Ha egy reaktor jól érzi magát

– Változik-e a nukleáris energiával és konkrétan az atomerőművekkel kapcsolatos kételkedő és idegenkedő nézetrendszer, ami az 1986-os csernobili baleset óta uralja a fejlett világot?

– Igen, változik. Csernobil után volt egy tizenöt éves periódus, ami a nukleáris energiával szembeni bizalmatlanság jegyében telt el. Olaszország például teljesen lemondott az atomenergia hasznosításával kapcsolatos programjáról. A kétezres évek elejére azonban a legtöbb társadalom és politikai erő túltette magát a kételyein. Ám jött 2011-ben a fukusimai baleset, vagyis a cunami általa okozott krízis az ottani erőműben. A németeknél pont ennek hatására erősödött meg annyira az atomenergia-ellenesség, hogy a teljes atomerőművi flottájuk leállítása mellett döntöttek, de számos más, elsősorban európai állam is úgy határozott ekkor, hogy hátat fordít az atomenergiának. Persze alapvető különbség van az adott országok stratégiája között. Ausztria például már az 1970-es évektől fogva ellenzi az atomenergia felhasználását, Németország mellett pedig Svájc is Fukusima után határozott az atomerőművek kivezetéséről. Franciaország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ugyanakkor szilárdan kitartott és ma is kitart a nukleáris energia mellett. Hosszú távon, reálpolitikai okoktól vezérelve Közép-Európa is hasonlóan gondolkodik.

– Mi a helyzet a lengyelekkel? Ők is belefogtak egy erőmű építésébe a párt­állami időkben, de aztán hagyták az egészet…

– Orosz, pontosabban szovjet tervezésű erőműről volt szó annak idején, négy olyan blokkal, mint ami most Pakson is működik. A félig megvalósult projektet azonban egyszerűen elsodorta a rendszerváltás. A lengyelek oroszellenessége annyira felerősödött akkor, hogy nem is gondoltak a szovjet típusú erőmű befejezésére. Lengyelország Európa legnagyobb szénmezőivel rendelkezik, és Németország után a legnagyobb európai széntermelő. A rendszerváltás után felívelő gazdasági fejlődését a szénből származó energiára építette, ami oda vezetett, hogy Európában mára a lengyel a legszennyezőbb villamos energetika, ami 80 százalékban a szénen, pontosabban a lengyelek saját szénkészletén alapul. Nem mellesleg a német energia­ipar is nagyon környezetszennyező, az ő szén-dioxid-kibocsátása is rendkívül magas. A lengyelek most úgy döntöttek hosszú gondolkodás után, hogy mégis építenek öt atomerőművi blokkot, mert nem tudják másként kivezetni a szénfelhasználásukat. De még véletlenül sem az orosz Roszatommal, hanem amerikai, francia és dél-koreai cégekkel tárgyalnak.

– Nem késett el egy kicsit Magyarország a Paks II. nevű programjával?

– Nem késett el. Annak ellenére sem, hogy már nyolc év telt el a szerződéskötés óta, és szerintem az oroszok gyorsabb tempóban is haladhattak volna. Igazából irodaházakon, tereprendezésen és bizonyos előkészítő munkálatokon kívül még nem látszik semmi sem a két új blokkból, zömében tervezési és engedélyezési munka zajlott eddig.

– Mennyiben zavar be a háború az építkezésbe?

– Ezt ma nehéz felmérni. A Roszatom állítja, hogy minden rendben van és rendben is lesz, Paks II.-t nem érintik az orosz–ukrán háború szankciós következményei. Az atomenergiára, mint tudjuk, amúgy sem nem vonatkoznak az uniós szankciók. De például a mérnökök, szakemberek utaztatása, vízumkérelmeinek elbírálása és egyéb apró ügyek azért éreztethetik a hatásukat. Azt hiszem, kell még egy kis idő, hogy lássuk, mi is a valós helyzet.

– Meddig bírja a négy eredeti paksi reaktor?

– A jelenlegi blokkok az 1980-as években épültek az oroszok nagyon konzervatív, igen jelentős tartalékokat előíró tervei alapján. Itt biztonsági és műszaki tartalékokról beszélünk. Abban az időben nem a hosszú távú üzemeltetés szempontjai határozták meg a mérnökök gondolkodását, a paksi blokkokat is harmincévnyi működésre tervezték. Csakhogy amint mondtam, az oroszok nagy biztonsági és műszaki tartalékokat építettek a rendszerbe, ennek következtében jól bírták a paksi reaktorok a gyűrődést, könnyen meg lehetett hosszabbítani plusz húsz esztendővel az eredeti tervekben szereplő harmincéves üzemidejüket. Ez a hosszabbítás 2012 óta ketyeg, a négy reaktor üzemeltetési engedélye így szép sorban 2032-ben, 2034-ben, 2036-ben és 2037-ben jár le. De a nemzetközi gyakorlat és a hazai vizsgálatok is azt mutatják, hogy ezek a blokkok akár 50 éves üzemidőn túl is üzemeltethetők. A finnek és a csehek, akik a paksiakhoz hasonló blokkokat működtetnek, ugyancsak további üzemidő-hosszabbításokban gondolkodnak. Amerikában pedig a szintén hetvenes-nyolcvanas években épült reaktorokat eleve négy évtizedre tervezték, és plusz húsz- vagy akár negyvenéves üzemidő-hosszabbításokkal számolnak. A trend tehát mindenütt a nyomott vizes reaktorok üzemidejének megnyújtása lett, a további működtetésben bízhatunk mi is.

