek: ha nem akarnak fizetni az orvosnál, akkor szavazzanak nemmel a vizitdíjra. Világosan ki kell mondanunk tehát azt is, hogy aki elutasítja ezeket a kormányzati döntéseket, annak mindhárom kérdésben az igen mellé kell behúznia az ikszet.

– Ön szerint, ha eredményes lesz a népszavazás, annak milyen következménye lehet?

– Sokakat foglalkoztat ez a kérdés. Az biztos, hogy a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról született döntést vissza kell vonni, mert ez jogilag is kötelessége a kormányzatnak. Rengetegen bíznak abban, hogy egy sikeres népszavazás a Gyurcsány-kormányt is elsöpri. Hogy ez így lesz-e, az nem az ellenzéken múlik, hanem a kormányfőn. Fejlettebb politikai kultúrájú országokban a miniszterelnök lemond, ha elfogy körülötte a levegő. A ilyesféle felelős gondolkodás azonban Gyurcsány Ferencre egyáltalán nem jellemző. Tény: ha úgy gondolja, dönthet úgy, hogy minden kudarca ellenére 2010-ig marad. Nagy kérdés ugyanakkor, hogy ezt milyen szemmel néznék majd az MSZP-ben, hiszen nemcsak az ő népszerűsége van történelmi mélyponton, hanem az egész szocialista párté. Kérdés továbbá, hogy az Európai Unió miképpen viszonyul ahhoz, ha azt látja, a kormány minden alapvető intézkedésére nemet mond a társadalom többsége, a kormányfő mégis ragaszkodik a székéhez. És kérdés az is, hogyan viszonyulnak a kormány pozíciójának tartós bizonytalanságához azok az unióhoz közel álló pénzügyi körök, amelyeknek a befektetései nélkül még nagyobb válságba sodródhat a magyar gazdaság. Gyurcsány tehát könnyen csapdába eshet, mégis azt mondom, hogy ne szaladjunk ennyire előre. Egyrészt azért, mert még a népszavazáson sem vagyunk túl. Másrészt pedig én sem jós, sem politikai elemző nem vagyok, hogy találgatásokba bocsátkozzak. Nekem most az a feladatom, hogy a fővárosi teendőim mellett a kampány sikeréért dolgozzak. Hogy mi lesz a kormánnyal március kilencedike után, azzal egyelőre nem foglalkozom.

– A 2006-os választások után a nemzeti oldal apátiába süllyedt. Változott-e a helyzet?

– Az ország állapota elkeserítő, ennek ellenére nem szabad feladni a hitünket, bíznunk kell a változásban. Tudom, több olyan választás is volt már, amikor optimisták voltunk, mindent megtettünk a sikerért, mégsem mi győztünk. Ugyanakkor az biztos: ha mindenhez úgy állunk hozzá, hogy úgyis elbukunk, akkor tényleg így is lesz. Úgyhogy én azt mondom, igenis hinni kell abban, hogy megoldjuk a soron következő feladatot!

Bándy Péter