– Csakugyan olyan egyszerű ez, hogy jó, akkor nem kapcsoljuk le a reaktort, vagy jelentősebb anyagi vonzata is van egy hosszabbításnak?

– A finnek becslései szerint, akik két paksihoz hasonló blokkot üzemeltetnek, nekik egymilliárd euróba kerül majd a reaktorok üzemidő-hosszabbítása. Szóval nincs ingyen semmi. A hosszabbítás vizsgálatokat, elemzéseket, költséges ellenőrzéseket, alkatrészcseréket és felújításokat igényel.

– A maghasadásból származó energiáról beszélünk. De mi van a magfúziós energiával? Mindig hallani egy-egy sikeres kísérletről, még sincs egyetlen ilyen működő erőmű sem a világon. Noha ezeket a méregzöldek is elfogadnák…

– Két évtized kellett ahhoz, hogy a maghasadásos láncreakció felfedezéséből atomerőmű szülessen. A magfúzió jelenségével viszont már hetven éve foglalkozik a tudomány, de mégsem sikerül az emberiség szolgálatába állítani. Ennek az az oka, hogy a magfúzió rendkívüli kihívás a szakemberek számára. Nagyon-nagyon bonyolult mérnöki problémáról van szó, ahol elképesztő szélsőségek jelentkeznek. A plazma, amelyben létrejön a fúzió, még a Napnál is magasabb hőmérsékletű, körülbelül százmillió fokos. Annak az elektromágneses térnek az előállításához, amelyben a folyamat lejátszódik, mínusz 270 fokra kell hűteni a szupravezetőket, vagyis extrém magas és extrém alacsony hőmérsékletet kell egyszerre fenntartani a berendezésben ahhoz, hogy a fúziós energiatermelés megvalósulhasson. Kicsi rendszerekben és rövid időre sikerült már megoldani a kérdést, de egy igazi magfúziós erőműtől még nagyon messzire jár a tudomány. Körülbelül 2050-re várható, hogy a kutatások megadják rá a végső választ, érdemes-e egyáltalán továbbmenni ezen az úton. És akkor még azokról az apróbb részletekről, amelyekben az ördög lakozik, például a javítások, a karbantartások technikai problémáiról nem is beszéltem.

– Úgy tűnik, a magyar társadalom megbékélt az atomenergiával, mondván, mindegy, hogy honnan jön az áram, csak legyen, és ne kelljen olyan sokat fizetni érte… Az atomé a jövő Magyarországon?

– Én az energiamixben, azaz a sokszereplős rendszerben hiszek, mert a különféle erőműveknek különféle tulajdonságaik vannak. Például egy atomerőmű akkor érzi jól magát műszaki és gazdasági értelemben is, ha zsinórban termel. Nem csak zsinóráramra van szükség, ám zsinóráram nélkül működésképtelen a rendszer. Tehát az atomerőmű, mint olyan, képes lefedni az alapterhelést, ami fölötte van, azt viszont más erőművekre, energiaforrásokra kell bízni. Magyarország elhatározta, hogy a megújulók közül a napenergiát fejleszti, nagy ívű programot dolgoztunk ki erre. Meg is van az eredménye, ma már 3000 megawattnyi napenergia-kapacitással rendelkezik az ország, és ebből 1000 megawatt a háztetőkön elhelyezett panelekben termelődik. Intenzív, gyors fejlődés jellemzi ezt a szektort, ám hogy meddig juthatunk ezen az úton, arról komoly szakmai vita zajlik. A tervekben 12 ezer megawattnyi napenergia-kapacitás szerepel, mi viszont úgy látjuk, ennyit nem tud felvenni, nem bír el a hazai rendszer. Kérdés persze, hogyan fejlődik a jövőben az elektromos áram tárolásának a lehetősége.

– Ez a 3000 megawatt sem kevés… Paks mennyi áramot ad ma?

– Összesen 2000 megawattot, Paks II. új reaktorai pedig 1200-1200 megawattosak lesznek. Csak azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az atomerőmű a maga 2000 megawattjával zsinórban üzemel, és mindent összevetve 90 százalékos az éves kihasználási tényezője. A napelemé viszont 15 százalékos. Bár a napenergia beépített kapacitása valóban nagy, az általa megtermelt áram csak hatoda annak, amit az atomerőműből kapunk. Paks szerepe tehát kardinális. Mi nagyon pontos számításokat végeztünk arra, hogy miként lehet az ellátásbiztonsági és a klímavédelmi célokat teljesíteni. Azt látjuk, hogy a magyar villamosenergia-rendszerben hosszú időn keresztül kellene párhuzamosan működnie Paks I.-nek és Paks II.-nek ahhoz, hogy az EU által meghatározott kibocsátás-csökkentési elvárásokat teljesíteni tudjuk. Atomenergia nélkül azt a célt, hogy a villamos áram 90 százaléka karbonsemleges forrásokból származzon, nem lehet megvalósítani.

– Süli miniszter úr azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy Paks II. már történelem, immár azon kellene gondolkozni, hol épüljön meg a harmadik atomerőmű Magyarországon…

– Ezzel egyetértek. A mi számításaink szerint Paks II. az ország villamosenergia-igényének 40 százalékát tudja majd fedezni. Ha ehhez hozzátesszük a négy régi reaktor teljesítményét, akkor ez már 70 százalék. Ám számolnunk kell azzal, hogy a 2050-es éveken túl valószínűleg már nem lehet üzemben tartani a Paks I.-es blokkokat. Szükség lesz tehát egy további új atomerőműre. És mivel a paksi telephely nem bővíthető tovább, lehet, hogy az új blokkokat például a Tisza mellé kellene építeni.

– A kormány a jelenlegi helyzetben fokozni szeretné a hazai szén- és gázkitermelést. Milyen új beruházások, infrastrukturális fejlesztések kellenek ehhez?

– Érthető a döntés, mert a következő tél mindenkinek sok nehézséget tartogat, úgy is mondhatnám, hogy túl kell élni valahogy az előttünk álló telet. Persze tudni kell, hogy ha fokozzuk is például a hazai földgázkitermelést, ami segíthet is egy kicsit a hazai energiaellátásban, a gázimportot nem lehet kiváltani vele. Igen, most minden lehetséges tartalékra szükség lesz, de utána keresni kell valamilyen más megoldást is, mert a klímaváltozás elleni küzdelem nem kerül le a napirendről.

– Képtelenül nagy eredménynek számít, hogy a magyar kormány a franciákkal együtt elérte az unióban, hogy az atomenergia bekerülhessen a tiszta energiák körébe. Hogy sikerülhetett mindez? Hiszen az egyre dominánsabb zöldek mindig a hajukat tépik, ha azt hallják, hogy atom…

– Megalkották a taxonómiarendeletet, amelynek az a fő célja, hogy Európából kiszorítsák az atomenergiát. Nyilván bizonyos lobbiknak is szerepük van ebben, de tény, hogy vannak olyan zöldpolitikusok, akik szentül hiszik, hogy kizárólag megújuló energiával is fenn lehet tartani a teljes gazdasági vertikumot és kielégíteni vele a lakossági igényeket is. Csakhogy ez műszaki és tudományos szempontból is könnyen cáfolható elképzelés, már csak a megújuló források időszakossága miatt is. A zöldek persze nem adják fel, ennek ellenére több ország, köztük Magyarország fellépésére az unió mégis a fenntarthatóságot szolgáló energiahordozók körébe sorolta az atomenergiát. Sőt, a németek odacsempészték mellé a földgázt is, ami persze abszurdum a gázerőművek jelentős szén-dioxid-kibocsátása miatt, de ez már inkább politika és gazdaságpolitika, nem sok köze van a tudományhoz. Nagy nehezen meggyőzhetők voltak az európai jogalkotók, hogy a kizárólag megújulókra épülő energiarendszer műszakilag nem valósítható meg, szükség van az atomenergiára és földgázra is. Most úgy nevezik ezeket, hogy átmeneti technológiák.

– Kezdenek észhez térni a németek? Úgy tűnik, mégis lemondanának az utolsó három, még működő blokkjuk bezárásáról…

– Tizenhét reaktoruk volt, ez a három maradt, pontosabban ennyi működik még. Idén december végén került volna lakat rájuk, de most azon gondolkodnak, hogy hagyják tovább dolgozni őket.

– Van-e konkrét elképzelés arra, hogy milyen faktorok és milyen arányviszonyok jellemzik majd a jövőben a hazai energiaellátást?

– Igen, ezt határozza meg a nemzeti energiastratégia, illetve a nemzeti energia- és klímaterv. Ezek 2020-as dokumentumok, de úgy gondolom, hogy újra kell írni őket. Egyrészt az orosz–ukrán háború kihatásai miatt, másrészt pedig a jelenlegi tervek olyan importáram-mennyiséggel számolnak, amely túlzottan kiszolgáltatottá tenné az országot. A műegyetemi kutatócsoportomban végzett számítások szerint a magyar erőművek 2040-ben sem lennének képesek az országot ellátni árammal, minimum 15 százaléknyi importra lenne szükség a kalkulációk szerint, miközben a legtöbb ország akkora kapacitások beépítésére törekszik, hogy ha szükséges, önellátók lehessenek. Erre a magyar tervben szereplő erőműrendszer nem lenne képes. Újra kell tervezni az energiastratégiát az orosz földgázszállítások sorsa miatt is, hiszen a problémát, annak mélységeit két évvel ezelőtt még nem lehetett látni. Sok tehát a teendő az energetikában, mondhatni, extrém módon izgalmas, változásokkal teli időszakban vagyunk.